„Hálátlanságod miatt az örökségre ne számíts!” – Mennyi kárt okoznak a rossz nagyszülők?

Szerencsés gyerek az, akinek mind a négy nagyszülője ugyanannyira része az életének, ugyanannyit tud velük találkozni, ugyanúgy szereti őket, és ők is ugyanúgy szeretik őt viszont. Ha őszinte vallomásokat hallgatunk a nagyszülőkről, akkor kiderül, hogy ez sajnos nem mindenkinek adatik meg.

Hárman meséltek nekünk a nagyszüleikről, jót is és rosszat is, őszintén.

Eszter, 46 éves, egyik nagyszülője sem él már.

„Anyai nagyanyám egyáltalán nem szeretett minket” – Unokák a nagyszülők kivételezéséről

A nagybetűs nagymamám az apai volt, vele imádtuk egymást. Egy szem lány voltam a családban, nagyanyámnak csak fiai voltak, és rajtam kívül az összes unokája is az volt. Ráadásul én voltam a legkisebb, húsz évvel fiatalabb a legidősebb unokatestvéremnél.

Nagyanyám szerette volna, ha habos szoknyákban járok, lakkcipővel, szép hosszú hajamat pedig lassan fújja a szél. Ehhez képest fiús, vadóc kislány voltam, de túltette magát ezen az apróságon. Mindenben benne volt, amit kitaláltam, mindezt úgy, hogy nem kényeztetett agyon, sőt gyerekként elég szigorúnak éreztem.

Hajlandó volt a hátán cipelni egy nagy kosárban, madarat és sünt fogott nekem, hogy nevelgethessem, sőt még kiskutyát is vihettem a házba, pedig ő soha nem engedte volna be magától. Viszont reggelente nem hagyta, hogy a saját ritmusom szerint keljek fel – vakáció ide vagy oda –, miután felébredtem, azonnal fel kellett öltöznöm, kezet, arcot és fogat mosni, majd reggelizni. Akkor is, ha még nem voltam éhes. Ébredés után harminc perccel reggeli, ez egy szabály volt. Mint a hétvégi húsleves és töltött tyúk. Hiába mondtam, hogy együnk valami mást, ez volt a szokás, ettől nem lehetett eltérni.

Nagyanyám határozott nő volt, viszont unokanevelésben teljesen alávetette magát a menye, vagyis anyám kéréseinek. Na, nem mintha anyámnak annyira különleges ötletei lettek volna, de azért akadt pár olyan, amit nagyanyám nem magától talált ki.

Ilyen volt például a csupaszon rohangálás kérdése. Nagyi szerint ugyanis egy hároméves lánynak nem szabad a kertben csupaszon rohangálnia, mert bárki megláthatja. Csakhogy a csupaszság nem meztelenséget jelentett nagyanyámnál, hanem a fodros fürdőbugyimat. Ha nem volt rajtam nyári ruha és szandál, akkor már csupasznak számítottam. Én viszont homokozni és pancsolni szerettem az udvarom, méghozzá fürdőbugyiban. Csóválta a fejét, de akkor is engedte, amikor anyu nem volt ott.

Nagyanyám szerette volna, ha habos szoknyákban járok, lakkcipővel szép hosszú hajamat pedig lassan fújja a szél (Képünk illusztráció – Fotó: John Leyba/The Denver Post via Getty Images)

A másik nagyanyám pont az ellentéte volt az apainak. Tulajdonképpen semmi nagymamás nem volt benne azon kívül, hogy idős volt. Nem kereste a kedvem kicsinek se, nem volt titkos csokikocka számomra a kamrapolcon, nem akarta a hajamat fésülgetni, amit nem is bántam, mert mindig dohányzott.

Nagyapám minden évben annyit mondott a születésnapomon, hogy milyen szép nagylány vagy te Esztike, de iskolásként már olyan érzésem volt, mintha anyám súgná neki a nevemet. Nulla érdeklődés, nulla kötődés.

Anyám érezte ezt, és próbálkozott közös programokat szervezni nekünk, de ezek mindig borzalmasan sikerültek, alig vártam, hogy végre hazamehessek. Kevés rosszabb emlékem van gyerekkoromból annál, mint amikor egy-egy hétvégét náluk kellett töltenek a cigiszagban, szalonnakatonákat falatozva nagyapámmal, aki ebben állítólag nagy mester volt. Mikor meghaltak, kicsit lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem érzek saját bánatot, csak édesanyámat sajnálom. Nem tudtunk közel kerülni egymáshoz harminc év alatt sem.

Zita 34 éves, apai nagyszülei még élnek.

Édesapám meghalt négyéves koromban, ekkortól emlékszem a nagyszüleimre. Gondolom a legtöbb családban ilyenkor megerősödik az unoka-nagyszülő kapcsolat, és a nagyszülők segítenek, amiben tudnak. Nálunk az történt, hogy anyám szülei még a temetés előtt benyújtották az igényüket ránk a tesómmal. Azt akarták, hogy anyám vigyen le minket Miskolcra hozzájuk, ő pedig szedje össze magát Pesten, és ha lehet, sürgősen menjen férjhez.

Nem tudom, mi lehetett az előzmény, de egyszer csak megjelentek a lakásunkban, és elkezdték összecsomagolni a ruháinkat. Szegény anyám végül kidobta őket, nagyanyám pedig fenyegetőzött, hogy ő leveszi a kezét rólunk, és soha többé nem látjuk. Sajnos nem mondott igazat, mert két hónap múlva már ők is Pesten laktak, egy sarokkal arrébb, és mindenbe beleszóltak.

Értünk jöttek az óvodába, később ellenőrizték a leckénket, állandóan a szépírás füzetbe kellett szorgalmi feladatokat körmölnünk, és ha valami nem tetszett, meg is pofoztak minket. Engem csak nagyanyám, de az öcsémet a nagyapám is. Hogy ember legyen belőlünk, ez volt a jelszó.

Soha nem bocsátották meg, hogy nem hajtottunk fejet a bolond ötleteik előtt (Képünk illusztráció – Fotó: David Turnley/Corbis/VCG via Getty Images)

Nem kérték, hogy ne mondjuk el otthon, de valahogy eszünkbe se jutott szólni, pedig anyu soha nem emelt kezet ránk. Aztán az öcsém elkezdett bepisilni, anyu elvitte pszichológushoz, aki az első alkalom után meg is oldotta az ügyet, tudta, hogy a nagyszülők miatt történik az egész. Onnantól lazult a kapcsolat, szinte csak az apai nagyszülőkkel találkoztunk, akik igazi tündérek voltak. Nagypapával lehetett szánkózni, kirándulni az erdőben, egyszer még Bécsben is jártunk csak azért, hogy kipróbálhassuk a szárnyashajót. Olyan volt, mintha inkább ők lettek volna anyu szülei.

Amikor leérettségiztem, anyai nagyanyám felhívott, és megkérdezte, hogy nem akarom-e neki is megköszönni az érettségimet. Először nem is értettem, majd közöltem, hogy semmiképp, ez saját siker, nem tartozom senkinek semmivel érte. Erre válaszul küldött egy táviratot, hogy kizár az örökségből.

Emlékszem, amikor hozta a postás, este volt már, zöld borítékban érkezett, és az volt beleírva: »Zitukám, szemtelenséged és hálátlanságod miatt az örökségre ne számíts!«

Úgy nevettünk, hogy folyt a könnyünk. Persze nem is volt igazi örökség, a lakásukat pedig anyu és a testvére örökölték. Pár éve haltak meg mindketten, soha nem bocsátották meg sem nekem, sem anyunak, hogy nem hajtottunk fejet a mindenféle bolond ötletük előtt. Szerencsére apu szülei még most is élnek, öregecskén, de jól vannak. Nagyon szeretem őket.

Éva, 37 éves, egyik nagyszülője sem él már.

A mi családunk elég tipikus volt abból a szempontból, hogy anyu folyamatosan harcban állt apám szüleivel, és fordítva. Mindenki utálta az apósát, de különösen az anyósát. Ennek ellenére minden hétvégén találkoztunk valamelyikkel. Az volt a menetrend, hogy egyik hétvégén jöttek ebédre anyuék szülei. Ezen apám egy hétig stresszelt. A másik hétvégén mi mentünk hozzájuk, ez nem volt akkora cirkusz, mert volt kert, ahol sok munka volt, és apám inkább elfoglalta magát, csak ne kelljen beszélgetni velük.

A harmadik hétvégén jöttek az apai nagyszülők, amitől anyám került rendszeresen az idegösszeomlás szélére, majd a negyedik hétvégén mi mentünk hozzájuk, és így tovább. Azóta se értem, minek kellett ennyit találkoznunk, amikor mindenki utálta ezeket a programokat. Tizenkét éves koromig szerintem nem volt olyan hétvégém, amikor csak a szüleimmel lettem volna.

A nagyszülőknek saját életük kell hogy legyen, nem szabad a mienket élniük (Képünk illusztráció – Fotó: Los Angeles Examiner/USC Libraries/Corbis via Getty Images)

De a legjobb az volt, hogy a két nagyszülőpáros is gyűlölte egymást. Minden ebédnél előkerült a másik családja, azok rossz, keveset fizető vagy egyenesen megalázó munkája, a kínos családtagok, a rettenetes sztorik.

Hamar leosztották egymás közt a szerepeket, az anyai nagyszülők játszották a kényeztető, mindent túltoló nagyszülőket, az apaiak a szeretve óvó, de kissé szigorúbb szerepet.

Ha az egyik hozott két kiló tejkaramellát ajándékba, a másik elvitt minket maszek fogászatra. A legdurvább, amin felnőtt fejjel már nevetünk, az volt, amikor egyiktől kaptunk egy kutyaenciklopédiát, a másik két hétre rá vett egy spánielkölyköt, ami egy túltenyésztett, morgós, beteg állat lett, aki utálta az embereket.

Anyámék hétfőtől csütörtökig jó házasságban éltek, de péntekenként elkezdték várni a vasárnapi programot, és akkor beindultak a veszekedések is. Csodás nagyszüleink ráadásul nem csak minket próbáltak kijátszani egymás ellen, hanem a szüleinket is. Nem volt mindig veszekedés az ebédnél, de a mosogatás alatt azért rendesen ment az adok-kapok.

Egyszer az öcsém erről írt fogalmazást, és anyám nagyon kiborult. Azt mondta, hogy ő addig észre sem vette, mi folyik nálunk, csak hagyta magát sodródni, de ezen változtatni kell. A változás annyi lett, hogy néha megkértek minket, hogy családi dolgokról senkinek, soha ne beszéljünk.

Mire tízévesek lettünk, tökéletesen kitapasztaltuk a rendszer előnyeit. Simán hazudtunk mindkét oldalnak csak azért, hogy több zsebpénzünk legyen. Tudtuk, hogyha egyik nagyszülőnek elmeséljük, hogy ezer forintot kaptunk a másiktól, akkor ő ezerötszázat fog adni. Mi nem szégyelltük magunkat, a nagyszülők pedig nem láttak át rajtunk. Felnőttként vontam le a tanulságokat: a nagyszülőknek saját életük kell hogy legyen, nem szabad a mienket élniük, és a férjem és én döntöm el, mikor elég. Működik.