November vége van, eddig tartott a gyerekekben a nyári lendület – szerencsés az, akit nem dönt le a hetekben egy vírus pár napra. Ha beteg a gyerek, az a szülőnek mindig rossz, de be kell vallanom valamit: én egy kicsit szeretem ezeket a gyógyszerrel hét napig, nélküle egy hétig tartó betegségeket.
Megmagyarázom. Vagy inkább mentegetőzöm egy kicsit. Természetesen nem szeretem, ha a gyerek beteg, szenved, lázas, levert, bágyadt, sőt ilyenkor, mint minden normális anya, én is aggódom, gondoskodom róla, és sajnálom.
Amikor pici volt, olyan természetes volt minden. Ha bármilyen baja lett – és nem csak betegségre gondolok –, akkor hozzám jött, az én segítségemet kérte. Összebújtunk, megöleltük egymást, kibeszéltük a bajt, adtam gyógypuszit.
Nem a betegség a jó, hanem a gondoskodás (Fotó: Pexels.com)
Csakhogy a gyógypuszi a gyerek tízéves kora körül egyszer csak elkezdett nem működni. Már nem csillapította a fájdalmat – csak én akartam adni, ő pedig a kedvemért hajlandó volt elfogadni, de már nem hitt benne. Kiderült, hogy csak placebo. És szép lassan így járt minden, amit adni tudtam. Már nem kellett ott ülni az ágya szélén, ha lázas volt, csak megkért, hogy amikor kimegyek, kapcsoljam le a villanyt a szobájában, és legyek olyan bájos, hogy nem keltem fel éjszaka a lázmérővel. Nem lesz baj.
Bűn az, ha a szülőnek hiányzik a saját gyereke?
Én viszont igenis hozzá akarok bújni, citromos teát főzni neki, palacsintát csinálni hajnalban, ha kér, vagy madártejet, ha az tenne jót a fájós torkának. Vágyom pár napra, amikor újra úgy lehetünk együtt, mint pici baba korában. Csak mi ketten. Nincs munka, nincs iskola, se halaszthatatlan dolgok. Ott vagyunk mi egymásnak. Úgyhogy megint mesét olvasok neki, mert a lázas szemnek jobban esik, ha be van csukva, és amikor elalszik, kilopózom a konyhába, hogy gyorsan bepakoljam a mosogatógépet. Megpuszilom a homlokát, bár már nem tudom átverni, nagyon jól tudja, hogy ilyenkor azt nézem, van-e hőemelkedése. Ha jobban lesz, gyerekfilmeket nézünk. A Némó nyomábant és a Verdákat. Két napig jobban szórakozunk ilyesmivel, mint amit a telefon tud nyújtani. Pedig már nem kicsi, streamelve nézi a sorozatokat angolul, de azokra nem lehet gyógyulni.
Végre újra lehet róla gondoskodni (Foró: Pexels.com)
Bevallom, a betegállomány rólam is szól. Ilyenkor be lehet pótolni pár hónapnyi elmaradást az anya és kamasz gyereke közti szeretetteljes érintkezésből. Én vagyok érzelmi deficitben, ez nyilvánvaló: nem a gyerek az, aki titokban párás szemekkel nézegeti a régi fényképalbumot, hogy milyen aranyos volt tíz évvel ezelőtt. Betegápolóként viszont ideiglenesen nem dolgozó anya vagyok, csak egyszerűen anya. A munkám várhat, a programok lemondva, telefon elnémítva, esetleg éjjel fér bele egy kis tűzoltás, de erre a pár napra a gyerek a legfontosabb.
Csak óvatosan a túlzott gondoskodással!
Persze minden szülő természetes igénye, hogy ápolja beteg gyerekét, de az ápolásnak, a gondoskodásnak is megvan a határa. A helyettesítő Münchausen-szindróma az a mentális probléma, amikor az érintett nem önmagának, hanem egy másik személynek okoz betegségtüneteket, és ez a másik személy a legtöbb esetben bizony a saját gyermeke – a külső szemlélők általában nem is látnak mást, csak a gyermeke betegségét hősies önfeláldozással kezelő szülőt. Természetesen messze nem mindenki szenved helyettesítő Münchausen-szindrómában, aki a betegápolást egy kis mártírkodásra is felhasználja, de akár ez is előfordulhat.
Többnyire amúgy nem is könnyű huszonnégy órában együtt lennünk, elszoktunk már ettől, ráadásul a betegség nyűgösséggel is párosul. De van az egészben mégis valami jó, hiszen egész nap a szülői ágyban vagy a kanapén heverészhetünk, nem kell átöltözni a pizsamából, sőt a szokásos napirend is borulhat. Ha végigalusszuk a délelőttöt, akkor lehet négykor ebédelni, vagy akár ki is lehet hagyni, ha nem esik jól.
Egész nap a kanapén pizsamában (Fotó: Pexels.com)
Amikor pedig sikerült kilábalni a betegségből, közösen térhetünk vissza a megszokott kerékvágásba – a gyereknek is muszáj bepótolnia azt, amiről lemaradt az iskolában, de könnyebb ezt úgy megtenni, ha közben azt látja, hogy én is felveszem a fonalat a munkahelyemen, és elvégzem az elmaradt munkámat. Minden visszaáll a megszokott ritmusába: reggel kelünk, fogat mosunk, reggelizünk, és elindulunk a dolgunkra. Én még folytatnám a babusgatást, de ő már újra kamasz, megint ciki a mese, túl sok vagyok én is, hiányoznak a haverok. Ami a betegszobában történt, az a betegszobában is marad.
