Fogy a magyar, szüljük halomra a gyerekeket – szól az ukáz, de hogy utána mi lesz azokkal a kölkökkel, már igazán keveseket érdekel. Leginkább csak a szülőket. Arról nem szólnak a népszaporító kampányok, hogy milyen az élet, amikor kettőnél több gyereked van, mennyire elkeserítő a közhangulat, hogyan állnak hozzád az utcán, buszon, boltokban, és úgy általában bárhol, ami nem a négy fal között van.
Vedd tudomásul, hogy kettőnél több gyerek az már túl sok gyerek!
Kabaréba illene a jelenet, ha nem kellene inkább sírni tőle, amikor kimegyek az utcára a három gyerekkel, és esetleg nem csupán a saját házunk körül körözünk, ahol a madár sem jár, hanem olyan környéken járunk, ahol többen is megfordulnak. Elég ehhez csak az oviba elindulni, két sarok múlva már forgalmas csomópontba ütközünk – nem meglepő ez Budapesten –, ahol aztán nem győznek kerülgetni minket a mérges emberek. Nemcsak beképzelem, nem a paranoiám mondatja velem, tényleg mérgesek, amiért az útjukban vannak a gyerekek. Az egyik még kicsi, ő aztán tényleg megy minden irányba, ha nem fogom a kezét, a másik kettő meg bár nagy, de szeretnének mellettünk sétálni és beszélgetni ők is. Ez mégiscsak hallatlan, ez már sorfalnak számít, amin nem bír áthatolni az ideges néni és a sietősen lépkedő anyuka, akitől ugyan empátiát várhatnék – összekacsintást, hogy mindketten anyák vagyunk –, de nem kapok mást, csak ciccegést és beszólást.
Szörnyellákkal vannak körülvéve a gyerekek az utcákon (Részlet a 101 kiskutya című filmből – Forrás: IMDb)
Komolyan nem értem, mi történik az emberekkel. Ha csak az elmúlt nyárra gondolok vissza, még nem volt ez, nem voltak ennyire mérgesek az emberek a gyerekektől, és nem akarták mindenáron letolni őket a járdáról. Pedig sosem éltünk a négy fal közé bezárva, nem azért történik ez most, mert eddig buborékban tartottam volna a kölkeimet, mindig jöttünk-mentünk, fesztiválokra mászkálunk, programokra járunk, tömegrendezvényeket látogatunk kicsi koruk óta. De ilyen fokú ellenszenvvel és főleg beszólogatással nem találkoztam az anyaságom tizenéve alatt, mint mostanában.
Útban vannak, sokan vannak, türelmetlenek velük a felnőttek, és zavarják az utazóközönséget.
Minap a buszon förmedt rá a gyerekeimre egy hölgy, hogy álljanak már arrébb – teljesen jó helyen álltak –, máskor pedig a boltban lökik fel őket a bevásárlókocsikkal. Mert mit tobzódnak ott, foglalják a teret a sok fontos felnőtt elől. Innen is üzenném minden ilyen türelmetlen, beszólogató, lökdösődő felnőttnek: az én három gyerekem, a mások öt-tíz gyereke, mind a következő nemzedék, egyszer felnőnek, és ha azt szeretnénk, hogy toleráns és empatikus emberekké váljanak, akkor nem így kellene viselkedni velük.
Itthon arra tanítom a gyerekeimet, hogy előzékenyek és udvariasak legyenek mindenkivel, mert azt úgy illik, aztán kimennek az utcára, és anyázással találják szembe magukat, olyan emberekkel, akiket a létezésük is zavar, és akkor is támadják őket, ha amúgy nem csinálnak semmit, csak állnak egy helyben. Azért történik ez, mert még csak gyerekek? Így állnak ma a felnőttek a gyerekekhez? Félresöpörhető egyéneknek látják őket? Ha gyerek vagy, akkor nincs szavad, nincsenek jogaid és lökdöshetnek a felnőttek kedvükre? Szép világban élünk, mondhatom. Úgyhogy csak óvatosan azzal a sok gyerek szülésével, mert nem érkeznek szegény gyerekek egy empatikus és gyerekszerető társadalomba.
Kapcsolódó cikkek:
- 7 ok, amiért nem szülök harmadik gyereket
- Nők, akik köszönik, de nem akarnak gyereket szülni
- „Úgy tudjuk megvédeni a gyermekeinket, hogy nem szüljük meg őket”
