A kötelező olvasmányok megértek a ráncfelvarrásra

A kötelező olvasmányokról évek óta egyre nagyobb vita folyik a diákok, a tanárok és a szülők között. Az elvárások tekintetében minden elképzelhető változat létezik, a megengedőtől – amikor nyáron csak ajánlott olvasni, de szeptember közepére kell végezni vele – a legszigorúbbig, amikor a Légy jó mindhaláligból nemcsak hogy részletes olvasónaplót kell írni a vakáció alatt, de az első irodalomórán garantáltan dolgozat is lesz belőle.

Az irodalom és az olvasási szokások is rengeteget változtak mióta a leggyakrabban választott kötelező olvasmányokat megírták. Ismerve a remek, utóbbi évtizedben született ifjúsági regényeket, egyszerűen érthetetlen, miért ragaszkodnak még sok helyen kizárólag a százévesnél is idősebb művekhez, vagy miért nem engedik a huszadik századi modern nyelvezettel újraírt változatát olvasni.

Az újraírt klasszikusokat felnőtt fejjel olvasva körülbelül olyan élményben lehet részünk, mit amikor az eredeti regények megjelentek, és sikeresek lettek. Minden szavában érthető, gördülékeny történetek, amit öröm leemelni a polcról.

Egy írót, egy magyartanárt és egy szülőt kérdeztünk arról, mit gondolnak a kötelező olvasmányokról és azok újraírt, könnyített változatáról.

Nógrádi Gergely író, a magyar kötelezők egyik legsikeresebb újrafogalmazója szerint az olvasó ember fontosabb, mint a mű. Vagy legalábbis ugyanolyan fontos. És ha azt akarjuk, hogy a magyarok többsége ismerje a klasszikusokat, olyan nyelven kell átadni nekik a műveket, amit értenek, és élveznek.

A világ minden országában, így Magyarországon is évszázadok óta átírják a legnagyobb írók műveit. Móricz Zsigmond Tolnai Lajos és Kemény Zsigmond egy-egy regényét dolgozta át. Bródy Sándor Jókai négy könyvét, köztük Az aranyembert. Kosztolányi a saját Aranysárkányát. A svédek átíratták, lerövidítették a Sorstalanságot, hogy a nehezebben olvasók is élvezhessék.

Az olvasás öröm kell, hogy maradjon! (Fotó: Pexels.com)

Nógrádi szerint mindegy, hogyan nevezzük a munkáját, újraírás, átírás, átdolgozás, vagy akár rövidítés; a fontos az, hogy az eredetit elutasító olvasói réteg elolvassa, megértse, szeresse. Egyébként az újramesélés kifejezés áll hozzá a legközelebb.

A jó átdolgozás megőrzi az eredeti mű meséjét, továbbá a hangulatát és valamelyest az író stílusát is.

A gyerekek határozottan szeretik az újramesélt regényeket, olyannyira, hogy sokszor a választható olvasmányokat is az újrameséltek közül választják.

De nem minden kritika ennyire pozitív.

„Tizenegy éve kezdtük el ezt a csodálatos, ám rém nehéz munkát, és eredetileg természetesen vegyes volt a fogadtatás. Volt, aki tudta miért mesélek újra, és tapsolt. Volt, aki nem értette és fújolt. Néhányan még az írók, az irodalomtörténészek közül is megrökönyödtek a vállalkozásról olvasva, pedig ők igazán hallhattak róla, hogy számos országban, felismerve az újramesélések fontosságát, egyenesen állami támogatással segítik az újramesélők munkáját. Persze sokan úgy keltek ki az újramesélések ellen, hogy egy sort sem olvastak belőlük. Nálunk mindenki mindenhez ért, a focitól a politikáig. Pedig elég lenne, ha csak a hivatásához, a szakmájához értene – de ahhoz nagyon.”

Azért valami mégis változik: ma már egész évfolyamoknak adják fel kötelezőkként az újrameséléseket. Hogy ennek örül-e Nógrádi? Az egyik szeme sír, a másik nevet. Azt mondja, jó volna, ha a srácok az eredeti műveket olvasnák el, ám nyolcszáz író-olvasó találkozó után nincsenek illúziói az ifjúság klasszikusokhoz való viszonyulását illetően.

Hogy szükséges-e egyáltalán azokat a regényeket olvasniuk a gyerekeknek, amelyek megérettek már az átdolgozásra, arról Nógrádi Gergely azt gondolja, hogy a klasszikus irodalom a nemzeti és európai alapműveltség, a közös mítosz szerves része. Meggyőződése, hogy a Baradlay testvérek, Timár Mihály, Bornemissza Gergely, Don Quijote, Gulliver története, vagy a Shakespeare-drámák ismerete nélkül jelentős érzelmi és kulturális hátrányokkal indul az életbe a fiatal. Ha nem így gondolná, nem mesélt volna újra tizenhárom klasszikus művet az elmúlt tizenegy évben.

Nógrádi Gergely író (Fotó: Ritter Doron)

Úgy érzi, nem neki kell azon gondolkodni, hogy mely műveket érdemes újramesélni, ugyanis az élet már kiválasztotta azokat. Ami megmaradt az elmúlt évszázadok könyvtárnyi irodalmából, és a mai felnőttek még olvasták vagy olvassák, az jelenleg klasszikusnak tekinthető. A holnapiakat majd válassza ki a holnap.

A kötelező irodalmat a tanítónak, a tanárnak kell kiválasztania, ő ismeri a tanítványait. A döntés joga a pedagógus és a diákok kezében van.

Íróként fél-e attól, hogy hamarosan a saját művei is elavulnak, és újra kell majd mesélni azokat? Azt mondja, egyáltalán nem. Szíve szerint ötven művéből negyvenkilencet újramesélne már most. „Nekem az a célom, hogy olvassák az írásaimat, és nem az, hogy év számra a könyvtári polcokon porosodjanak, mint számos, nálam sokkal jelentősebb író művei.”

Máhr Kinga a Lauder iskola magyartanárja nem bánja, ha a diákjai az újramesélt regényeket olvassák.

„Baj-e, ha megengedjük a kiskamaszoknak, hogy amikor egy közös olvasmánynak szánt regénnyel nem boldogulnak, az újramesélt, könnyített verziót olvassák? Tapasztalataim szerint ettől még egy gyerek sem butult el, viszont fontos hozadéka, hogy egy egész osztály képes aktívan részt venni az adott regényről szóló órai beszélgetésben, nem csak a kiválasztottak, akiknek nem jelent gondot egy kétszáz éves szöveg értő feldolgozása.

Kövezzenek meg, de a nem magyar anyanyelvű tanítványaim kedvéért én a regények, sőt a nagy elbeszélő költemények képregényes változatát is be szoktam szerezni, a részképességzavaruk miatt esetleg nehezen olvasó gyerekeknek pedig kifejezetten a hangoskönyvet ajánlom.”

A tanárnő szerint nagyon jó beszélgetéseik alakulnak abból, hogy összevetik a különféle változatokat – így sokkal érdekesebbé válik az eredeti szöveg is, máris van miről beszélni!

MTI Fotó: Mónus Márton

Azt mondja, pont az „engedményeknek” köszönhető, hogy a gyerekek motiváltak lesznek abban, hogy a legkeményebb kihívásnak, az eredeti szöveg elolvasásának is nekiálljanak. Akkor már nincs mitől félni, mindannyian ismerik a szereplőket, a történetet, jöhetnek a finomságok.

„Mivel angol-magyaros vagyok, az irodalomórákra is beviszem a nyelvtanítós hozzáállást, és lássuk be, C1-es szint alatt egy diákunktól sem várjuk, hogy eredetiben olvassa a Rómeó és Júliát.”

A csodálatos magyar fordításirodalom is folyamatosan frissül – a legjobb kortárs szerzők magyarítják újra és újra a klasszikusokat. Nekik szabad? – teszi fel a kérdést Máhr Kinga.

Esetleg haragudjunk Nádasdy Ádámra, amiért újra érthetővé tette a Bánk bánt? Dehogy.

„Emlékezetes olvasmány- és színházi élményeink, tartalmas beszélgetéseink akkor lesznek, ha tanárként a klasszikusokat és a kortárs műveket ügyesen adagoljuk. Akkor van esélyünk rá, hogy egy fiatal felnőtt majd örömmel fogja a kezébe az eredeti írásokat.”

Maros Réka egy nyolcadikba készülő fiú édesanyja. Onnan szerzett tudomást az újramesélt könyvekről, hogy a fia magyartanárja kifejezetten tiltotta azoknak a használatát.

„Az Egri csillagok volt nyárra feladva. A fiam kimondottan szeret olvasni, jól, értőn olvas, és én is úgy emlékeztem, hogy a Gárdonyi regény egy izgalmas olvasmány. De mióta én olvastam, eltelt harmincöt év, és a világ jobban megváltozott azóta, mint a regény megírása és aközött, hogy én olvastam.”

Réka fia nem haladt a könyvvel, szenvedett olvasás közben, unalmasnak és néha érthetetlennek találta. Ekkor jutott Réka eszébe a szülői értekezleten említett újramesélt változat. Azonnal megrendelte, és a könyv be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Annyira tetszett a fiának a történet, hogy falta a betűket, két nap alatt kiolvasta a regényt, és elkezdte nyúzni a szüleit egy egri kirándulásért.

„A következő hétvégén már az egri várban voltunk pár osztálytárssal együtt. Túlzás nélkül állíthatom, az újramesélt regényt olvasó fiúk Gárdonyi és Eger legnagyobb rajongói lettek. Az év eleji dolgozatot mind ötösre írták meg, többen külön kiselőadással is készültek a regény feldolgozása során. Erről a nagy lelkesedésről eszembe jutott két regény is, amivel nekem is meggyűlt a bajom gyerekkoromban. Az egyik A kőszívű ember fiai, a másik a Légy jó mindhalálig. Úgyhogy negyvenöt évesen egyik vasárnap újra olvastam A Kőszívűt és le voltam nyűgözve. A Légy jó mindhalálig olyan mély nyomokat hagyott bennem gyerekkoromban, hogy azt nem vagyok hajlandó még egyszer a kezembe venni, és örülök, hogy az már a fiamnak sem volt kötelező.”

Réka szülőként nagyon sajnálja, hogy titokban kellett újramesélt könyvet olvasnia a fiának, hiszen a felmérésen elért maximális pontszám azt igazolja, hogy ezek a regények semmivel sem gyengébbek az eredetinél, csupán befogadhatók egy 21. századi gyerek számára is.