Képzeld el, hogy más vagy, mint a többiek. Te vagy az osztályban – sőt lehet, hogy már az egész iskolában – „a problémás gyerek”. Hiába igyekszel, mégsem ért meg senki. A különórán ugyanez megy: miattad nem lehet haladni, zavarod a többieket. Képtelen vagy hosszan koncentrálni, egy helyben ülni… Aztán jön Gál Dani és a dobolás: pontosan tudja, hogy mit érzel, ahogy azt is, hogy hogyan hozza ki belőled a legtöbbet. A dobolás – Dani elmondása szerint – transzélmény, ami végre kizökkent a feszültséggel teli mindennapokból. És a „varázserő” nem áll meg ennyinél!
Fotó: Bodnár Dávid
Kíváncsi pszichológus is járt hozzá dobolni
Daninak már az anyukája is azt mesélte, hogy ritmusra rugdalózott, amikor várandós volt vele. „Hogy ez tényleg így volt-e, nem tudom. Amit én is meg tudok erősíteni, az az, hogy a szüleim hetente vittek koncertekre, ahol a dobosok minden alkalommal lenyűgöztek. Gyűjteni kezdtem a dobverőket, és próbáltam »lehadonászni«, amit a dobosok a színpadon csinálnak. Finoman szólva eleven kölyöknek számítottam, és ezt szerettem megfejelni nonstop zajkeltéssel különféle dobozokon, fémszéken, vagy egy 120-as Skoda szilánkosra vert műszerfalán. Ezt látva a szüleim hatéves koromban inkább beírattak a helyi klasszikus zenesuliba, ahol végre kiüthettem magamból a fölös energiát. Annyira megtetszett, hogy zenész akartam lenni, aztán egyszer csak az is lettem. A koncertjeimen csápoló közönségből pedig elkezdtek megkeresni, hogy szeretnének hozzám járni dobolni. Addig a pontig el sem tudtam képzelni, hogy tanítani fogok, és hogy egyáltalán tudok is tanítani, de végül csak kipróbáltam, és nagyon tetszett.”
Danit tíz évvel ezelőtt felkereste egy pszichológus, hogy tanítsa őt, mert kíváncsi volt, hogy milyen hatása van a dobolásnak, és miként lehet beilleszteni a figyelemzavaros gyerekek terápiájába. Ez az elképzelés később aztán többször is visszaköszönt az oktató munkája során – egyszer például egy ADHD-vel diagnosztizált srác fordult hozzá pszichológusi javaslatra abban a reményben, hogy a dobolás segít neki a fókuszálásban –, így Dani is egyre kíváncsibb lett. „Elgondolkodtatott, hogy a dobolásnak valóban lehet némi terápiás hatása, hiszen korábban nekem is nehezen ment a koncentráció, illetve ami nem érdekelt, azt sehogy sem sikerült magamévá tennem – a dobolás gyakorlása viszont sokat segített a fókuszálásban. Elkezdett érdekelni a zene terápiás hatása, utánanéztem, és kiderült, hogy valóban végeztek dobkörökben ilyen irányú tanulmányokat. Én is kedvet kaptam, és rögtön nyitottá váltam az ilyen jellegű megközelítésre is. Amilyen túlstimulált környezetben élünk, komoly igény lenne erre. Aztán egyre több anya szorgalmazta, hogy tegyük közzé ezt a lehetőséget autistafórumokon, és akkor lyukadt ki igazán a krumpliszsák. Szájról szájra terjedt a hírem, és azóta is folyamatosan keresnek meg újabb kliensek” – meséli Dani.
Nem baj, ha nem átlagos
Nincs mit szépíteni: azokat a gyerekeket, akik mások, mint a nagy többség, sajnos még most is sokszor kinézik a különórákról. Arról, hogy ez így van, Daninak is sokat mesélnek a „problémás gyerekek”szülei, akiknek igazán nagy kő esik le a szívükről, amikor azt látják, hogy a dobórákon nem kell ilyesmitől tartaniuk. „Sokszor mesélik, hogy sulin kívüli sporttevékenységeknél nemkívánatosnak tekintik őket, mert nem tudják felvenni a ritmust, és/vagy a viselkedésük nem megfelelő, és szerintem a dokik által »osztogatott« diagnózisok is csak megnehezítik a helyzetüket.
Pedig ezek a gyerekek nem azért nem csinálnak meg egy-egy feladatot, mert nem akarják, hanem azért, mert – még – nem képesek rá.
A gyerekek sokszor csalódnak a kiközösítés miatt, miközben pont elfogadásra és támogatásra lenne szükségük. Evolúciós szempontból belénk van huzalozva a száműzetéstől való félelem, így nem meglepő, ha traumák sorozatát élik meg – amivel aztán sajnos lehet, hogy a későbbiekben is dolguk lesz. A magánórákon kívül dobot és zenekari gyakorlatot tanítok még a Gyermekház Általános Iskolában is, ahol sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozunk. Itt nagyon jó tanárok vannak, akik igyekeznek mindent balanszban tartani, még jóga is van a kicsiknek.”
„Édesanyám azt mesélte, hogy már akkor ritmusra rugdalóztam, amikor várandós volt velem” (Fotó: magánarchívum)
Autista, nem beszél, de a dobolást imádja
Pataki Panka 23 esztendős, és ahogy az anyukája, Klára mondja, „csoda auti lány, praktikusan nem beszélő, ámde okostelefonnal, tablettel, betűtáblával kommunikáló, azzal frissen és jelesen érettségizett fiatal hölgy, aki saját blogot is írt, most pedig az első könyvén dolgozik”. Pankának mindig is anyanyelve volt a zene és a tánc, Kláráék azonban sokáig hiába kutattak a táncterapeuták világában, abban reménykedtek ugyanis, hogy találnak olyan szakembert, akinek sikerül ezen az úton beszédre bírni a lányukat, mindhiába.
„A kislányom mindig is szeretett volna hangszeren játszani, de ezt nehézzé, vagyis majdnem lehetetlenné tették a kézmanírjai, kényszeres mozgásai. Aztán egy nap arra jöttünk rá együtt, hogy a dob jó választás lehet, hiszen ott fognia kell két kézzel az ütőket, lefoglalja a kezét, pont úgy, mint az írásnál. A dob valóban »kissé hangos«, de ez már rég nem számított Pankának, édesapja révén ugyanis – akit egykori kis páciensei csak drága Pataki doktor bácsinak hívtak – gyakori vendége volt a hallásébresztés terápiának, ennek köszönhetően pedig a korábban fülét befogó, babák sírásától menekülő lányom ma már a Talamba- és Amadinda-koncerteket is simán kibírja. A dobolás nem utolsó sorban Panka figyelmének, szem-kéz koordinációjának is nagyon jót tett, a lányomnak ugyanis nem igazán erőssége, hogy oda nézzen, ahol épp dolga van” – meséli lelkesen Pataki Klára, aki szerint Pankának sokat segített, hogy Dani természetes lazasággal és türelemmel fordult felé. Bár az érettségivel járó bokros teendők miatt Panka egy ideje nem jár dobolni, az anyukája szerint a lánya kezeinek áldás a dobolás, ezért otthon is sokat műveli, igaz, dobverők helyett tenyérrel.
Pataki Panka (Fotó: magánarchívum)
„Olyan volt a hallása, mint egy vadászkutyának”
Abban, hogy az autizmusban érintett Pankát korábban zavarták bizonyos zajok, nincs semmi meglepő, ezt Sajó Eszter, a Nemzetközi Cseperedő Alapítvány klinikai szakpszichológusa is megerősíti: „Az autizmus az agy eltérő fejlődését eredményező, genetikai háttérből induló zavar, amely sok esetben a külvilágból érkező ingerek érzékelését is befolyásolja. Erre vonatkozóan viszonylag kevés tudományos kutatás született, csupán az elmúlt egy-két évtizedben foglalkoztak kiemelten az úgynevezett szenzoros érzékenységgel, ami nemcsak a hallásra irányulhat, hanem lehet vizuális vagy tapintáshoz kapcsolódó is. Az autizmushoz nagyon gyakran társul valamilyen szenzoros érzékenység, amelyek közül igen gyakori a túlhallás, előfordulhat azonban úgynevezett alulérzékenység is, ami azt jelenti, hogy az érintettek bizonyos hangokat nem hallanak meg, vagy nem figyelnek oda azokra. Egyáltalán nem törvényszerű azonban, hogy annak, aki autizmus diagnózissal rendelkezik, szenzoros érzékenysége is van – a kutatások szerint az autizmushoz ez csak az esetek 30-60 százalékában társul.”
Koi Zita kisfiáról, Szabiról hároméves korában derült ki, hogy autista, pontosabban Asperger-szindrómás – többek között azért is merült fel a gyanú, mert bizonyos frekvenciájú zajok őt is annyira zavarták, hogy azonnal befogta a fülét. „Olyan volt a hallása, mint egy vadászkutyának: rendkívül nagy távolságból meghallotta a legapróbb neszeket is. Hallásvizsgálaton kimutatták nála az erős túlhallást, vagyis a nulla decibel alatti hangok érzékelését. Négyéves korában ajánlották neki a zajszűrő fülvédő viselését, ez forradalmi változást hozott az életünkbe, mert addig a tömegközlekedés közelébe sem lehetett vontatni, attól kezdve viszont bármilyen járműre fel lehetett szállni vele, és bármilyen zajos közegbe el lehetett vinni” – meséli Zita.
Szabi (Fotó: magánarchívum)
Mire Szabi iskolába került, szép lassan megtanulta kompenzálni a túlhallását, és az első iskolai napján viselte utoljára a zajszűrő fülvédőt. Az anyuka számára nagyon meglepő volt, hogy Szabit a dobolás során egyáltalán nem zavarta a zajszint: „Az első órákat leszámítva a zajszűrő fülvédő nélkül dobol. Valamiért ez a fajta hangosság soha nem bántotta a fülét, talán más ez a frekvencia, mint ami őt kiborítja. A túlhallása változó intenzitással még mindig megvan, de egyértelműen sokkal jobban tudja kezelni az indulatait, talán ez a legfontosabb pozitív hatása a dobolásnak.”
Jön a flow, megy a gond
Sajó Eszter azt mondja, hogy az autizmusban érintetteknek sokszor jelent nagy segítséget a zeneterápia vagy valamilyen zenére épülő módszer, sőt az autistáknak nagyon gyakran van zenei tehetségük is. Szerinte biztos, hogy nagyon sok múlik a zenetanár személyiségén, ha ugyanis megérti, hogy a hozzá járó gyerekek (és felnőttek) milyen nehézségekkel küzdenek, könnyen egymásra hangolódhatnak. „A megfigyelések szerint egyébként sokszor nem is maga a hangos zaj zavarja a szenzorosan érzékeny autista embert, hanem egy bizonyos frekvencia, amire talán egy átlagember fel sem figyel, vagy az idegrendszere teljes mértékben kiszűri. A szenzoros érzékenységgel rendelkezők számára nagy segítséget jelenthetnek a mindennapokban a zajszűrő fülesek, melyek használatával akár egy koncertet is élményként élhetnek meg, de azt is elképzelhetőnek tartom, hogy akár egy dobfoglalkozáson is nagy hasznát vehetik ennek az eszköznek. A kapcsolat a dobtanárral és a zene nyújtotta élmény igazán építő lehet számukra is, ha a zavaró zajokat sikerül tompítani.”
A klinikai szakpszichológus szerint az autizmusban sokszor bevált módszer a fokozatos hozzászoktatás, ami jól jöhet például, ha a gyerek nagyon válogatós, de akkor is, ha zavarónak érez bizonyos hangokat, zajokat: „Megpróbálkozhatunk a zenehallgatással úgy, hogy kezdetben csak a szoba egyik végéből hallják a dallamokat, aztán szép lassan, hozzászoktatva lehet egyre közeledni. Azoknak az autista gyerekeknek pedig, akiknek nincs szenzoros érintettségük – amire nagyon sok példát látunk a munkánk során –, könnyen lehet, hogy épp a dobolás lesz az az élménygazdag tevékenység, ami nem mellesleg a hasznukra is válhat.”
Gál Dani is hasonlóan látja, szerinte a dobolás az átlagostól eltérő gyerekek számára kicsit olyan, mintha hosszabb-rövidebb időre kiszakadnának a saját kis világukból azzal, hogy feladatot kapnak. Minél többször történik meg ez a kizökkentés, annál hamarabb képesek flow állapotba kerülni. „Ez komoly koncentrálást és koordinációt igényel, de mivel játékos tevékenység, és érdekes hangokat szólaltat meg, hatalmas élményt nyújt a tanítványoknak, főleg akkor, ha mindez zenére történik.
Mint mindenre, a tanításra is holisztikus szemlélettel tekintek, hiszek a mosolyban, az érintésben és a csodákban is.
Ezeknek egyébként tudományos alapjuk is van, és az emberiség történelmének mindig is részét képezték. A legfontosabb az, hogy a gyerek szeresse, amit csinál, a kitartás onnantól csak másodlagos tényező.”
Fotó: Sarusi István
A fejlődés csak idő kérdése
Koi Zita egy autista szülőcsoportban talált rá Danira, még azelőtt, hogy Szabi másodikba ment volna. Az anyuka egyből „lecsapott a dobtanárra”, mert Szabi a suliban zeneterápia keretében gitározni tanult, de a dobolást sokkal menőbbnek tartotta. „Az első találkozás alkalmával Danit azonnal a szívébe zárta, mert hihetetlenül nyugodt és türelmes volt vele, amitől ő is mindig lehiggadt.
A suli után rendszerint úgy érkeztünk meg hozzá, hogy Szabi olyan volt a túl sok ingertől, mint egy harapós kutya, az óra végére pedig gyakorlatilag zen állapotba került, ami az egész hazaúton kitartott.
Ez feltehetőleg annak köszönhető, hogy az összes feszültséget belepüfölte a dobokba, illetve annak a kedvességnek és empátiának, amivel Dani bánt vele. Mindig ráérzett, hogy meddig lehet terhelni, és mikor kell egy kis szünetet beiktatni, ha nagyon elfáradt vagy képtelen volt koncentrálni. Ha kellett, teát főzött neki, ha kellett, lenyomott egy dobszólót, hogy felvidítsa, és mindig vevő volt Szabi hajmeresztő vicceire. Harmadik osztályban aztán az a váratlan és rendkívül örömteli fordulat történt, hogy Dani elkezdett tanítani a sulijukban is, így azóta megspóroljuk a tanítás utáni idegőrlő zarándoklatot a magánóráira” – teszi hozzá Zita, aki azt is elmesélte, hogy Szabi negyedikes kora óta az iskolai zenekar dobosa, amire mérhetetlenül büszke, nem mellesleg sokat segít neki abban, hogy csapatjátékosként is fejlődjön.
Ezek mellett gyakori pozitív észrevétel, hogy a dobolni tanuló gyerekeknek javul a tanulmányi átlaguk, élesebbé válnak a reflexeik, és érezhetően erősödik a memóriájuk. A gyerekek nyugodtabbak, így feszültségmentesebben telnek a hétköznapok, ami az egész család életében kedvező változást jelent. Nem mellesleg javul a tartásuk, és fejlődik az állóképességük, hiszen bizonyos szempontból sportról is beszélünk. Dani azt szokta mondani, hogy ha egy gyerek már tud járni, és valamennyire eléri a pedálokat, akkor a dobtanulásba is belecsaphat: „Általában ötéves kortól szoktak jönni a gyerekek. A metódus mindenkinél ugyanaz, talán inkább az az egyéni, hogy ki mennyi idő alatt képes teljesíteni az adott gyakorlatot. Sokan keresnek meg azzal, hogy nincs is ritmusérzékük. Ilyenkor mindig megkérdezem: próbáltad valaha a dobolást? A válasz mindig az, hogy nem. Hát akkor honnan is lenne? Elég egyetlen tanóra, és kiderül, hogy mégiscsak van ott ritmusérzék. Minden tanulható, a fejlődés csak idő kérdése.”
