Na jó, hagyjuk már, ezek a pszichológusok sem tudnak már mit kitalálni! Hát nem elég, hogy az én lelkemben akarnak vájkálni? Most már a szüleinkében is kell?!
Nagyjából így reagált az ismerőseim többsége, amikor megemlítettem, hogy a generációközi (transzgenerációs) traumákról írok cikket, azaz azokról a lelki sebekről, amelyeket nem is mi szereztünk, hanem felmenőinktől kaptunk, és amelyek ennek ellenére észrevétlenül is megkeseríthetik az életünket. A jellegzetes reakció nem csak az országban még mindig uralkodó pszichoterápia-ellenes közhangulatról szól („minek hagysz ott annyi pénzt ahelyett, hogy leülnél a haverjaiddal és egy sör mellett megbeszélnétek, ha valami bajod van?” – a mondat, amit alighanem mindenki megkapott már, aki belevágott a terápiába), hanem arról is, hogy a transzgenerációs trauma (TRT) még a nyitottabbak számára is kissé merész téma: a felvetés, hogy „génjeinkben hordozzuk” szüleink, nagyszüleink lelki szenvedését, kifejezetten ezoterikusnak tűnhet.
Hogy van alapja, azt nem csak a komoly szakirodalma bizonyítja, hanem az is, hogy nagyjából azóta kutatják (legfeljebb más néven), mióta modern pszichoanalízis létezik: a Bécsi Iskola (vö. Freud) tanai alapján a budapesti pszichoanalitikusok már a század eleje óta tényként kezelik, hogy igenis komolyan befolyásolja életünket, hogy az előző generációk miken mentek keresztül. Nem azért, mert egy bizonyos módon neveltek minket, hanem éppen azért, ahogy nem neveltek: a feldolgozatlan, kimondatlan traumáikat egy láthatatlan, kibonthatatlan, de a lelkünket ettől még folyamatosan mérgező csomagként adták nekünk, ahogy nőttünk fel. Nem direkt, persze, hanem öntudatlanul. A terapeuták és a kutatók ugyanis már a tudományág megszületése környékén megfigyelték, hogy nem minden élmény és érzés (szorongás, bűntudat, magány) magyarázható a páciens személyes élettörténete mentén. Amikor a terapeuta ezeket mégis megpróbálja értelmezni, megkeresni az eredetüket, kudarcot vall, a páciens pedig ellenáll. Állapota akár romolhat is, miközben ezek a furcsa, beazonosíthatatlan rossz érzések ott maradnak vele.
Látogatók az auschwitzi haláltáborban (fotó: Neményi Márton)
Azért írunk most erről, mert két magyar kutató, Bakó Tihamér és Zana Katalin pszichoanalitikusok most nemzetközi jelentőségű áttörést értek el: a sok-sok elmélet és részmagyarázat után először írták le egyben, összefüggéseiben és tudományosan igazolva, hogy pontosan hogyan adja át a rettenetes (közös) traumákat átélt, elnyomott és elhallgattatott generáció a sérüléseit a gyerekeiknek, azok pedig az ő gyerekeiknek. A folyamat egyszerre prózai és drámai: a kutatók nem a genetikára helyezik a hangsúlyt, az egészben nincs semmi ezoterikus, inkább meggyőzően és logikusan érvelnek amellett, hogy mennyire fontos lenne a múlt feldolgozása, akár évtizedekkel később is, hogy a most élők „megússzák” szüleik, nagyszüleik mintáit, hogy ne fogja el őket a kétségbeesés és a szorongás látszólag indokolatlanul és véletlenszerűen.
A könyv
Bakó Tihamér és Zana Katalin pszichoterapeuták Transgenerational Trauma and Therapy. The Transgenerational Atmosphere címmel írtak könyvet kutatásuk eredményeiről, nemrég a Routledge kiadónál jelent meg, magyarul a Medicina Kiadó publikálja hamarosan. Elsősorban nem laikusoknak szóló szakkönyv, mint mondják, „originális mélylélektani modell, mely segít megérteni a trauma transzgenerációs hatását, a közvetítés módját, és módszertani újításokat tartalmaz a hatékonyabb terápia érdekében”. Az eredmények azonban a „hétköznapi” terápia során is hasznosak a pszichológusoknak, pszichiátereknek.
Bár a kutatás megkezdésekor Bakó és Zana még nem tudták, milyen év lesz a 2020-as, belátható, hogy különösen kapóra jön egy ilyen horderejű áttörés: nem csak a múlt traumáit vizsgálhatjuk és dolgozhatjuk fel, hanem arra is figyelhetünk, min megyünk keresztül most, és tudatosan, még időben kezdhetünk el foglalkozni vele. Generációs traumáink ugyanis – tekintve, hogy épp egy világméretű, az egész emberiség gazdaságát és életmódját átszabó járvány közepén vagyunk, és hogy Amerika, miközben tömegsírba temeti a halottait, a rasszista rendőri támadásoknak hála éppen lángokban áll – bizony nekünk is lesznek.
“Eddig főleg a holokauszt kapcsán vizsgáltuk a témát, egyszerűen azért, mert ez a legszélesebb körben kutatott terület, ennek a legnagyobb a szakirodalma” – árulta el a két kutató az nlc-nek. (Bakó Tihamér és Zana Katalin közös levélben válaszolt kérdéseinkre.) Nemzetközi szenzáció volt Virág Teréz 1982-es előadása a Magyar Tudományos Akadémián. Ebben beszámolt a holokauszt-túlélőkkel és gyermekeikkel folytatott terápiás tapasztalatairól. „Ez az előadás jelentette a hallgatás korszakának végét, ezután kezdték el Magyarországon kutatni a holokauszt következményeit, és kezdtek beszélni róluk” – írják a kutatók. Maga a TGT-jelenség azonban nem „holokausztspecifikus”, valamennyi népirtásra és kirekesztésre alkalmazható.
Hogy hogyan kapjuk meg szüleinktől a traumatikus élményeiket? Épp ez az, hogy nem is „kapjuk meg”, vagyis nincs egy kijelölhető pont, ahol átadják nekünk, egyszerűen csak – jobb szó híján – ott lesznek bennünk is. Nem arról van szó ugyanis, hogy a szülők leültetik a gyerekeket és elmesélik nekik a háború (vagy egyéb szörnyűség) részleteit, amit át kellett élniük: éppen úgy adják át, hogy képtelenek mesélni róla. „A transzgenerációs trauma döntően non-verbálisan, »zsigeri« szinten öröklődik” – fogalmaznak a kutatók. Hatása, ha nem kezdünk velük valamit, idővel sem múlik: a generációk egymásnak adják át, akár változatlan intenzitással, az így öröklött traumák pedig „mélyen befolyásolják az egyén kapcsolatait, a világhoz való viszonyát”.
A két magyar kutató most kidolgozta a transzgenerációs atmoszféra fogalmát. Ez nem más, mint az a nagyon-nagyon terhes, nyomasztó állapot, amelyben a traumatizált csoport képtelen elmesélni, feldolgozni, értelmezni és lezárni az őt ért rettenetes élményeket. Kezdve azzal, hogy környezetük közömbös, nem akar hallani az őket ért bántalomról, sőt extrém esetben támogatja a bántalmazást, a népirtást. Ezeket a szörnyűségeket nem nagyon képes az ember egyedül feldolgozni: kell hozzá a sorstársak közössége (és közönsége), az, hogy támogassák egymást, illetve az, hogy eleve tudjanak egymásról, tudják: nincsenek egyedül. Csak így képesek érthető, felfogható szimbólumokká alakítani és azokat összefüggő történetbe rendezni azt, ami velük történt. Egy elhallgattatott, megtizedelt népcsoport erre érthető módon nem képes.
Auschwitz egyik túlélője (fotó: Neményi Márton)
Az ember szervezete ilyenkor – kicsit hasonlóan ahhoz, amikor makacs vírus, baktérium támadja meg – úgy védekezik, ahogy tud. A feldolgozatlan traumából nem szavak, mondatok lesznek, tabuvá válik, eltűnik a szemünk elől, a tudattalanban mérgez tovább. Az eredeti esemény, amely az egészet elindította, homályba vész, hatása viszont paradox módon csak erősödik. A trauma átélője eltávolodik a felfoghatatlan eseménytől és saját érzéseitől is. Bezárkózik, szakszavakkal élve: „kizárja, lehasítja az integrálhatatlan tartalmakat”. Az áldozatokra jellemző a „csak úgy” rájuk törő, erős szorongás, konkrét testi tünetek és észérvekkel megmagyarázhatatlan félelmek, vagy akár gyűlölet. Sokan, akiket azért bántottak, mert egy (nép)csoport tagjai, maguk is kirekesztővé, idegengyűlölővé válhatnak. Nem érzik és nem is értik, hogy baj van, így segítséget sem tudnak elfogadni. A trauma feldolgozatlan (így aztán „elfelejtett”) emlékei és az ehhez kapcsolódó érzések a személyiségtől elvágva, zárványként élnek tovább, intenzitásuk változatlan, ha pedig az áldozatot valamilyen, az eredeti traumára emlékeztető, külső vagy belső élmény éri, az eredeti emlék szinte berobban a tudatba. (Aki ilyesmit nem élt át, annak legfeljebb a filmekből lehet ismerős az ilyesmi: például, amikor a háborús veteránokat békeidőben, nyugodt környezetben egyszer csak megrohanják az emlékek és ettől összeomlanak.) Ezt a hosszan fennálló állapotot nevezik a kutatók atmoszférának.
Az újszülöttek, miután világra jöttek, képtelen értelmezni a hirtelen rájuk zúduló rengeteg ingert. Szükségük van az anyára, aki átveszi tőlük ezt a terhet: strukturálja, érthető szimbólumokká alakítja, azaz: tartalmazza a valóságot, hogy ők azt már emészthető formában fogadhassák be. Ha a traumatizált generáció tagjainak gyerekei születnek, ők már ezt a valóságot kapják meg: a sérültet, a feldolgozatlant. A szülők sem férnek hozzá a saját valóságukhoz, hogyan tartalmazhatnák még a gyerekét is? A kicsinek pedig ez a közeg lesz a természetes, itt érzi védettnek magát, furcsa módon tehát neki is az az „érdeke”, hogy fenntartsa ezt a viszonyt. Sőt, a család tagjai számára létkérdéssé válik, hogy az atmoszférában maradjanak és hogy onnan senki se szálljon ki. A kimondatlan, feldolgozatlan trauma összetartó erő lesz, megosztják a kétségbeesést, a magányt – és a legrosszabb, hogy, mivel az egész a tudattalanban zajlik, észre sem veszik, mi történt velük.
Homályosnak hat? Egy 65 éves páciens holokauszttúlélő édesanyja halála után sokkal pontosabb szavakkal írja le az érzést Bakó és Zana egy korábbi tanulmányában, mint mi valaha is tudnánk.
Az énem egyik része elpusztult. Az elhalt részemet sokszor szerettem volna újraéleszteni, de nem lehetett. A halott résznek az volt a szerepe, hogy halott legyen. Őrzött valamit. Még így holtan is. Valami fájdalmat, valami elmondhatatlant. […] A lényem egyik része el van halva, és ha az van előtérben, például egy sérelem miatt, akkor önmagam is meg akarom semmisíteni, ahogy anyám tette velem. Ilyenkor kerülöm az embereket, hogy ne legyen tanúja, se áldozata ennek a működésemnek. Ilyenkor el tudok tűnni. Mintha nem is léteznék. Nincs ilyenkor élő kapcsolatom senkivel sem. Furcsa, idegen, de ismerős állapot ez.
Ez az „idegen, de ismerős állapot” az atmoszféra, amely öröklődik generációról generációra, amíg csak szembe nem szállnak vele a pszichoanalízis segítségével. „Azt tapasztaltuk – mondják a kutatók –, hogy aki felismeri a traszgenerációs trauma hatását az életében, nagy megkönnyebbülést élhet át amiatt, hogy elválik egymástól az, amit ő élt át, a saját élménye, attól, amit korábbi generációk éltek meg. Így például helyére kerül az egyes helyzetekben felbukkanó aránytalan bűntudat, szorongás, vagy akár indulatok.” Az új eredményekkel könnyebb lesz azonosítani, hogy ezért szenved-e valaki; majd „elkezdődhet az élmények differenciálása, feldolgozása, majd végül integrálása”.
Történelemlecke a haláltáborban (fotó: Neményi Márton)
Bár senki nem szeretné a holokauszthoz vagy bármilyen népirtáshoz hasonlítani, a mostani járványhelyzetben igenis lehet és érdemes vizsgálni a társadalmat abból a szempontból, hogy mégis miféle transzgenerációs trauma „készül” éppen a kijárási korlátozások és az általános paranoia közepette. (Aki ezt annyival elintézné, hogy „de hát a vírus lecsengőben van”, annak két szó: második hullám.) „Békeidőben könnyebb megőrizni az én integritását, vagyis az érzések, a véleménynyilvánítás szabadságát – nyilatkozták Zanáék. – A csoport – a mi – nagyobb szabadságot ad, elfogadóbb. Egy jól működő társadalom képes akár szélsőséges érzelmek és vélemények tartalmazására is. Háborús (krízis)helyzetben ez megváltozik. Egyrészt a krízis helyzet sajátja, hogy iyenkor az egyén, az én hajlamos elveszíteni a (lélektani értelemben vett) határait, fogékonyabb lesz a mi-re (arra, ahogy a csoport egésze reagál). Másrészt a mi, a csoport is megterhelődik, az úgynevezett tartalmazó képessége is csökken. Kevésbé lesz toleráns. Kevésbé lesz képes elviselni, befogadni a mi-től (a csoport-érzéstől) eltérő érzéseket. Elkezd fekete-fehér elven működni: az egyénnek vagy ide, vagy oda kell állnia, más vélemény, érzés nem megengedett.”
Bakó Tihamér és Zana Katalin kutatásának tehát nemcsak az a tétje, hogy gazdagodik-e a pszichológia tudománya, vagy hogy képes-e új eszközöket adni a terapeuták kezébe, hogy enyhítsék a traumatizáltak szenvedését, hanem az, hogy jobb emberekből áll-e majd a most felnövő generáció, mint az előző – vagy szokás szerint kezdhetünk mindent előről.
Kiemelt kép: magyar zsidók érkeznek Auschwitzba (forrás: Galerie Bilderwelt/Getty Images)
