Négy olyan családdal beszélgettünk, akik tudatosan próbálták meg a körzeti iskolába járatni a gyereküket. Ketten végül feladták, ketten viszont kitartanak.
Amikor a szülőkkel van a gond
Adél és Marci Kőbányán élnek, itt nevelik két alsós kislányukat. Adél gimnáziumi tanár, akinek határozott elképzelései vannak arról, hogy milyennek is kéne lennie az alapfokú oktatásnak. „Mivel egy egészen elviselhető óvodába járattuk a lányokat, bíztunk az iskolában is. Debrecen mellett nőttem fel, de a szüleim a szerintük jobb, debreceni iskolába járattak. Én voltam az, aki vagy nem tudott soha elmenni egyik barátnőjéhez sem, mert indult a busza, vagy másfél órát sétálgatott az utcán egyedül szakkör és tanítás között, mert nem volt hova mennie. Nem akartam ezt tenni a gyerekeimmel. Ahhoz, hogy valódi barátságokat tudjanak kötni, a legközelebbi iskolába kell járniuk. Ezt most is így gondolom.”
Bár Adél két év próbálkozás után mégis átvitte a lányait a sarkon lévő iskolából egy másik intézménybe a szomszéd kerületben, úgy érzi, nem döntött rosszul, amikor a körzetesbe íratta őket. Szerinte a rendszer javíthatatlanul rossz, de ha a budapesti szülők észbe kapnak, talán még van esély elkerülni a teljes összeomlást. „Ha ez nem történik meg, tizenöt év múlva ugyanott tartunk majd, mint az egészségüggyel. A háziorvoshoz lemegyünk az állami rendelésre, de ha ultrahang kell, akkor már meg se próbáljuk. Senki nem hiszi el, de pont így vásárlunk majd oktatást a gyerekeinknek is, sok pénzért. Akinek pedig nem lesz pénze, annak a gyereke lemarad.”
Adélék szerint elvileg minden adott egy körzeti iskolában ahhoz, hogy működni tudjon, nekik mégsem volt szerencséjük: a környék többi középosztálybelinek mondható családja egyáltalán nem akarta a gyerekét a körzetes kőbányai iskolába küldeni, így tulajdonképpen ők maradtak az osztályban az egyedüli „gazdagok”. „Egy budai iskolában mi lettünk volna a szegények, de legalábbis valahol alul helyezkedtünk volna el. Itt viszont mi voltunk a furcsa gazdagok, hiába, hogy messze nem vagyunk azok. Az egyik szülőin meg is kaptuk, hogy ne kardoskodjunk az ottalvós kirándulás mellett, amikor számolatlanul szórjuk a pénzt. De nem ez volt az igazi gond, ezzel még együtt tudtunk volna élni. Csakhogy a szülők mindenben másképp gondolkodtak, mint mi.”
Az osztályban sok volt az SNI-s (sajátos nevelésű igényű) tanuló, több ADHD-s is akadt, a szülők pedig nem akartak együttműködni a pedagógusokkal. Minden szülői azzal telt, hogy páran kikérték maguknak, miért szűrte ki a gyereküket a logopédus, vagy miért javasol valamilyen vizsgálatot, esetleg fejlesztést az osztályfőnök. Adélék úgy érezték, nincs biztosítva a fejlődés lehetősége a gyereküknek, és bár maradtak az állami oktatásnál, nem vállalták tovább a körzetit.
Mindent a szülő fizet?
Jutka egyedül neveli a gyerekeit, ezért is bízott nagyon abban, hogy jó lesz nekik a körzetes általános iskola. A fia nyolcadikos, a kislánya most kezdte a másodikat, és bár nem állítja, hogy minden fenékig tejfel, ha mások elbeszéléseivel hasonlítja össze a saját tapasztalatait, szerinte még mindig pozitív a mérleg. Nagyon fontos szempont volt a közelség, ugyanis nincs segítsége a gyereknevelésben: az édesapa külföldön dolgozik, és bár anyagilag komolyan támogatja őket, a napi teendőkből egyáltalán nem tudja kivenni a részét. „Nem is mentem másik iskolába körülnézni, a legközelebbinek kellett a legjobbnak lennie – meséli Jutka. – Mindkét gyerekem ismerte már az osztálytársai egy részét az óvodából, a lányommal pedig már azt is tudtuk, mire számíthatunk. Az osztálytársakkal egyáltalán nincs problémám, de az iskola lehetne felszereltebb. Rengeteg hozzájárulást kérnek mind anyagilag, mind tárgyadományban. Havi kétezer az osztálypénz, és mi viszünk a tisztasági csomagtól kezdve a fénymásoló papírig, a függönytől a cserepes virágig mindent. Ehhez idén már az is hozzájött, hogy az ingyenes tankönyvet egyhangúan leszavaztuk, és megvettük a tanárnő által ajánlott jobbat. A mi érdekünk.”
Az anyukát az zavarja a legjobban az iskolában, hogy kizárják a szülőket az épületből. Reggel egyáltalán nem lehet bekísérni a gyerekeket, a kicsiket a porta mögött várja a tanítónéni, és délután sem lehet felmenni, csak ha előre megbeszélt találkozója van a szülőnek. Így hónapok telnek el úgy, hogy a szülők nem találkoznak egymással, a többi gyerekkel és a tanárnővel sem. „Ez egy magániskolában biztosan egészen másképp van. A kislányom másodikos, de még nem ismerem meg az osztálytársait az iskola előtt. Ez nem normális. Bezzeg, ha valami kell, azonnal ott az e-mail.”
Képünk illusztráció (Fotó: iStock)
Nulla kommunikáció
Liza és Tamás első osztály végén döntöttek úgy, hogy átviszik a lányukat egy alapítványi iskolába, de nem sikerült helyet találni neki, így egyháziba íratták végül. „A feleségem már decemberben mondta, hogy ez nem mehet így tovább, én türelmesebb voltam, de nem kellett volna. Igazából semmi nem volt elég jó, és nem azért, mert irreális elvárásaink lettek volna. Szeptemberben volt egy szülői értekezlet, majd májusban egy másik, januárban pedig egy fogadóóra, ahol öt perc jutott egy szülőre, mert a tanárnőnek más dolga volt. Nekünk viszont ez az egy gyerekünk van, nem akarjuk eltékozolni a kisiskolás éveit.” A szülőket nagyon zavarta az információhiány, és hogy mindenről csak pletykaszinten tájékozódtak a többi szülőtől. Nem volt sem e-mail, sem személyes beszélgetés.
„A kislányunk igazán könnyen kezelhető, okos gyerek, ennek ellenére karácsonyig tíz fekete pontja gyűlt össze. Ez persze töredéke volt az elevenebb gyerekekéinek, piros pontból pedig ő kapott a legtöbbet, de decemberben az utolsó tanítási napon adtak neki egy ajándékkönyvet a piros pontokért, amibe a következőt írták: »Ha jövőre nem kapsz egy fekete pontot se, nagyon büszkék leszünk rád!« Komolyan azt éreztem, hogy a tanárnő fejéhez vágom, ha meglátom. Inkább ne adott volna semmit!”
Januárban aztán kiderült, hogy távozik a kedvesebb tanító néni, ezért a gyerekek közül ketten is átmennek egy másik iskolába. Bár az új tanárnő is aranyosnak tűnt, a gyerekek sokáig nem szokták meg a stílusát, a szülők pedig nem érezték az állandóságot, ezért időpontot kértek az igazgatónőtől. Arra számítottak, hogy majd megnyugtatják őket, de úgy kezdődött a megbeszélés, hogy megkérték a szülőket: ne keltsék feleslegesen az indulatokat, és próbáljanak legalább annyira felnőtt módon viselkedni, amennyire egy nyolcadikostól is elvárható.
Nem akartam hinni a fülemnek. Annyira arrogáns és felháborító volt az egész, hogy úgy döntöttünk, akkor is elhozzuk a gyereket, ha újra kell kezdenie az iskolát.
A szülők szerint az új, egyházi iskolában sokkal jobb a kommunikáció, és úgy tűnik, a tanárok igyekeznek azt nézni, amit a gyerek tud, nem pedig azt, amit nem. „Hetente kapunk egy rövid e-mailt, és van egy osztálycsoport is, ahova rendszeresen fotókat töltenek fel a gyerekekről. Október végén még senkinek nem volt egy fekete pontja sem. A vallással van egy kis problémánk, de túltesszük magunkat rajta.”
Olykor a körzeti iskola a tökéletes
Kata szerint a körzeti általános felér egy lottóötössel, és neki ez a nyeremény csak úgy az ölébe hullott. A kisfia negyedikes, diszlexiás. „Már az óvodából diszlexia gyanújával jöttünk el, így tizenhét általános iskolának a bemutatkozóján voltunk felváltva a férjemmel. Megfogadtuk a szakemberek tanácsát, és tanítónőt kerestünk, nem iskolát. Véletlen, hogy minden szempontból a legközelebbi iskola volt a legjobb, ahova amúgy tartozunk is.”
A szülők legnagyobb meglepetésére mindkét tanítónő megadta a telefonszámát az összes szülőnek az első szülőin, és azóta is szoros a kapcsolat velük. Bármikor lehet időpontot kérni reggeli vagy délutáni beszélgetésre, ezért például fogadóóra nincs is. A tanárnők évente két olyan osztálykirándulást is szerveznek a hagyományoson felül, ahova a szülőket is várják, így igazi közösség kovácsolódott. A szülők segítenek egymásnak, ha valakinek munka vagy más elfoglaltság miatt nincs ideje, vagy bármi más problémája van. Nincs külön osztálypénz, mert a karácsonyi és az év végi vásáron annyit keresnek a gyerekek, amiből mindenre futja, még a kirándulásra is. „Nem tudok elég hálás lenni, amiért a fiam nem utálta meg se az olvasást, se az iskolát. Ami fejlesztést lehetett, azt megkapott bent az iskolában, de ajánlottak nekünk könyveket és külön fejlesztőt is. Nagyon képben voltak az összes diszes problémával, és még idő is jutott a fiamra, pedig nem volt egyedül. Már most sajnálom, hogy felsőben új tanárok lesznek, de úgy hallottam, velük sincs semmi baj. Mondjak valami rosszat is? A menzakaja olyan, mint a moslék!”
