Ma reggel beküldtem egy Elzát az oviban a csoportba, három Anna, négy másik Elza és még pár Pókember közé. Úgy nézett ki az egész ovi, mint valami félrement Disney film, egyedül az óvónő volt cicának öltözve, amitől elkapott a nosztalgia, és belegondoltam, hogy a mi gyerekkorunkban milyen jelmezeink voltak. Nyuszik, cicák, szakácsok, indiánlányok, robotok (apa csinálta kartondobozból) vonultak a régi farsangokon, mindegyik jelmezt a szülők fabrikálták össze, úgyhogy nap végére már lógó fülek, leszakadt farkak és széttépett kartonok között gázoltunk térdig, egy nagy csodálatos káosz volt az egész. Ezzel szemben ma már a készen kapható jelmezek a menők, és persze a Disney-mesék, amiből jut orrvérzésig a gyerekeinknek, ezért nem is csoda, hogy mindenki az épp legnépszerűbb mesékből akar főhős lenni farsangon.
Nem egy újabb „bezzeg a mi időnkben” siránkozás akar ez lenni, elfogadom az új szeleket, nincs semmi bajom Elzával (vagyis de: túl sokat énekel) vagy a Pókemberrel, csak a kreativitást hiányolom így a farsangokból.
Megvesszük őrült összegekért a jelmezeket, mindegyik gyerek ugyanúgy néz ki, és nem élik át azokat a nagy rácsodálkozásokat, tippelgetéseket, hogy a másik vajon minek is öltözött, így egy nagy szelet mókázástól esnek el.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Valamikor tíz éve kezdődött ez a trend, legalábbis a nagylányaimnál még úgy volt kiscsoportban 13 évvel ezelőtt, hogy sok kutya, cica, nyuszi szaladgált a csoportban farsangon, és amikor középsősök lettek, akkor került ki az ovi előterébe először egy olyan állvány, ahonnan a csodás hercegnő jelmezeket lehetett bérelni. Nyilván onnantól minden kislány hercegnő volt, és mind ugyanúgy nézett ki. De még alsó tagozatban azért menőnek számított a kézzel készült jelmez, volt is jelmezverseny az iskolában, és bár másodikos korában a lányom Arielnek öltözött (Disney befigyelt nála is), de a barátnőmmel közösen raktuk össze a jelmezét függönyből, a haját piros fonalból, nem pedig készen kapható csilliárdos ruhája volt.
Az az igazság, hogy nekem anyaként is hiányzik a farsangi jelmezgyártás, mert bár sokszor megőrültem tőle – pláne amikor a nyolc gombolyag fonalból hajat kellett varázsolni –, de nekem is jó móka és kreatív feladat volt.
Máig büszke vagyok arra, amikor a középső lányom kitalálta, hogy tükörtojás akar lenni farsangon, és meg tudtam úgy valósítani, hogy öröm volt nézni. Hiányzik az, hogy együtt gondolkodtunk a jelmezeken a lányaimmal, közös program volt az elkészítésük, ötleteltünk, és a végén úgy éreztük, hogy most létrehoztunk a semmiből valamit. Most pedig bementem a turiba a legkisebb lányommal, rámutatott az Elza ruhára, és megvettem. Előtte kicsit még győzködtem, hogy lehetne más, lehetne mondjuk a Halott menyasszony, mert azt a filmet is mennyire szereti és az fejtörést okozna az ovis társainak, de hajthatatlan maradt, csak az Elza kellett, mindig az Elza kell.
De nem csak nekem szúrt szemet ez a trend, egy ismerősöm mesélte, hogy egy budapesti ovi is megelégelte a sok Disney-jelmezt, és egy remek kezdeményezéssel álltak elő. Ahogy elmondtam az aggodalmaimat az ismerősömnek, rögtön rávágta:
Nálunk az oviban pont az általad említett dolog miatt egységes jelmez van a csoportban. Idén Szutyejev: A három kiscica meséjéből lesznek a fekete, szürke és fehér cicák, maguk készítik a jelmezt is.
Csodálatos ötlet, kigolyózza a sok Elzát és Pókembert, megszünteti a versengést, nem ad teret a csúfolódásnak („Te mennyire béna Elza vagy, az enyémnek van palástja is!”), és az esztelen költekezésnek is gátat vet. Részt vesznek így a gyerekek az alkotó folyamatban, és még adva lesz a program is: el tudják játszani a mesét együtt a farsangon. Zseni, aki kitalálta, még több ilyen ovit kérünk, reformáljuk meg a farsangokat!
