„Figyelj, tesiből nem ér megbukni, bármi másból megértem” – kit érdekel, ha nem kitűnő a gyerek?

A hetedikes gyerekem bizonyítványában van hármas matekból, négyes nyelvtanból, de azért akad ötös is angolból. Nem kaphatna ajándékot például abban a boltban, ahol várják a kitűnő gyerekeket, pedig ha valaki, a lányom megérdemelné az összes ajnározást, ugyanis a tavaly év végi eredményeihez képest egy-két jegyet javított majdnem minden tárgyból. Elképesztő munkát, önfegyelmet és energiát fektetett abba, hogy most ilyen a bizonyítványa. Mégis, se ajándékot, se példás szorgalmat nem szavaz meg neki senki (rajtam kívül). Igen, jól olvasod, azok után, hogy olyan sokat javított a tavalyi jegyekről, nem lehetett példás a szorgalma. Persze, kit érdekel egy szorgalom minősítése… engem biztos nem, de a gyereket igen, számára a jegyek motivációt jelentenek, és egy ilyen lehúzással csak a önbizalmát tépázzák meg feleslegesen. De ha nem az a szorgalmas gyerek, aki javít szinte minden jegyből, akkor ki? Az, aki elsős kora óta színötös mindenből? És egyáltalán: ha nem kitűnő a gyerek, akkor már nem is érdemel semmit az egész éves munkájáért?

„Figyelj, tesiből nem ér megbukni, bármi másból megértem”

Amikor a nagylányom hetedikes volt, úgy érezte, ciki testnevelés órákra járni, sokkal menőbb ellógni a dolgot. Bár megjelent az órákon, de a kispadon töltötte inkább az időt, és nem volt hajlandó átöltözni. Kaptunk dörgedelmes beírást a tesitanártól, hogy meg fogja buktatni a gyereket, mert már felszereléshiányból gyűlnek az egyesek. Azt most hagyjuk is, hogy nem jogszerű felszereléshiányt osztályozni, engedjük el, hogy ezt a berögzött jókommunista szokást már el lehetne felejteni, de sajnos, még pár nemzedékig biztos velünk marad. Megértettem, nem is ellenkeztem, de két út állt előttem: vagy leordítom a gyerekem fejét itthon, hogy mit képzel magáról, hogy egyeseket hoz, vagy leülök vele beszélgetni a jegyekről. Ekkor hangzott el az a mondat, amiről sosem hittem volna, hogy elhagyja a számat: „Figyelj, tesiből nem ér megbukni, bármi másból megértem.”

Okés, ha nincs feje a matekhoz, vagy a történelem olyan nyögvenyelős, hogy minden erőfeszítése ellenére sem hoz jó jegyeket belőle, mert például nem érdekli, hogy ezer éve halott királyok mit műveltek, de hogy tesiből, és csak azért, mert nem öltözik át, azt azért mégsem kéne. A gond ugyanis az az így szerzett egyesekkel, hogy nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy teljesítse a feladatait, és az már nincs rendben. Ha úgy hoz egyest, hogy annak ellenére nem tud felmászni a kötélre, hogy megpróbálta, akkor semmi problémám vele. Ha úgy lesz kettes matekból, hogy látom, hogy beletette az energiát, de ennyit telt tőle, akkor nem akadok fenn rajta, maximum kerítek neki egy magántanárt.

És ez a legnagyobb probléma ma az osztályzatokkal: nem azt mérik egyszerűen, hogy mennyire igyekszik a gyerek, és hogy tényleg megtesz-e minden tőle telhetőt, hanem csak azt, hogy mennyit tud ülni és magolni.

Csak akkor ér egy gyerek valamit, ha jó jegyeket kap

A Körös Motoros Karitatív Egyesület egy efféle visszásságra kapta fel a fejét, és szervez egy olyan eseményt, ahova direkt a nem kitűnő gyerekeket várják palacsintázni. A társadalmi elvárásokkal szembemenve ünneplik azokat, akik nem az ötösöket hajkurászták egész évben. Szép kezdeményezés, és a kiírásban egy nagyon fontos mondatot is lehet olvasni: „csak akkor ér egy gyerek valamit, akkor kap ajándékot, ha »jó« jegyeket kap?”

A kérdés jó és érdemes arra, hogy alaposan elgondolkodjunk rajta. Mi az, ami ennyire hajt mindenkit az ötösért? Miért van a szülőkben ennyire mélyen a jó jegyek hajszolása, és miért verik ki otthon a balhét, ha a gyerek rosszabb jegyeket kap?

Az biztos, hogy az humbug, hogy az élethez kellenek, mert senkit nem fog érdekelni, amikor felnő az a gyerek, hogy ötödik osztályban hányas volt matekból. Sőt, még az sem érdekli a kutyát sem majd a munkahelyeken, hogy milyen az érettségi bizonyítványa, nemhogy egy általános iskolai év végi jegy. A jegyek egyszerűen nem lényegesek, csupán akkor van jelentőségük, amikor a felvételihez lehet pontokat gyűjteni velük, azaz általános hetedik év végén és nyolcadik félévkor. Meg persze majd gimnáziumban szintén az utolsó évben, amit néznek az egyetemi felvételin. De ezen kívül semmi értelme azon problémázni egyfolytában a gyerekkel, hogy négyes vagy ötös virít a bizonyítványában.

Amikor a szülők szerzik az ötösöket, az minek számít?

Az az egy kéne, hogy számítson, hogy tanuljon meg tanulni. Nem az, hogy bemagolja a tananyagot, hanem azt kellene megtanítani neki, hogyan tud hatékonyan, jó időbeosztással tanulni. Ennek az egynek lenne értelme, és pont ez marad ki minden tananyagból. Pedig felnőtt korában ez lenne az a tudás, amit használni tud ténylegesen. De nem ezt teszik az iskolák és szülők, nem, inkább ötösöket kergetnek, aminek a környezet tapsol, ajándékokat szór, azokat pedig megbünteti, akik nem tudják olyan jól beseggelni a könyveket.

Olyannyira elvakultak már sokan az ötösök miatt, hogy

Ha tehetné, beülne az iskolapadba, hogy ötös legyen a gyereke. Persze, jó jegyeket kap, a szorgalmi kisötösök szépen gyűlnek az e-naplóban, anya szorgalmát dicsérik, de nem számít, ötös lesz. Vajon ki érdemelné meg ebben az esetben az ajándékot? Az a gyerek, aki ilyen módon lesz kitűnő vagy az, aki önerőből, a saját tanulási módszereit próbálgatva, igazi munkával elér egy hármast? Mert amúgy nem fekszik neki, vért izzad, hogy ne bukjon meg, az ő hármasa sokkal többet ér, mégsem ajánl neki egy bolt sem ajándékot, és otthon is csak a szidás várja a rossz bizonyítványért.

Kit érdekel, ha nem kitűnő a gyerek?

A tudást nem az osztályzatok mérik. Az ötösök nem azt mutatják, mennyire okos a gyerekünk, sokkal több tényezőből állnak össze, például a következőkből:

• mennyire kedveli a tanár a gyereket;
• mennyire tud egy helyben ülni a gyerek;
• mennyire népszerű a kortársai között, mert ha nem igazán, a csúfolódás elvonja a figyelmét a tanulásról;
• a szülők mennyire nyomják otthon a tanulást helyette;
• mennyire hagyják érvényesülni a saját munkatempóját;
• hány madár repült el az órákon az ablak előtt;
• szerelmes-e épp valamelyik osztálytársába, és inkább őt nézi ahelyett, hogy a tanárra figyelne;
• fél-e a szüleitől, hogy büntetést – neadjisten verést – kap a rossz jegyekért;
• milyen körülmények között tud otthon tanulni, mert ha a fején ugrál a fél család, és még egy íróasztala sincs, akkor bizony nehezen.

És még sorolhatnám napestig, mennyi minden befolyásolja, hogy a gyerekek milyen eredményeket hoznak haza az iskolából. Jó példa erre a saját gimnazista emlékem, amikor kettesnél jobbat sehogy sem tudtam összeszedni olaszból, mert annyira rühellte az arcomat a tanár – tény, hogy nagy volt a szám és szemtelen voltam, de a tudásom sokkal jobb volt kettesnél. Annyira felhúzott ezzel tizedik év végére, hogy az egész nyaramat rászántam a különórákra, olasz tanfolyamra, és hirtelen letettem a középfokú nyelvvizsgát csak azért, hogy beinthessek neki és ne kelljen elviselnem ezt az igazságtalanságot tőle. Mondhatjuk, hogy jó motiváció volt, de azért remélem, hogy mindenki látja az összefüggést, hogy azok az év végi kettesek a bizonyítványomban köszönőviszonyban sem voltak a valódi nyelvtudásommal.

Egy kalapban mindenki

Abba már bele sem megyek, hogy mi van akkor, ha a gyerek figyelemzavaros, ADHD-s, aspergeres, bármilyen zavaros, de persze nem osztályozzák ehhez mérten, hanem egy kalapba beledobják a többiekkel együtt, pedig az ő hármasa többet érhet, mint másnál egy csillagos ötös bármelyik tárgyból. Nyilván nem a kitűnő gyerekeket támadom, biztos van sok ötös bizonyítvány mögött is rendes munka és becsületes tanulás, de az lenne az igazán szép világ, ha nemcsak őket ünnepelné mindenki, hanem azokat is, akik a legjobb tudásuk szerint dolgoztak egész évben az iskolában. Jó lenne, ha ők is kapnának ajándékot, ha nekik sem a szidás járna, és az ő bizonyítványukkal is dicsekednének az anyukák a Facebookon.

Mert mit nevelünk így a gyerekekbe? Teljesítménykényszert, megfelelési kényszert, és egy adag önbizalomhiányt, ahelyett, hogy szárnyakat adnánk nekik, megkeresnénk, mi az, amiben tehetségesek, merre kellene őket terelgetni. A motiválás nem az, hogy ha ötöst hoz, akkor kap ajándékot, hanem az lenne, hogy ha hármast hoz, amiért megdolgozott, akkor is szanaszét dicsérjük. Nem az ötösökre, hanem arra kellene koncentrálni, hogy ne tapossuk porba az önértékelésüket és ösztönözzük őket arra, hogy megtalálják a saját útjukat az életben.

Olvass még többet az oktatásról:

• Kimondom: szerintem egyáltalán nem sikertörténet a digitális oktatás
• Ne nyomaszd a gyereket az iskolával, inkább tanítsd meg tanulni!
• Pálinkafőzés általánosban – asszonyverést ne oktassunk esetleg?