Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Elküldtem a lányomat cserediáknak, és megtanultam vakon bízni benne

Hatalmas lehetőség tizenhét évesen egy félévet vagy akár egy egész tanévet külföldön tölteni. Zita és lánya, Hanna el is határozták, hogy kihasználják a lehetőséget, így Hanna egy cserediákprogram keretében Amerikába utazhatott nyelvet tanulni.

Egy év előkészület előzte meg az utat – meséli Zita. Előkészítő beszélgetésekre jártak, találkoztak már hazatért cserediákokkal, azok szüleivel, illetve itt tanuló külföldiekkel is. Részt vettek több előadáson, Hanna pedig elutazott egy egyhetes felkészítő programra.

„Felkutattam és elolvastam a neten legalább húsz olyan blogot, amit cserediákok írtak az élményeikről, és mire elérkezett az utazás pillanata, úgy éreztem, hogy mindenre fel vagyunk készülve. Abban biztos voltam, hogy Hanna talpraesett, önálló nagylány, aki minden szituációban megállja majd a helyét, és könnyen alkalmazkodik az új környezetéhez.

Nem állítom, hogy nem izgultam, de azt hittem, hogy majd pár hét alatt alábbhagy az aggodalmam, hiszen az internet korában azért már nem olyan egy másik kontinensre utazni, mint 30 évvel ezelőtt, amikor egy hét alatt hozta meg a posta a leveleket.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, ugyanis az aggódásom, az egész napos stressz egyáltalán nem hagyott alább egy pillanatra sem. Ráadásul az időeltolódás miatt pont napközben lehettem egy kicsit nyugodtabb, amikor tudtam, hogy a lányom a fogadó családnál alszik otthon, és éjjel, amikor aludnom kellett volna, akkor izgulhattam azon, hogy minden rendben van-e vele.

Mielőtt elindult, megbeszéltük, hogy bekapcsolja majd a telefonján a követési funkciót, így én mindig láthatom, hogy hol van éppen.

Túl sokat ez sem segített, csak akkor voltam teljesen nyugodt, ha az iskolában vagy otthon volt az applikáció szerint. Persze volt, amikor otthon hagyta a telefonját, én pedig vadul zakatoló szívvel vártam, hogy megmozduljon rajta a kis pont, vagyis hazaérjen végre.

Tulajdonképpen addig nem is volt baj, amíg a lányom szerelmes nem lett egy spanyol cserediákba, aki két állammal arrébb lakott, és akit egy cserediáktáborban ismert meg. Hannának ez volt az első igazi nagy szerelme. Már ettől is nagyon ideges voltam eleinte, elképesztően zavart, hogy nem találkozhatok személyesen a fiúval. Bíztam Hanna emberismeretében, de ez a bizalom igencsak kevésnek bizonyult, amikor sok ezer kilométer és több időzóna választott el minket egymástól.

Időközben a lányom ugyanis önállóbb lett, mint ahogy elment itthonról.

Ennek akár örülhettem is volna, de amikor eldöntött tényként közölte, hogy hétvégére busszal elutazik a fiúhoz, és két napig ott is fog aludni, akkor összeszorult a gyomrom. Annyira felidegesítettem magam hirtelen, hogy rosszul lettem. Nem azért, mert valami olyat szeretett volna tenni Hanna, amire én nem adtam az áldásomat, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy a szerelmi élete az ő döntése, én majd mindenben támogatom. De valahogy nem volt benne a pakliban az, hogy mindez majd tőlem olyan távolságban történik, ahol még csak távoli megfigyelője sem lehetek az eseményeknek.

 Mire elérkezett az utazás pillanata, úgy éreztem, hogy mindenre fel vagyunk készülve (Képünk illusztráció – fotó: istock)

Rögtön minden rossz eszembe jutott. Nem tudtam uralkodni a gondolataimon. Mi lesz, ha ez a fiú egy bűnöző, és beleviszi valami rosszba a lányomat? Mi lesz, ha drogot ad neki, vagy elkábítja? Vagy mi fog történni, ha csak egyszerűen összevesznek, és én nem leszek ott a szakítás után, hogy megvigasztaljam a lányomat? Komolyan majdnem beleőrültem a tudatba, hogy egy óceán választ el bennünket!

Rosszabb pillanataimban azon gondolkodtam, hogy felmondok a munkahelyemen, és kiköltözöm három hónapra Amerikába, a lányom közelébe. Még szerencse, hogy a férjem két lábbal állt a talajon, és észhez térített.

Elkezdhettem gyakorolni a valódi bizalmat. Minden reggel mantraszerűen elmondtam magamnak, hogy tizenhét évem volt rá, hogy kiépítsem a bizalmat kettőnk között. Addig egészen úgy éreztem, hogy ez sikerült. Mégis, a távolság miatt kezdtem kételkedni magunkban, aminek semmi értelme nem volt.

Ha itthon történik ugyanez, akkor sem vagyok ott vele abban a pillanatban, és lássuk be, nem is normális elvárás ez egy tinitől, hogy mindig az anyjával legyen, vagy azonnal az anyjához szaladjon. Ha itthon szakított volna a szerelmével, elképzelhető, hogy én csak sokadjára tudom meg, hiszen ebben a korban a barátnők hamarabb értesülnek ilyesmiről.

Leírtam magamnak öt mondatot, amit kiragasztottam a fürdőszobatükrömre, és lefotóztam a telefonommal is, hogy bármikor el tudjam olvasni:

  1. Jó anya vagyok, mindent megtettem eddig a lányomért, amit lehet.
  2. Mindig megbíztunk egymásban, soha nem hazudtunk egymásnak. Miért lenne ez másképp?
  3. Hanna tud magára vigyázni, eddig is tudott, azóta pedig még önállóbb, felelősségteljesebb.
  4. Nem vagyok ott, de bármikor felhívhat, és én is őt. Többet beszélünk telefonon, mint sokan élőben.
  5. Nyugodj meg! Ha ideges vagy, akkor se változik semmi!

A mantrám használt. Úgy tűnik, az önszuggesztió létező dolog, persze csak ha reális dolgokat mondogatunk magunknak. Hannának jól sikerült a hétvégéje, sőt az egész féléve egy életre szóló élmény volt számára. A sráccal később szakítottak, de nem kellett a személyes ottlétem a feldolgozásához. Beláttam, hogy a lányom felnőtt, és hagynom kell neki egy kis szabadságot. A cserediákprogram gyorsítja a felnőtté válást, az önállósodást. Ez nekem volt nehéz, a lányom könnyen vette az akadályokat. Megtanultam vakon megbízni benne, és ez a bizalom már örökké kitart.”

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top