Mindenki ismeri azt a mondást, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. Hogy mennyire volt hatással a természet szeretete, a szülői szigor léte vagy hiánya, mi volt az első fotóinak témája, ezekről beszélgettünk Magyarország legsikeresebb természetfotósa, Máté Bence édesanyjával, Ildikóval.
Mindig úgy képzelte, hogy egy világhírű fotós édesanyja lesz?
Én valójában nem egy világhírű természetfotós, hanem Bence édesanyja vagyok. Egy anyánál ez sosem válik ketté. Ez éppen olyan, mint amikor azt kérdezik, hogy büszke vagyok-e rá. Igazság szerint nem tudok „büszkeanya” és „nembüszkeanya” napokat megkülönböztetni. Persze, hogy büszke vagyok! Arra vagyok a legbüszkébb, hogy mi vagyunk a szülei.
Milyen volt kisgyermeknek Bence?
Szeretném azt mondani, hogy olyan, mint bármelyik másik kisgyerek. Meggyőződésem, hogy a gyerekeket szeretni kell, de nem félteni. Hagyni, hogy maguk fedezzék föl, és ismerjék meg a világot. Mi a biztonságot és a hátteret jelentjük a számukra. Néha túltoljuk a szülői szerepünket a mindenható és mindentudó szerepében tetszelegve. Visszatérve a kérdésre: Bence igazi felfedező volt, meg akarta ismerni az állatokat, növényeket, embereket… és mi hagytuk.
Emlékszik arra, mikor lett a fotózás szerelmese?
Ma is őrzöm azt a két fotót, amin már fölismerhető volt a téma: egy gólya és egy vízisikló. Az már korán kiderült, hogy állatokkal szeretne foglalkozni. Maga a fotózás elég „sokára” szippantotta be, viszonylag hosszú volt a folyamat. Persze ez is csak a mai, fölgyorsult világ nézőpontjából tűnik hosszúnak. Egy tekercs film előhívásáért utazni kellett, heteket várni, sokba is került, de Bencét akkor már semmi nem tántorította el a fotózástól.
Manapság inkább túlféltik a gyerekeket. Nem aggódott Bencéért, amikor örökké a vadont járta?
Eleinte aggódtam, de a fiúk hamar leszoktattak róla. „Ne aggódjál, anya!” – ilyen egyszerű a recept. Ez is része annak az elméletünknek, hogy nem kell a gyerekeket sem túlfélteni, sem túlszabályozni. Ő egy másik ember. Más világ, más gondolkodásmód, más megközelítés. Ha inkább figyelem őt, mint (ki)oktatom, akkor a saját félelmeimről is sokat tanulhatok. Zárójelben: az emberek között néha jobban féltettem, mint a vadonban.
Végigkísérte fia fejlődését ezen a lelki és fizikai utazáson. Jó helyen van már?
Bence mindig is nagyon önálló volt, nemigen kellett őt kísérgetni. Pontosan tudta, mit akar, és azt is, hogy mit nem. Az egyik külföldi utunk az én ajándékom volt tőle az 50. születésnapomra, akkor nyert fődíjat a BBC világpályázatán.
Nagyon is a helyén van! Kezdettől. Ő az én egyik legnagyobb tanítómesterem. A minap újságoltam neki, hogy Bence, idéztem az egyik mondásodat: „Mindig minden jobb lesz.” Mire ő: „Anya, nem pontosan idéztél! Már most is minden jó.” Akkor most hogy is van ez? Ki kísér kit? Ki tanít kit?
Bence testvére hogy viseli bátyja hírnevét? Ő mivel foglalkozik?
Soma sokadik generációs, születetten jó pedagógus, igazi tanáregyéniség, amilyenre nagy szüksége van Szegednek! Magas érzelmi intelligenciával, a gyerekekre való intenzív odafigyeléssel, a spanyol nyelvhez fűződő intim kapcsolatával ő is megtalálta a helyét a világban. Neki is: Bence a testvére, nem a híres természetfotós.
Van most egy országjáró projektje. Miről szól ez?
Egyedülálló, világszínvonalú installáción mutatja be fotóit, így hívja fel a figyelmünket környezetünk szeretetére és védelmére. „Beviszi” a vadállatokat nagyvárosaink főterére, kastélyaink parkjába. Engem pedagógusként külön örömmel tölt el, amikor azt látom, hogy az emberek állnak a paravánok előtt, és olvasnak!
Bence hasznos játékba hívja az érdeklődőket – elsősorban a fiatalokat – a Fajbook fotófeltöltő alkalmazással. A kiállításhoz kapcsolódva minden városban egy izgalmas előadást is tart: szórakoztató és tanulságos háttértörténeteket mesél életútjáról, a fotók készítésének körülményeiről.
Miben különleges ez a kiállítás?
Hihetetlen dolgot alkotott! Erre nap, mint nap rácsodálkozom, nem tudom megunni. Fantasztikus érzés, hogy az emberek várják, csodálják a kiállítást. Körbevesznek minket a szeretetükkel, Bence iránti rajongásukkal, tiszteletükkel, elismerésükkel.
Persze, tudom én, hogy a kiállítás különlegességét a 623 fotó, az üvegtechnika, a 70000 LED és a kiváló csapatmunka adja. De mi, akik már negyedik hónapja turnézunk a paravánokkal és a pavilonnal (távol az otthonunktól), keressük a kapcsolódási pontokat minden új városban, mert sokkal jobb ismerősnek lenni, mint idegennek. Figyeljük az embereket, a vásárlási szokásaikat, segítünk képet választani a nyomtatáshoz. Egy kis zöld füzetbe jegyzeteljük a kedves történeteket és a legjobb poénokat; minden városban teszteljük a gulyásleveseket, a pizzákat, fagyikat és a szállásokat… néha megadatik, hogy a szaunákat is, bár az már a luxus kategória. Keressük a legkedvesebb szállásadót–vendéglátót, de ezt a versenyt nem hirdettük meg nyilvánosan, szeretnénk titokban tartani. Karácsonykor, a turné végén eláruljuk.