Sajnos messze vagyunk még attól, hogy minden szülő egyetértsen azzal, hogy soha nincs joga megütni a gyerekét. Bálintot is verték a szülei. Nem annyira, hogy valóban komoly fizikai fájdalmat okozzanak neki, de a lelki traumái felnőttként is megmaradtak. Ha feleselt, rácsaptak a fenekére, ha összetört egy poharat, akkor a kezére, ha intőt hozott, és még hazudott is mellé, akkor elcsattant egy pofon. A szülei nem voltak rossz emberek, de komolyan úgy gondolták, mint a hetvenes években a legtöbb családban, hogy egy jókor adott pofon még senkinek nem ártott meg, és ettől (is) lesz jó ember a fiukból. Bálint gyűlölte ezt. Gyűlölte az apját is, amikor arra kényszerítette, hogy hazudjon neki, vagy eltitkoljon valamit előle, mert különben pofon ütötte volna.
Megfogadta, ha gyereke születik, soha semmiért nem emel kezet rá.
„Mikor megszületett Bence fiam, és a kezembe adták, könnyes szemmel azonnal arra gondoltam, hogy mégis hogyan tudnám megütni ezt a kis védtelen csodát, aki annyira bízik bennünk? Meg is fogadtam magamnak, hogy soha, egyetlen ujjal sem bántom majd, sőt, megvédem mindenkitől. Most négyéves, elváltunk, hogy magamtól tudjam megvédeni, és soha többet ne csapjak rá.”
Az apa is teljesen megdöbbent magán, amikor a kilenc hónapos gyerekének először rácsapott a kezére. Ebédeltek, és a kisfiú ledobott egy poharat az asztalról, majd ránézett szüleire, és ledobott még egyet. Bálint pedig automatikusan cselekedett, rácsapott a kezére. Egy pillanat néma csend lett, majd a kicsi vörös kézzel ordításba kezdett, Bálint felesége pedig csak annyit tudott mondani a férfinak, hogy „Mi a francot csinálsz?!” Mindenki nagyon megijedt, Bálint pedig fogadkozott, hogy soha többet nem fordul majd elő hasonló. Három hónapig nem is volt baj, de akkor valamiért megint rácsapott a fia fenekére.
„Közben a szüleimmel is összevesztem. Egy közös családi ebéden ugyanis apám is megütötte az unokáját. És még csak nem is bánta, hanem komolyan kiállt maga mellett anyámmal együtt. Azt mondták, hogy el ne higgyük azt a sok hülyeséget, amit a modern gyereknevelésről olvasunk mindenféle könyvekben, a gyerekeknek korlát kell.
És szerintük a korlát két szóbeli figyelmeztetés után nem lehet más, mint a kézre vagy fenékre csapás.
Még azt is kihangsúlyozták, hogy ez nem is igazi verés, hanem csak meglegyintés, és ne dőljek már be a könnyeknek, mert különben a fejünkre nő majd a gyerek, és nézhetünk.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Annak ellenére, hogy az apa egyáltalán nem értett egyet a szüleivel, rájött, hogy nincsenek saját eszközei a fegyelmezésre. Semmit nem tud felhasználni, mert mindent automatikusan csinál. Nem akarja bántani a fiát, de egy pillanat alatt rácsap a kezére, utána pedig napokig rosszul érzi magát. Pontosan azt csinálja, amit a szülei csináltak vele.
Megüti a gyerekét, amikor az valami olyat tesz, amit szerinte nem kellene, és az első figyelmeztetésre nem hagyja abba.
A szülei is szeretik őt, ebben igazat mondanak, és az is egészen biztosan megállja a helyét, hogy csak a legjobbat akarták neki. Tényleg jó ember lett belőle, hiszen dolgozik, becsületes, és családja van, akikről gondoskodik.
„Pofonok nélkül is jó ember lettem volna, ebben biztos vagyok. Sőt, talán még jobb, mert akkor kamaszként nem kellett volna elkezdenem mindenféle hazugságokat kitalálni a csínyeimre.
Elmondhattam volna apámnak, hogy lógtam a suliból, mert a szerelmemmel sétáltam a szigeten, és nem kellett volna igazolást hamisítanom, amivel nem buktam volna le, és apám nem pofozott volna meg.
A »kedvencem« mégis az összetört poharak. Mindenki tör néha össze poharat. Leejti, lelöki, rosszul teszi be a mosogatógépbe. És akkor mi van?! A pohár filléres dolog, ráadásul a legtöbb családban annyi van, hogy nem fér be a szekrénybe a sok reklámpohár miatt, amit mindenhol szórnak. Mégis, ha a gyerek tör össze egyet, akkor abból balhé van. Pedig még összetakarítani is semmiség porszívóval. És én is ugyanúgy balhéztam, mint apámék.”
Bálint sokáig úgy érezte, megoldódna a problémája, ha megbeszélhetné az apjával, aki bocsánatot kérne tőle. Meg is próbálta, de az apja először csak elzárkózott ettől, és a tudtára adta, hogy kicsit bolondnak gondolja. Majd később konkrétan összevesztek. Azt mondta, hogy ő nem akar olyan unokát, aki majd 500 forintért leszúrja a nagyszüleit, mert ilyenekkel van tele a híradó, és ezek mind olyan gyerekek, akiket nem neveltek meg sem a szüleik, sem a nagyszüleik. Nemhogy megbeszélniük nem sikerült, de életükben először komolyan összevesztek. Annyira, hogy Bálint hónapokig csak telefonon hívta az anyját, felmenni egyáltalán nem volt hajlandó a szüleihez. Mindenki bocsánatkérést várt a másiktól.
„Nagyon sokat tépelődtem a dolgon, elolvastam egy csomó könyvet, elmentem pszichológushoz, de végül úgy döntöttem, hogy én már csak ilyen tudok maradni. Bántalmazó apa.
Elváltunk a feleségemmel, és én kértem, hogy csak hétvégén kelljen a gyerekemmel lennem.
Nem azért mert nem szeretem őt, nem azért, mert teher nekem a család, hanem azért, mert rettegek attól, hogy megint megütöm, és akkor majd ő is bántalmazó szülő lesz 30 év múlva. Mindenki azt kérdezi tőlem, hogy ha hétvégén képes vagyok megállni, hogy a fenekére csapjak, akkor a hét többi napján miért nem? És erre én sem tudom a választ. Szerintem minden szülőben van egy pici feszültség a gyereke viselkedése miatt, csak ők tudnak uralkodni az érzelmeik felett, vagy képesek arra, hogy helyén kezeljék a rosszalkodást, vagyis ne csináljanak belőle ügyet, hiszen ilyenek a gyerekek. Én nem vagyok képes erre hetente 168 órában. Hétvégén viszont ajándék, hogy apa lehetek, és semmi nem hoz ki a sodromból.”
Bálint úgy érzi, hogy még mindig sokkal jobb apja így a gyerekének, mint ha nem vált volna el.
Hét közben rengeteget dolgozik, a saját bevallása szerint is a munkába menekül, és sokkal több pénzzel járul hozzá a gyerektartáshoz, mint amit megbeszéltek. Egyfajta vezeklésnek tekinti ezt is. Bízik benne, hogy a fia majd megbocsát neki felnőtt korában. Az apjával nagyon elmérgesedett a viszonya, jelen pillanatban a válásáért is őt teszi felelőssé, annak ellenére, hogy a szíve mélyén tisztában van azzal, hogy ez saját döntés volt, és felnőtt emberként nem okolhatja már a hibáiért az édesapját. Szeretne később kibékülni vele, és azt is szeretné, ha a szülei belátnák, hogy még a legnagyobb jó szándék ellenére is hiba megütni a gyereket.
„Valahol olvastam arról, hogy az ’50-es években a svéd családokban is szokás volt a testi fegyelmezés. Muszáj utánajárnom a dolognak, hogy miként volt képes ettől a rettenetes szokástól megszabadulni az egész társadalom. Valami módszer csak van erre, hogy mindenki belássa?! Elvileg ugyanis Magyarországon is tilos, de érdemes elolvasni pár kommentet ezzel kapcsolatban. A szíve mélyén az emberek többsége egyetért a gyerekek verésével. Borzalmas!”
A UNICEF szerint évi 15 ezer gyermeket bántalmaznak Magyarországon. A gyermekek védelme az erőszak valamennyi formájától alapvető jog, amelyet a hazánk által 1991-ben elfogadott ENSZ-egyezmény a gyermekjogokról és más nemzetközi emberi jogi szerződések és normák szavatolnak. Magyarországon is törvény tiltja a gyerekbántalmazást.
