Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Miniruha, stelázsi és meghitt családi ebédek – így őrizzük nagyszüleink emlékét

Mindenkinek más ugrik be, ha a nagyszüleire gondol. Nincs két egyforma nagymama, és nincs két egyforma nagypapa.

Állítólag a szüleink után az anyai nagymamánk áll hozzánk a legközelebb. Nekem pont az apai jelentett mindent. Szinte napra pontosan harmincegy éve halt meg. Azóta nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe.

Én voltam a kedvence, nem tagadhatom, a fiú gyerekek és unokák után az egy szem kislány. Mindig szalagot akart kötni a hosszú hajamba, lakkcipőt adni a lábamra. Csakhogy én rövid hajat akartam, nadrágot, és nem tűrtem meg a cipőt a lábamon. Hiába mondta, hogy ne menjek ki az utcára mezítláb, még azt fogják gondolni, hogy nincs pénzünk cipőre, egyáltalán nem érdekelt. De persze hajlandó voltam megszelídülni, amikor megéreztem a tyúkhúsleves vagy a frissen gyúrt tészta illatát.

Ő volt az első szerettem, aki meghalt. Emlékszem, amikor megtudtam, úgy éreztem, megnyílik a lábam alatt a föld. És az első ünnepek, amikor nem ült az asztalunknál, nem is voltak igaziak. Próbáltunk úgy tenni, mintha ünnep lenne, de csak egy üres vacsora volt nélküle, ünnep helyett.

A kisfiamnak annyit meséltem róla és a csodálatos húsleveséről, hogy egyszer az óvodában azt mondta, hogyha lehetne három kívánsága, az egyik az lenne, hogy találkozhasson az én nagymamámmal. Bőgtem, amikor az óvónő elmesélte.

Persze az élet ment tovább, mára az én anyukám is nagymama, és igazi boldogság látnom, hogy a gyerekeim ugyanúgy szeretik őt és apukámat, mint régen én a nagyszüleimet.

Apám ateista, de már többször hallottam tőle, hogy egészen biztosan szereti őket a Jóisten, amiért két ilyen csodálatos unokát adott nekik.

Apropó, csodálatos unokák. A nagyszülők szeretik elmondani, hogy nekik már nem dolguk a gyereknevelés, viszont a kényeztetés a kötelességeik közé tartozik. Én ezt tiszteletben tartom, egészen addig, amíg azt nem látom, hogy a gyerekeim visszaélnek vele. Ritkán kell rájuk szólni a nagyszülőkkel kapcsolatban, teljes köztük a szövetség. Még a tizenhat éves kamasz is bújós kiscicává válik a nagyinál, pedig itthon néha hetekig nincs egy jó szava sem.

Amikor már végképp túlfeszítettük egymás idegeit, akkor önként vonul pár napos száműzetésbe a nagyszülőkhöz. Telefonál, leadja a rendelést gezemicelevesre és krumplis tésztára, reggelire halrudacskát és bundás kenyeret kér, majd buszra száll, kimegy a nagyszüleihez, és végigeszik és -alszik egy egész hétvégét. Egy rossz szava sincs semmire, segít a nagyapjának a nehéz dolgokat felcipelni a padlásra, leszedi a meggyet a fa tetejéről, és elviszi a kutyát egy jó nagy sétára. Cserébe a nagyi nem kérdezi meg, hogy kell-e tanulnia a hétvégén, és nem szólítja fel, hogy tegyen rendet a szobájában. Én pedig egy kicsit kipihenem a kamaszom, vasárnap este mindenki boldog.

Fotó: MTI/Sóki Tamás

Megkérdeztem a barátaimat, nekik mi ugrik be a nagymamájukról, és a nagypapájukról. Szépeket írtak, de persze egy troll közénk is kell, különben még túl komolyan vennénk magunkat. Neki ez jutott eszébe:

Amióta a bátyámnak unokája van, azzal cukkoljuk, hogy milyen érzés ágyba bújni egy nagymamával…

Timi azt mesélte, hogy a nagymamája nagyon fiatalos volt, még kétszer is férjhez ment az unokái születése után. Sőt, egyik esküvőjén miniruhát viselt, és visszanézve a fotókat, meg is tehette, olyan jó lábai voltak. Nem volt az a tipikus nagymama, aki süteménnyel várja az unokáit, de el lehetett vele menni síelni, és mindig hajlandó volt falazni, ha épp arra volt szükség.

„Tizenhat voltam, amikor először a barátomnál aludtam. Hatalmas szerelem volt, azóta is jó rá visszagondolni, de apám nagyon ellenezte a dolgot, el akart tiltani a fiútól. Nagyanyám látta, hogy majdnem meghalunk egymásért, és nem rögtön, de egy hónap alatt beadta a derekát. Először persze be kellett mutatnom a fiút, elmentünk együtt egy cukrászdába, ahol jól kikérdezte. Utána zöld utat kaptunk, simán azt hazudta apáméknak, hogy vele utazok vidékre. Örökre hálás leszek neki ezért.”

Zsuzsa szerint az ő nagymamája nekünk bőven dédink lenne.

„De akármilyen öreg is vagyok, nemigen múlik el pár nap anélkül, hogy ne emlegessem, ne gondoljak rá. Én mellette nőttem fel, nem jártam óvodába, napközibe. A főzés-etetés volt a mindene.

Nálunk senki meg nem fordulhatott úgy, hogy ne egyen valamit, a konyhában zajlott az élet. A spájzra nagyon vigyázott, a kulcsot a pongyolája, köténye zsebében hordta, oda az ő felügyelete nélkül senki be nem léphetett.

Én igazából 27 évesen (!), a halála után mérhettem fel a készleteket. Akkor találtam a szovjet felszabadító hadseregtől származtatott tejkonzerveket is. Amúgy az volt az elve, hogy lisztnek, cukornak, sónak mindig kell otthon lenni, télire krumplinak, hagymának, bödönben zsírban lesütött húsnak, és a legjobb, ha liba libát ér. Nagyapámat is imádtam, nagyon jó fej volt. Az ő dilije szerint gyertyának és gyufának kellett nagy készletben állnia.”

Petra úgy érzi, hogy a nagyszülei igazi pótszülők voltak a nem éppen tökéletes szülei helyett. A nagyszülőknél ülték meg a családi ebédeket, amik sajnos a halálukkal együtt el is múltak.

„Oda lett az almás pite és a habos mákos; a kifogyhatatlan finomság ételben és viselkedésben; a mosoly, fejsimi, a nyarak a Balatonnál; a nagypapa, aki megtornáztatott szünidőben is minden reggel; a szőlő, amit imádtam szedni, de csak mert mustot ihattam utána; a sufniban a saját bor; és a lakótelepi kis lakás, ami tele volt kincsekkel.”

Móni nagymamájának volt egy „hosszú szekrénye”, aminek egyik fakkjában mindig, de mindig volt minőségi csoki, keksz, általa sütött süti, pogácsa. A sokizületi gyulladásos kezével is lereszelte a nyers krumplit, hogy az unokájának sztrapacskát készítsen.

„Úgy szerette a nagyapámat, ahogy azt se azelőtt, se azután senkinél nem tapasztaltam. 86 évig élt, ebből 26-ot özvegyen, de minden napban megtalálta az örömét, olyan életet alakított öregkorára, unokákkal, dédunokákkal, barátnőkkel, utazásokkal, heti háromszori uszodával, amiről én csak álmodni merek. És minden órában velem van, ott lakom ma, ahol ő az egész felnőtt életét leélte.”

Fotó: MTI/Varga György

Dorka is imádta a nagymamáját, aki a legszebb lány volt a városban.

„Nagymama olyan picike cipőt vett a januári esküvőjére, hogy lefagyott a kis lábujja. Fecskét szívott, hatalmas hortenziákat nevelt, és tudott sütni csörögét.

Megengedte, hogy kibontsam a haját, és menyasszonyosat játszottunk vele, függönnyel a fejünkön.

Mindent be tudott csomagolni tölcsér alakúra, selyempapírba. Ő magyarázta el, mi az, hogy habselyem, zsírpapír, és stelázsi. Az oviba több marék édességgel jött értem, ami miatt többször bajba keveredett, az óvónővel és anyukámmal is. Marhajó pletykákat tudott.”

Zita viszont nem szerette a nagyszüleit. Ritka, de bizony ilyen is van.

„Egyáltalán nem voltak kedvesek, és az az igazság, hogy ők sem szerettek engem, én sem őket. Nagyapám egy volt alkoholista volt, aki állítólag sokkal kedvesebb volt, amikor ivott, csak nem tudott úgy dolgozni. Pia nélkül egy megkeseredett láncdohányos maradt csak belőle, akit nagyanyám szekírozott a halálba.”

Zitának a nagymamájával sem volt nagyobb szerencséje. Csak néha találkoztak, mert szerinte a gyerekek kötelessége volt a szülő látogatása és nem fordítva, így inkább nem látta az unokáit, de nem mozdult ki otthonról. Amikor az unokák mégis elmentek hozzá, akkor a legkisebb fegyelmi kihágásért is órákat kellett a sarokban állniuk, rosszabb esetben térdepelniük.

„Soha nem főzött semmit, mert ő lejárt az önkiszolgálóba ebédelni, vacsorát pedig nem evett, mert nem tartotta egészségesnek. Húszéves voltam amikor meghalt. Senki se sírt a temetésén.”

Tibi sem járt sokkal jobban, de szerencséjére neki csak az apai nagyszülei voltak undokok.

„Ellenezték apám házasságát, és igazából soha nem bocsájtottak meg neki, amiért elvette anyámat. Hiába születtek meg az unokák, velünk is nagyon fagyosak és elutasítók voltak. Minden karácsonyra csekken küldtek nekünk pénzt. Rózsaszín csekken 1300-1300 forintokat. Nem tudom, hogy számolták ki az összeget.”

Amikor a nagypapa meghalt, Tibi nagymamája kicsi megváltozott, de soha nem lett annyira kedves és szerethető, mint az anyai nagyszülők.

Gondolkodtál már rajta, milyen nagyszülő lesz belőled? Olyan, akire nosztalgiával, szeretettel gondolnak majd az unokák? Még van időnk odáig, reméljük, sikerül a jó nagyszülő eszményképét megközelíteni. Vagy legalábbis addig még megtanulhatunk almás pitét sütni, az is valami.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top