Minden vidékre költöző családnak más a története, két dolog azonban közös bennük: az egyik, hogy mindannyian a természet közelségére vágytak, a másik pedig az, hogy a környezetükben akadt legalább egyvalaki, aki bolondnak nézte őket.
Betelt a pohár
Balla Ilona 21 éve él Budapesten, a VII. kerületben a párjával, Atival és a kisfiával, Barnussal. Bár nagyon szeretnek a fővárosban lakni, mégis költözésre adták a fejüket – egyelőre budapestiek, a tervük azonban az, hogy egy éven belül a várostól távol éljenek. „Nagyon szeretem Budapestet. Szeretem, hogy mindig nyüzsgő, hogy változatos, és hogy itt önmagam lehetek. Szeretem a sokféleségét, és azt, hogy van választási lehetőségem: eldönthetem, hogy melyik boltba járok, mert a környékünkön öt különböző is működik, és iskolát is választhattunk a gyereknek, mert abból is van öt.
Szeretem azt is, hogy ha kimozdulok itthonról, akkor az éjszaka közepén is könnyen hazajutok.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de én a tömegközlekedést is szeretem, mert ugyan sok jármű lepusztult, mégis nagyon jó a hálózat, és bárhová eljutok. Szeretem, hogy nem kell autóznom, nincs is autónk. Szeretem azt is, hogy közel van a Városliget, és hogy a kerületünk olyan, mint egy kisváros, a boltban megismernek, az utcán köszönünk egymásnak. Szeretem, hogy egy régi házban lakhatok, hatalmas ajtókkal és ablakokkal” – kezdi lelkesen Ilona, akiről ezek után nehéz elhinni, hogy mehetnékje támadt, mégis így van.
Fotó: magánarchívum
Annak, hogy költözésre adták a fejüket, a legfőbb oka a kosz és a bűz. „Sajnos az egész családnak nagyon jó a szaglása, és Budapest egyszerűen büdös.
Amint eltávolodunk a várostól, egyszerűen más a levegő minősége, szó szerint fellélegezhetünk.
Ehhez még hozzájön az, hogy rengetegen cigiznek, és nem lehet úgy végigmenni az utcán, hogy ne szívjak cigifüstöt. Utálom például, hogy ha futás után jövök föl a harmadikra kitágult tüdővel, be kell szívnom a másodikon dohányzó lakó füstjét. A VII. kerületben ráadásul nagyon sok a kutya is, amivel alapvetően nincs gond, viszont rengeteg gazdi nem szedi föl a kutyapiszkot. Egy-egy hétvége után suliba menet olyan, mintha pöcegödörben járnánk a fiammal: mindenhol ürülék és vizelet van, kutyáé és emberé is” – sorolja az érveket Ilona, aki korábban is eljátszott a költözés gondolatával, a végső löketet azonban az adta meg neki, hogy a közelmúltban elküldték budapesti munkahelyéről, így még kevesebb dolog köti őket a fővároshoz.
Gondolatban már vidéken vannak
A terv megvalósítása azért várat magára, mert még nem vették meg Ilonáék lakását, és ők sem találták még meg a nekik leginkább megfelelő házat. „Egy évet adtam magamnak a projektre, ennyi idő alatt ezt le kell zongoráznunk. A nagy döntést egy nyári estén hoztuk meg, amikor családilag listát írtunk arról, hogy mi az, ami Pest mellett szól, és mi az, ami a vidék mellett. Ez utóbbi győzött, úgyhogy még azon a héten fel is adtam egy lakáshirdetést. Már az is kezd körvonalazódni, hogy hova akarunk menni, az elején ugyanis ez sem volt lefixálva, csak a kritériumok: közel legyen Budapesthez, legyen jó a vonatos közlekedés, Barnus be tudjon járni suliba, és legyen olyan víz a közelben, ahol fürdeni is lehet.” A költözést Ilonáék kisfia szorgalmazza leginkább, neki az egyik legfőbb érve az, hogy ha kertes házban fognak lakni, beszerezhetnek egy második kutyát is.
Ilonáék örülnének neki, ha Barnusnak nem kellene iskolát váltania, hanem megoldhatnák a bejárást. „Ő is így szeretné, megpróbáljuk, aztán ha mégsem megy neki, akkor váltunk. Emiatt kicsit korlátozottak a lehetőségeink, mert olyan helyet kell keresnünk, ahonnan maximum 40 perc az út. A páromat továbbra is Budapesthez köti a munkája, így fontos szempont, hogy ő is könnyen be tudjon járni, vagyis itt tovább bonyolódik a történet, mert mindkettőjük közlekedését figyelembe kell vennünk. Nekem egyelőre nem érinti a munkámat, mert munkanélküli vagyok, épp ezért van az egyéves határidő, hogy amikor újra munkába állok, akkor azt már az új otthonunkból tegyem. Az optimális persze az otthonról végzett munka lenne, azon vagyok, hogy ezt is meg tudjam valósítani.”
Bár a lelkesedésük megingathatatlannak tűnik, Ilona nem rejti véka alá azt sem, hogy vannak félelmei a költözéssel kapcsolatban. Legfőképpen az, hogy mi lesz, ha mégsem jön be nekik a vidéki élet, hiszen szerinte onnan már nem nagyon lenne visszaút. „A budapesti ingatlanok most elég drágák, ami a mi szempontunkból jó, hiszen elég nagy nyereséggel tudjuk eladni a lakásunkat, viszont ez azt is jelenti, hogy ha meggondolnánk magunkat, akkor az ottani házat eladva már nem fogunk tudni ide visszajönni. Félek a csendtől is, attól, hogy túl csöndes lesz minden. Mondjuk ezért szeretnénk Budapesthez közeli otthont, hogy ne érezzük magunkat a világ végén. Emellett persze várjuk is, szeretnék kertet, teraszt, jó levegőt.”
Fotó: magánarchívum
„Egy kicsit mindenki hülyének néz”
A költözés ötletét Ilonáék környezetében nagy meglepetés övezte, mert mindenki tősgyökeres pestinek gondolta őket. Akadt, aki megpróbálta lebeszélni őket: Ilonának többen is mondták, hogy szerintük meg fogják bánni a költözést. „Egy kicsit mindenki hülyének néz bennünket, főképp, amikor felsoroljuk, hogy milyen kritériumaink vannak, meg hogy a közlekedést vonattal akarjuk megoldani.”
A család nyomós indoka a változtatásra a kosz és a bűz mellett a környezettudatosabb életmód. Ilonáék eddig is próbáltak így élni, évek óta nem használnak nejlonzacskót, szelektíven gyűjtik a szemetet, bio tisztítószereket használnak, turkálóban vásárolnak (nem az ára miatt), nincs autójuk, tömegközlekedéssel, biciklivel vagy rollerrel mennek mindenhová – még nyaralni is vonattal utaztak Horvátországba.
„Amit lehet, azt többször felhasználjuk, megvarrjuk, megragasztjuk. Az új otthonunkban ezt szeretnénk folytatni, illetve magasabb szintre emelni. Zöldséget szeretnék termeszteni, de csak konyhakerti mennyiséget. Állatokat biztos nem fogunk tartani, csak kutyák jöhetnek. Szeretnénk komposztálni, esővizet gyűjteni, kevesebbet fogyasztani.
Úgy gondolom, hogy ha vidékre költözünk, kevesebb lehetőségünk lesz a vásárlásra, így kevésbé leszünk részei a fogyasztói társadalomnak.
Totál biók azért nem leszünk, csak félig. Vészhelyzet esetére lesz kocsink, de a mindennapokban nem szeretnénk használni, nem akarunk autóval dugóban ülve ingázni. Szeretnénk, ha a környezetünk is követne, és nem lenne mindenki ennyire autóközpontú.”
Rosszul indult, jól végződött
Vargáné Topor Erikáék döntésének hátterében egészségügyi okok is álltak: úgy érezték, eljött az idő, hogy kiszakadjanak a klasszikus városi, túlhajszolt és stresszes életmódból, ami szinte minden ott lakóra jellemző. Ahogy Erika mondja, nyugalmasabb és békésebb életre vágytak, nem feltétlenül távol az emberektől, hanem inkább közelebb a természethez. „Mi Budapestről költöztünk le, én törzsgyökeres pesti lány voltam, Szabolcs viszont az ország másik feléről érkezett az életembe, Vásárosnaményból. A munka szólította Budapestre, itt is ismerkedtünk meg, aztán egy Kiskőrös melletti kis faluban, Tabdiban kötöttünk ki, ami nagyjából Bács-Kiskun megye közepén van” – kezdi a történetüket Erika, akinek kezdetben voltak kétségei az új életformájukkal kapcsolatban.
Fotó: magánarchívum
A rossz előérzete sajnos beigazolódott, így igencsak fel volt nekik adva a lecke: „Kettőnk közül én vagyok a racionálisabb típus, ezért a kis riasztólámpa az elejétől kezdve ott villogott a fejem tetején.
Nemhiába, a munka ugyanis, ami miatt odamentünk, más lett, mint amit ígértek.
A klasszikus »messziről jött ember« helyzet állt elő, de mire kiderült, már belekezdtünk egy házvásárlásba. Annak ellenére, hogy egy petákunk sem volt, összeszedtük a lehetséges munkalehetőségeket, és ezzel együtt egy öreg tanyának a megvásárlásához szükséges pénzt. Az nagyon nehéz időszak volt az életünkben” – idézi fel Erika a tanulságos emlékeket.
Budapestről a Jurassic Parkba
Amikor Erikáék előhozakodtak a vidéki költözés ötletével, a környezetükben élők egy része ledöbbent, és azt hitte, hogy meghibbantak. „Vannak, akik a mai napig nem igazán beszélnek velünk, mert »vidéki parasztok« lettünk a szemükben, van azonban olyan is, akinek erőt adunk az életünkkel és azokkal a dolgokkal, amiken a férjemmel ketten keresztülmentünk. Szabolcsnál jobb férjet tényleg nem is kívánhatnék, elképesztően sokat dolgozik a közös célokért, időközben pedig lett egy manufaktúránk, ami folyamatosan fejlődik, és a szakmai tudásunk minden egyes szikráját meg kell benne mozgatnunk ahhoz, hogy bírjuk a mostani ütemet.”
Fotó: magánarchívum
A házaspár 2016-ban alapított egy tésztamanufaktúrát – abban az időszakban több száz tojótyúkjuk volt, de a tanyát mangalicák, libák, kacsák és fürjek is benépesítették. Erika viccesen idézi a hatósági állatorvost, aki annak idején a Jurassic Parkhoz hasonlította a birodalmukat. „A piac alakulását és a vevőink igényeit követve eljutottunk arra a pontra, hogy feldolgozzuk a zöldségeinket is. Kezdetben olasz mártásból, lecsóból és vadasból állt a termékpalettánk. Tésztát már nem gyártunk a manufaktúrában, de közel 35-40 fajta üveges terméket készítünk, igazi gourmet szószokat a csemegétől a méregerős chiliig, mindig a saját vevőink igényeihez igazodva, de a kreativitásunkat is beletéve.”
A természet lett a főnökük
Bár mindkét oldalt jól ismeri, Erikának mégsem könnyű összehasonlítani a budapesti és a vidéki hétköznapokat, mert teljesen más a kettő. „Míg a pesti albérletben a központi fűtés megadja azt a kényelmet, hogy ne fázz, addig vidéken a vízteres kandalló működtetése komoly feladat.
A levegő sokkal tisztább, többnyire látod a csillagos eget, csend van, csak az állatok hangját hallod, nincs az a folyamatos morajlás, mint mondjuk Budapesten.
Annak ellenére, hogy rendszeresen járunk fel, mert a viszonteladóink főleg a fővárosban vannak, mégis itt Tabdiban érezzük otthon magunkat, ahol ha van időnk – főleg télen –, esténként olvasgatunk, nyáron sötétedésig kint vagyunk a kertben, és békében élünk a természettel és önmagunkkal. A főnökünk főleg a természet, ami néha keresztbe húzza a számításainkat, de együtt is működik velünk, ha úgy tartja kedve. Sokat tanulunk, fejlesztjük a tudásunkat minden téren. Annak ellenére, hogy agrármérnök-kertészmérnök párost alkotunk, a szakmánkban is folyamatosan tanulnunk kell még most, ennyi év tapasztalat után is, mert nincs két egyforma évjárat sem.”
Fotó: magánarchívum
Bokros teendőik mellett Erikáék írtak egy könyvet is Vidéken újrakezdők – ahogyan mi látjuk cenzúra nélkül címmel. Ebben benne van minden: a „leköltözősdi” lélektani oldala, az első évek meglepetései és fontos momentumai. „Beleírtuk, hogy mit kell megnézni egy öreg vályogházon, rajzokkal együtt, hogy könnyebb legyen felismerni az alapvető statikai hibákat, amikkel nem szabad megvenni az ingatlant, bármennyire is kecsegtetőnek tűnik. Rábeszélni persze senkit nem szoktunk, sőt!
Itt sincs kolbászból a kerítés, és nagyon keményen, másképp kell dolgozni. Munka van bőven, bármennyire is hihetetlen.
A könyvben van egy önértékelő tesztsor is, amit érdemes kitölteni egyedül, a gyerekekkel és a családdal együtt is, mert sok olyan dologra mutat rá, ami a leköltözésen sokat lendíthet, de fény derülhet azokra a dolgokra is, amik miatt nem érdemes belevágni. Mert ez mindenkinél más: míg nekünk egy pláza sem hiányzik az életünkből, addig másoknak ez alapigény. Vagy lehetne itt a vallásgyakorlástól egészen a barátnőzős kávézások igényéig bármit sorolni, amivel bizony számolni kell. Ennek az érzésnek belülről kell jönnie, lehetőleg nem lila, ködös szemüvegen át.”
Családi fészek a tóparton
Berczi Annamáriáék leginkább praktikus okokból vették az irányt a vidéki élet felé. 2016 végén kiderült, hogy Annamária babát vár – akkor egy 35 négyzetméteres albérletben éltek három kutyával, így meglehetősen egyértelmű volt, hogy ott nem fognak elférni. A XIII. kerületből költöztek Gárdonyba, a Velencei-tó mellé, csendes környékre. „Rengeteg félelmünk volt, a mindig nyüzsgő Angyalföldről költöztünk üdülőövezetbe, egy olyan utcába, ahol aszfalt sincs, egy szomszéd lakik mellettünk, a többi ház pedig mind nyaraló.
Korábban a kutyáknak köszönhetően olyan társaságba jártunk, ahol naponta találkoztunk, jó barátságok születtek – mi is ott találtunk egymásra –, az új helyen viszont nem ismertünk senkit” – meséli Annamária, akinek két hónapos volt a kisbabája a költözéskor. „Minden segítség a fővárosban maradt, ez az időszak amúgy is nagyon új a családdá válásban, így meg aztán különösen nehéz volt. A párom még most is naponta jár fel Pestre, az ingázástól is tartottunk, de szerencsére korán megy, és időben jön haza, így a dugókat legtöbbször el tudja kerülni.”
Fotó: magánarchívum
Annamáriáék egy régi családi nyaralót újítottak fel. A családtagjaik és az ismerőseik először nem értették, hogy miért is akarják ezt, de amikor kiderült, hogy úton van a baba, mindenki elkezdett azért dolgozni, hogy mielőbb elkészüljön a családi fészek. „A tágabb környezetünkből kaptunk aggódó kérdéseket, főleg azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet az állásunkkal, hiszen a mindennapos bejáráshoz messze vagyunk, mi lesz így a munkával. Valószínű, hogy a várandósság is közrejátszott abban, hogy ez egyáltalán nem foglalkoztatott, az volt a legfontosabb, hogy legyen egy saját otthonunk. Az anyagiakat tekintve is egyértelmű volt, hogy amennyiből a felújítást meg tudjuk oldani, annyiból egy pici garzont se vehetnénk Budapesten, így ez sem volt kérdés.”
Felér egy önismereti tréninggel
Annamária párja továbbra is a fővárosban dolgozik a korábbi munkahelyén, az anyukának viszont ezen a téren is teljesen megváltozott az élete. Korábban különböző multicégeknél dolgozott HR-menedzserként, az azzal járó életformát viszont babával nem akarta vállalni. „Ha jól akarja csinálni az ember, akkor ez 0-24-es munka, ha nem is időben, de agyban, gondolkodásban, energiában mindenképpen. Állandóan folyamatfejlesztésen dolgozni, számokkal játszani – mindezt valaki más céljainak elérésére.
Így a gyed alatt kiléptem, vállalkozó lettem, és a 12 év multilét után kinyíltak az ajtók, jöttek a lehetőségek, szabadjára engedhettem a kreativitásomat.
Jelenleg rugalmas részmunkaidőben dolgozom HR-tanácsadóként, főleg otthonról, heti egy irodai jelenléttel – ez adja a stabilitást. Belefogtunk egy saját ötletbe is, egyedi tervezésű babaváró ajándékcsomagokat készítünk, a webáruház szeptemberben indult, sok munka és tanulnivaló van vele, dolgozunk az új termékeken, hosszú távú céljaink vannak ezzel kapcsolatban. Hétvégenként pedig a tóparti kutyaiskolában tartok tanfolyamokat, ami valójában hobbi, amolyan szerelemmunka.”
Fotó: magánarchívum
Ahogy Annamária mondja, ő alapvetően vidéki lány, Békés megyében nőtt fel, és örül annak, hogy a kislánya is csendes, nyugodt környéken lehet gyerek. A Velencei-tó közelsége sokat jelent nekik, nyáron a pörgést hozza, szezonon kívül pedig a nyugalmat. „Én is lecsendesedtem, nyugodtabb lettem, közhelyes, de másképp látom a világot, más dolgok lettek fontosak. Persze nagyrészt az anyaság hozta ezt, de a legnagyobb változás mégis bennem történt: korábban mindig a munkához alakítottam ez életemet, úgy választottam lakást vagy hobbit, hogy az a karrieremmel kompatibilis legyen, most viszont a feladataimat alakítom az életemhez.
Óriási különbség, és ez látszik a családi kapcsolataimon, a párkapcsolatunkon is.
Lehet, hogy másnak ehhez nem kell költözés, de nálunk tényleg drasztikus volt a váltás: az elszakadás bátrabbá tett, nincs bennem akkora megfelelési kényszer, nem másért akarok sokat dolgozni, hanem magamért, magunkért.”
Azt, hogy a vidékre költözés ideje mikor jön el egy családban, Annamária szerint nem könnyű eldönteni, talán ha a tökéletes alkalomra várunk, nem is jön el soha. Az eleje általában senkinek sem könnyű, a költözéssel kapcsolatos logisztika után jön csak a neheze, pláne, ha nagy a váltás. „Mi szeptemberben költöztünk, az első tél egy pár hónapos babával nagyon nehéz volt, rettentően egyedül voltam. Ez akaratlanul is egy önismereti út, amiben elég mélyre kell menni, de nem bántam meg. Ha a költözés gondolata megszületett, nem érdemes sokáig ellenállni, ha az ember nyitott és kész engedni a változásnak, akkor nagyon jó dolgok sülhetnek ki belőle!”
