Család

Ha te nem is, a gyereked már biztosan a Tinderen találja majd meg az igazit

Saját barátnőjével teszteltette oldalát az első társkereső tulajdonosa, a lány talált is valakit és ott is hagyta a férfit. A ma ismert randiappokat a melegeknek köszönhetjük, és kiderült: az emberek főleg szexelni akarnak. Az online társkeresés története.

Rögtön egy népszerűtlen mondattal kezdem:

A társkereső applikációknál jobbat még nem találtak ki arra, hogy két ember összejöjjön.

Arra legalábbis biztosan nem találtak ki jobbat, hogy én összejöjjek egy másik emberrel. Nekem ugyanis sosem ment az offline (szélessáv előtti) ismerkedés, annyira nem, hogy konkrétan el sem tudtam képzelni, hogy csinálják. Hogy képesek férfiak megszólítani idegen nőket? Csak úgy odamennek? Na neee! A részleteket hagyjuk is, maradjunk annyiban, hogy az A. E. Bizottság híres izzadós tenyeres Szerelem című dala konkrétan rólam szól.

Ezzel némileg összefügg, hogy a társaságomból én vagyok az, akinek sikerült agglegénynek maradnia. Értsd: én voltam az, akinek lehetett nyomkodni a Tinderét. A Tinder ugyanis a legdurvább tiltott gyümölcs egy nyolc-tíz éve stabil párkapcsolatban élő, éppen gyereket váró, vagy azt már nevelgető férfinak (ilyen az összes barátom), éppen ezért, ha van valaki a társaságban, aki „legálisan” tinderezhet, az hatalmas kincs. Ilyenkor az ember haverjai elkérik az ember mobilját azzal a béna dumával, hogy „add ide, keresek neked egy rendes nőt, haha”, az ember ilyenkor előzékenyen odaadja, miközben mindannyian tudjuk, mire megy ki a játék: arra, hogy nyomkodhassák egy kicsit ők is, hogy megnézhessék, mi folyik ott, persze puszta kíváncsiságból, nem a megcsalás szándékával. Nekem ilyenkor oda sem volt szabad néznem, hagynom kellett a férfiakat, hogy eljárjanak a nevemben, legfeljebb pár kérdésre kellett válaszolnom például, hogy mennyire tudok oroszul, és mennyit lennék hajlandó egy randira költeni.

(Mellékes, de egyszer tényleg találtak egy szerintük nekem való nőt, ahogy méltatták, erősödött bennem a gyanú, míg végül kitéptem a mobilom a kezükből, mielőtt jobbra húzhatták volna, igazam volt: a hatcollos kijelzőről az unokahúgom nézett vissza. Azóta nem nyomkodják, sőt, azóta én sem nyomkodom.)

Körbekérdeztem, és kiderült: a legtöbb ismerősöm szerint a fent említett Tinder volt az első igazi randiapp. (Páran még emlékeztek a Pasik és csajokra, de ennyi.) Természetesen szó sincs erről: a hálózatba kötött társkeresők története akkor kezdődik, amikor a mai értelemben vett számítógépeké. Persze akkor még nem appnak hívták, vicces is lett volna, hiszen nemhogy a felhasználó zsebében nem fért el a működtetéséhez szükséges gép, de egy átlagos panellakás is kicsi lett volna neki. Hogy a számítógépes (még ne hívjuk online-nak) társkeresés gondolata mennyire nem volt szexi akkoriban, azt jól mutatja, hogy a Stanford Egyetem két diákja által 1959-ben kitalált párosító algoritmus a Boldog Családok Tervezési Szolgáltatása (Happy Families Planning Service) nevet kapta, és a futtatásához szükséges IBM 650 korlátozott kapacitásának hála összesen 49 férfi és nő összepárosítására volt képes. Sokkal menőbb volt az öt év múlva a Harvardon megszületett Operation Match, amely – megelőlegezve a Match.comot, bár ennél több köze nem volt hozzá – fizetős volt, cserébe biztosabb sikert ígért.

Az első számítógépes algoritmus által működő szolgáltatás, az Operation Match 1965-ből (Fotó: Terry Fincher/Daily Express/Hulton Archive/Getty Images)

Alkotói három dollárért cserébe felvettek a jelentkezőkkel egy 75 tételes kérdőívet, ezt betáplálták a fantasztikus IBM 1401-es gépbe, amely másodpercek alatt (!) kidobott öt nevet az ellenkező nem tagjai közül, olyanokét, akiket az illetővel összeillőnek ítélt. Férfiakat nőkkel és nőket férfiakkal (a meleg társkeresőktől még évtizedekre vagyunk) – ez azért volt problémás, mert a Harvardon akkoriban négy férfira jutott egy nő, azaz a frusztrált fiúk szó szerint megrohamozták a számítógépszobát. Ezek után nem volt más dolguk, mint (szó szerint, fizikailag) becserkészni a listán szereplő nőket. A „szia, ne haragudj, a te nevedet dobta ki a számítógép, iszunk valamit?” nyilván nem a legszerencsésebb felszedős szöveg, még akkor sem, ha van valóságalapja; a Harvardon akkoriban az átlagosnál is sokkal több kínos párbeszéd zajlott le férfiak és nők közt.

A sikerességi rátáról nem tudunk, az ötlet maga viszont hatalmasat robbant, egy éven belül százezren jelentkeztek, az élelmes vállalatok pedig hasonló szolgáltatást indítottak Amerika-szerte. Ez számunkra azért fontos, mert jól jelzi, hogy nem légüres térben születtek meg az első igazi online társkeresők a kilencvenes években, és szó sem volt arról, hogy az emberek azt sem tudták, mi ez.

Azt, hogy az online társkeresés ma úgy néz ki, ahogy, javarészt egy Gary Kremen nevű chicagói üzletembernek köszönhetjük. Nem az övé az első randioldal (egy említésre sem érdemes próbálkozás megelőzte), de az biztos, hogy neki jutott először eszébe, hogy embereket lehetne úgy összehozni a neten. Izgága, kezdő brókerként sehogy nem talált magának nőt, így az akkoriban népszerű betelefonálós önreklámmal próbálkozott, de ez sem jött össze. Ekkor kattant be neki, hogy ezt akár az úgynevezett világhálón is megpróbálhatná, amelyről mindenki annyit beszél. Otthagyta az állását, és felvett 2500 dollár hitelt, hogy regisztrálhassa a match.com domaint (az ilyesmi akkoriban ennyibe került), és annak ellenére, hogy az amerikaiak alig egyhuszadának volt internet-hozzáférése, belevágott. (Ha pedig már itt tartott, lefoglalta a sex.com-ot is, amely húsz évvel később 13 millió dollárért kelt el.) Sikerült befektetőket toboroznia, felépítette az anonim, kereshető adatbázist, 1995 áprilisában elindította a Match.comot, majd megkezdte a médiaturnét.

A menedzserei javaslata ellenére (akik teljes joggal féltek attól, hogy a prűd és szégyenlős üzleti közeg megijed majd az újdonságtól) Kremen batikolt pólókban, babzsákfotelen fetrengve adott interjúkat, amelyekben olyanokat mondott, hogy

több szeretetet hozunk az emberiségnek, mint Jézus Krisztus óta bárki.

Ez egy kisebb botrányhoz elég volt (igaz, nem akkorához, mint Lennon híres jézusos mondata), meg ahhoz is, hogy meginduljon az érdeklődés. Ehhez kapcsolódik a korai internet egyik legszomorúbb (ráadásul igaz) anekdotája: Kremen utasította a beosztottjait, hogy regisztráljanak a Match.comra. A parancs a cégnél dolgozó barátnőjére is vonatkozott, Kremen mindenkitől visszajelzést várt ugyanis. Meg is kapta: a lány megtetszett az egyik regisztrált férfinak, randiztak, a nő pedig szakított Kremennel. Az üzletember később elmondta, hogy nagyon kiborult, de ez sem tudta elnyomni az örömét: ez volt a végső bizonyíték, hogy az oldal működik.

Annyira, hogy pár hónappal az indulás után hatalmasat robbant: az év vége felé volt olyan időszak, amikor napi három-négy százalékkal nőtt a látogatottság, és nem is esett vissza. Az igazgatótanács és a befektetők mégsem voltak túl lelkesek, feltűnt nekik ugyanis, hogy a regisztrációk egy része – különösen a fotók – kifejezetten pikáns. Villantás, meztelenség, nyílt szexualitás uralta el a társkeresőt, az egyik befektető később azt nyilatkozta, „a kezdetekben kész pornóoldal volt” a Match.com. A ma ismert automatikus szűrők persze még sehol sem voltak, Kremenéknek azonban mégis kezdeniük kellett valamit azzal a sokkoló felfedezéssel, hogy

az emberek bizony alapvetően szexelni akarnak.

Ebbéli szándékukat pedig az interneten sokkal lazábban és nyíltabban vállalják, mint a tévés, videós vagy újságokban feladott társkereső hirdetéseken. 1995 volt, még a betárcsázós modemek sem terjedtek el, de az internet máris elvesztette az ártatlanságát.

Az online ismerkedés sikerét persze nem a Match.com alapozta meg, hanem szokás szerint Hollywood. Nora Ephron A szerelem hálójáb@n (igen, tényleg így eresztette moziba a hazai forgalmazó) című filmje, ha még emlékszik valaki, a cuki könyvesboltos Meg Ryan és a könyvesbolthálózat-cápa Tom Hanks bimbódzó szerelméről szól, amely szerelem egy elképesztő új találmány, az e-mail segítségével szökken szárba. A szirupos, de aranyos film mutatta meg a világnak, hogy az interneten igenis lehet ilyen dolgokat csinálni, sőt, rögtön utalt arra is, hogy nem mindenki az, akinek előadja magát – erről azóta alighanem minden legalább három Tinder-randit abszolvált nőnek van horrorsztorija.

Az internet-alapú fajfenntartás következő evolúciós lépcsőfoka a 2000-ben indult, még létező, de nem túl releváns eHarmony. Azért kötelező megemlíteni, mert ez volt az első algoritmusalapú társkereső oldal, amely automatikusan, a jellem- és értékrendbeli egyezéseket figyelve párosította össze a regisztráltakat. Érdekesség, hogy az alapító, Neil Warren Clarke nem pénzéhes bizniszmen, hanem klinikai pszichológus volt, az oldal mögötti tudományt pedig annyira komolyan vette, hogy mindenkinek, aki regisztrálni akart, egy 450 kérdéses (!) kérdőívet kellett kitöltenie. Az oldal a maga idejében így is (vagy pont ezért) sikeres volt.

Neil Warren, az eHarmony alapítója (Fotó: Anne Cusack/Los Angeles Times via Getty Images)

A következő években két esemény kavarta fel a kedélyeket és a hormonokat: elindult a Skype (plusz a már létező chatkliensek, mint az MSN Messenger és az ICQ is kaptak videohívás-funkciót), amely a távkapcsolatok romantikus oldalát, hogy is mondjuk, könnyítette meg, és elstartolt az OKCupid és a Plenty of Fish. Utóbbi kettő – most már használhatjuk ezt a szót – szokásos randioldalnak számított, egy hatalmas fegyvertényük viszont volt: ingyenesek voltak, azaz mindenki előtt kinyitották az online promiszkuitás kapuját (lesz még pár képzavar, sajnáljuk) az éppen egyébként is hatalmasat robbanó interneten.

Villámkvíz! Melyik volt az első kifejezetten okostelefonra készült, GPS-alapú, a gyors és hatékony összegabalyodásokra fazonírozott randiapp? Most mindenki a Tinderre gondol ugye? A tipp nem rossz: ez volt az első Magyarországon is ismert és elterjedt telefonos társkereső. A megoldás azonban nem ez, hanem a Grindr. Igen, a melegeknek szánt cucc, amely jóval a Tinder előtti (ezt kevesen tudják, mert a többség azt hiszi, hogy már maga a név is a Tinderre utal), 2009-ben indult útjára, főleg az első iPhone-on. Igen, az LMBTQ-emberek kedvéért találták és fejlesztették ki azt a metódust, ami ma is uralja a társkeresőpiacot: az app kitalálja, hol vagy, és mutatja, kik vannak a közelben, te pedig választhatsz, ha pedig bejöttök egymásnak, jöhet a randi, jelentsen ez bármit a gyertyafényes vacsitól a „hozzád vagy hozzám?”-ig. (A Grindren általában az utóbbit jelenti.)

Grindr, az első mobilos randiapp (Fotó: Courtesy Everett Collection/Profimedia)

Akárcsak a popzenében, a társkereső appok piacán is a melegektől koppintottak mindent, ami jó és működik: hamarosan ugyanezzel a módszertannal indult el a ma ismert tucatnyi randiapp. Hiába átkozzák el rendszeresen (tapasztalataim szerint inkább a nők), hiába kezdődik minden harmadik profil úgy, hogy „keresem azt, akivel végre letörölhetem ezt az appot”, az applikációalapú online ismerkedés bizony itt van és marad is.

Egy tavalyi felmérés szerint az amerikai párok 40 százaléka így ismerkedett meg, és az arány csak felfelé megy majd. Már csak azért is, mert ma már minden társadalmi csoportnak és szubkultúrának saját randioldala van.

Akadnak kifejezetten az elitet megcélzó, diplomát, bankszámlakivonatot és egyéb értelmetlen baromságokat igénylő appok (The League), szexpartner-keresők (erre mindenki tud példát), sőt külön randiappja van a celebeknek is (Raya), szegények ugyanis hátrányból indulnak a „mezei” appokon, már csak azért is, mert kamuprofil-gyanúval feljelentgetik őket.

A Tindernek, a Badoonak, a Happnnek és az okostelefonokon is sikeres OKCupidnak hála, 2012 óta százmilliók ismerték meg a meghitt, bizsergető érzést, amikor az ember a vécén ülve vagy az ágyában magányosan fetrengve gépiesen, szinte izommemóriából szvájpolja jobbra-balra az elé kerülő leendő exeket. Vagyis a nőknél lehet, hogy másképp megy, én a (hetero) férfioldalt ismerem, az meg valahogy úgy néz ki, hogy ha kép alapján nagyon jó a csaj, megy is jobbra, ha nem jön be, megy is balra, ha a kettő között, akkor elolvasgatjuk a bemutatkozását, megnézzük a többi képet, és ezek alapján döntünk. Ez elsőre nyilván rendkívül lehangolóan hangzik és szexistának tűnik, pedig csak azt akarom mondani, hogy a férfiak többségénél, még ha nem vallja is be, az átlagos külsejű, kedves lányok a nyerők, az ő profiljuknál ragadunk le, és róluk képzeljük el a legszívesebben – néha még egy diszkrét sóhajt is megeresztve –, hogy lesz valami.

Kivéve, ha azok a férfiak a haverjaim.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése