Az egész család nagy sorozatrajongó, a kamaszlányommal együtt szoktuk nézni az aktuális menő tinisorozatokat is. A közös sorozatnézéssel egyrészt betekintést nyerek anyaként abba a világba, amiből mostanában a tinik mindenféle ideálokat választanak, másrészt pedig beszélgetést is indít el a saját kamaszommal. Így tudtam meg például, hogy mennyire nyomasztja az osztálytársai viselkedése, ami nagyrészt a mai tinisorozatoknak tudható be szerinte.
Mi történik a legtöbb tinisorozatban?
Nem írok direkt címeket, talán csak azt emelném ki, hogy a mostanában futó, tiniknek, kamaszoknak szóló sorozatok közül egyedül a Sex Education a kivétel, mert abban egészséges mértékben furcsák a gyerekek és felnőttek, pont annyira, amennyire kell ahhoz, hogy bemutassa a sorozat, milyen különbözőek vagyunk, és ez így van jól. De a többi sorozatban mentális betegségek egész garmadáját vonultatják fel a készítők, ami még mindig nem lenne baj, mert ismerje meg a tini, milyen nehézségekkel küzdenek sokan, ám az már nincs rendben, hogy mindezt becsomagolják a menőség és a követendő példa köntösébe.
Értem én, hogy a cél az lenne, hogy segítsenek feldolgozni a gyerekeknek a bennük kavargó sötét gondolatokat, nehéz helyzeteket, melyek szinte mindenkinél előjönnek kamaszkorban, csak valami nagyon félrement a legtöbb ilyen sorozatban:
eltolódott afelé a hangsúly, hogy depisnek lenni menő, vagdosni magad mennyire laza, és elszökni otthonról, hogy fehér porokat szippants az orrodba koszos budikban, az meg aztán tényleg a királyság netovábbja.
A legtöbb gyerek pedig megy a példa után – ahogy hallom a saját tinim történeteiből: az osztályban folyamatosan valakinek baja van, nincsenek nagy együtt nevetések, körbe járnak és kérdezgetik egymást, hogy ki, miért depressziós, mit vett be, mit ivott, és miért nem akar élni éppen. Nem azt mondom, hogy egyenesen következik a tinisorozatokból az, hogy ilyen hozzáállásuk lett a gyerekeknek az élethez, de valami köze tuti van hozzá. Még engem is lehúznak ezek a sorozatok, pedig már kifejlődött bennem az a fajta szűrő, hogy tudom, mi a valóság és hogy milyen üzeneteket erőltetnek bele a filmekbe. Ez a szűrő viszont sok gyereknél nincs meg – nekem sem volt tinikoromban –, életkoruknál és hormonális állapotuknál fogva sokkal fogékonyabbak a példakövetésre és arra, hogy beszippantsa őket a csordaszellem.
Részlet az Eufória című sorozatból (Forrás: IMDB)
Mikor lett menő a depizés?
Az én gyerekemet olyan fából faragták, hogy szerencsére inkább zavarja ez az állandó depressziózás, azt pedig főleg elutasítja, hogy önmagában kárt tegyen, és mondjuk vagdossa magát, leginkább azért, mert utálja a fájdalmat. De ahogy mesél a társairól, egészen ijesztő a helyzet: vágások, anyától lopott gyógyszerek, apától elcsent tömények, mindez nyakon öntve egy jó adag szomorúsággal és nihillel. Közben pedig az Instagramot pörgetik, ahol külön hashtag van már a szomorúságnak, amit jól össze is kötöttek a szépséggel (#beautysad), így a gyerekeink a tinisorozatok mellett már a kedvenc közösségi oldaluktól is azt tanulják, hogy mennyire szép, kecses, kívánatos, szerethető és persze menő az, aki mindig szomorú és lehetőleg árt saját magának.
Eszem ágában sincs megfosztani a szomorúságtól a gyerekemet. Át kell élnie a kamaszkor kihívásait, amibe beletartozik az is, hogy olykor maga alá esik három méterrel és fogalma sincs, mi a baja.
Emlékszem a saját kamaszkoromra és a depressziós időszakokra, amikor az ágyból sem akartam felkelni. Ez is a fejlődés része. Ilyenkor a gyerekem bőg a szobájában, megkérdezem, mi a baja, válaszol, hogy „nehem tuhudohom”, megölelgetem, főzök neki egy teát, és hagyom kamaszodni. Mert tudom, hogy az ideje nagy részét azért még az teszi ki, hogy egyensúlyoz a gyerek és felnőtt lét határán, és képes vihogni egy rajzfilmen, vagy bohóckodni a barátnőivel naphosszat. De hogy ez a depresszió, drogozás, nemi erőszak, vagdosás zúduljon rá minden felületről, mint menőség, mint követendő példa, azt már fájdalmas anyaként látni, nehezen érthető egy tini számára, és könnyen elviheti rossz felé.
Nem fogom letiltani a gyereket a sorozatokról és az Instagramról emiatt, nem is javasolnék ilyet senkinek, csak annyit, hogy figyeljünk jobban oda a kamaszokra, és beszélgessünk velük sokat ezekről a sorozatokról, képekről, amik beömlenek az agyukba a tévéből és közösségi oldalakról. Mondjuk el nekik minél többször, hogy nem mindenki ilyen „bolond” az életben, és egyáltalán nem a menőség része az, hogy droggal, alkohollal vagy vagdosással enyhítse az ember a lelki fájdalmát.
