A közösségi média különböző felületein rengeteg olyan bejegyzéssel találkozunk, amit időről-időre újra megtalálnak majd megosztanak az olvasók, hiszen annak üzenete, tartalma annyira erős és különleges, hogy abból ebben az életben csak egy születhet. Nincs ez másképp a világháló egyik legédesebb szerelmi vallomásával sem, amin egy hatéves kislány csengő hangon, őszintén, határozottan, meseszép kerek mondatokban vall az érzelmeiről. Az időtálló felvételt 1986-ban Gáspár Sarolta készítette a Magyar Rádió egyik műsorába. Még sok sok gyereket szólaltatott meg riportjaiban, de a “Kata-riport“ azóta is rengeteg ember szívét érinti meg.
Bár a tündéri kicsi lány vallomását mára emberek millió hallották, a szereplők kilétéről eddig csak annyit lehetett tudni, hogy a két főszereplő Kata és Tomi, avagy a Pocak – akik több mint három évtizeddel később most először vállalták, hogy felfedik magukat az olvasók előtt. Az egykori ovis szerelmespár útjai óvoda után ugyan különváltak, a kapcsolat megszakadt, a Facebook megjelenésével Goldberger Kata és Póczak Tamás újra egymásra talált, a régi rádiófelvétel pedig azóta is rendszeresen szembejön velük, amit mindig megosztanak egymással.
Kata egyetem után New Yorkban díjlovas szakedzőként épített karriert gyerekei születéséig. „A lovaglás gyerekkori szerelem volt, és az egyetemi évek alatt kristályosodott ki bennem, hogy csak ezzel szeretnék foglalkozni. A lovardában éreztem magamat a legjobban a világon, akkor miért ne legyen ez a munkám is”- meséli Kata.
Kata egykor és ma (Fotók: Kaiser Ottó fotografus és Gàl-Kapui Lívia Sweetwings photography
„Katához hasonlóan én is tanultam, megházasodtam édesapa lettem, elváltam, majd Angliába költöztem. Itt csak néhány évig bírtam, hazahúzott a szívem a családomhoz” – mondja Tamás, aki az elmúlt években gyerekkori autómániája nyomán merült alá a digitális marketing és az autós újságírás műfajában. Autós bloggerként viszi tovább régi rajongását a sebességért.
A tizenegyedik kerületi ovi emlékéből csak kevés maradt, ám a felvételen szereplő bokor és néhány színes képkocka még mindig bennük él. „Az említett bunker jellegű bozót pont az óvoda kerítése mellett húzódott, rengeteget bandáztunk ott. Előttem van mind a mai napig, volt mellette egy út, és én már akkor nagy autórajongó voltam, a bokor takarásából mindig azt tippelgettem, hogy épp milyen márkájú kocsi halad el” – emlékszik vissza Tamás. „Én mindig ott akartam meglógni az óvodából – veszi át a szót Kata, emlékeikben pedig a régi ovistársak arcát és neveit keresik együtt nevetve. Előkerülnek a Millió, millió rózsaszált éneklő ikrek, a szagos lábú, és az orrtúrós csoporttársak emlékei.
Tamás az óvodában és ma
Kérdésünkre, hogy miért harminc év után mutatják meg magunkat, Kata adja meg a választ. „Nagy lelkiismereti dilemmát okoz ez nekem, az utóbbi évtizedekben rendre elutasítottam a hasonló felkéréseket. Ennek okát az elmúlt időszakban tudom igazán megfogalmazni és nem a félszegségemre fogni. Tomi mesélt egy történetet a kisfiáról, aki első szerelmének üvegből készült szívet készült ajándékozni, ami a legdrámaibb pillanatban, az átadás előtt tört darabokra. A Kata riporttal kapcsolatban is ettől tartok; ha kiderül a »háttérsztori«, elveszti a varázsát. Nem szerettem volna csalódást okozni az embereknek – például azzal, hogy a kislány felnőtt, és – ahogy az a tündérmeséken kívül történni szokott -, egy másik kék szemű fiú lett a választottja. Mindig is úgy éreztem, ha felnőtt arc kerül a kislány hangja mellé, cserébe adnom illene valamit.”
Az egykori ovis csoport a 80-as években
Hogy mit adhat egy felnőtt, kétgyermekes anyuka az olvasónak? Példát és erőt. „Az én ajándékom ebből a riportból, hogy saját magam inspirációja lehetek. Olyan magától értetődően és teljes magabiztossággal vállalni magamat, a hangom erejét, ahogy akkor tettem a mikrofon előtt. Nem gondolom, hogy ez könnyű feladat lenne bárkinek is, és éppen olyan szakaszában vagyok az életemnek, a nagy vízválasztó negyvenedikben, amikor ez különleges jelentőséggel bír. Ebben iránytű a csengő gyerekhangom – magyarázza Kata, akinek felnőtt élete külföldön vette kezdetét. „Apám néha még most is kismadaramnak hív, aki folyton repülésre tárja szárnyát, de mindig visszatér. Az én kompaszom mindenhonnan hazafelé mutat, ugyanakkor mindenhol otthon érzem magam. Vagyis sehol sem. Egy azonban biztos, mindkettőnk számára rettentő fontosak a régre visszatekintő kapcsolatok, barátságok, egy több mint harminc éves óvodai szerelem, ami hol volt, hol nem volt, tán igaz sem volt. Ezek a kapcsok földelik le igazán az embert, tartják irányban, akárhol is legyen.”
Kata és Tamás kiléte nemcsak az olvasóknak/hallgatónak új, barátaik, rokonaik, szűk környezetük sem tudott róla. „»Ez tényleg te vagy?« – csodálkozott rá mindkét gyerekem a felvételre, amikor először hallották. A lányom az én akkori hangomon szólalt meg. Ez az általános reakció, amikor nagy ritkán összeáll a kép, akár harminc éves barátságaimban is. Én is újra és újra rácsodálkozom; igen, tényleg én vagyok. És végtelenül hálás, hogy ilyen messzire szállhat a hangom.”
Még több bűbájos szerelmi történetet találhatsz itt:
“A szerelem az, amikor a fiú ráteszi a nyelvét a lányéra”
Szerelem az óvodában
Felnőttként újra beleszeretett gyerekkori szerelmébe
