Amikor a New York Times videós zsurnalisztái, Leslye Davis és Catrin Einhorn a 2010-es évek elején dolgozni kezdtek a dokumentumfilmes projektjükön, még az volt a céljuk, hogy több különböző katonasorsból vágják össze a filmjüket. Csakhogy időközben beleszerettek Brian Eisch főtörzsőrmester sztorijába, aki a feleségétől való válása után egymaga nevelte két fiát, a 12 éves Isaac-et és a 7 éves Joey-t, akik valósággal rajongtak apjukért és bálványozták őt. Csakhogy az édesapjuk egy alkalommal súlyos sebesüléssel tér haza Afganisztánból: lábon lőtték, és a sérülése lehetetlenné teszi, hogy katonaként szolgálhassa tovább a hazáját. Mi történik egy férfival, aki elkezdi feleslegesnek érezni magát? Hogyan változik meg apaként és példaképként a fiai számára? Ilyen kérdéseket feszeget az egy teljes évtizeden át forgatott dokumentumfilm, az Apa, katona, fiú.
Ha katonaként szolgálsz, hazafi vagy
Amikor először látjuk Brian Eisch-t, a férfi épp hazatér egy kéthetes kimenőre Afganisztánból. A srácai, Isaac és Joey a repülőtéren várják, és láthatóan elképesztően büszkék az apjukra, akit igazi hősnek tartanak. Amíg az apjuk a világ túlvégén van, a nagybácsijuk neveli őket. A férfi hazatérve rengeteget bolondozik velük, mesél a háborús kalandjairól és az ottani életéről, a fiai pedig valósággal isszák minden szavát. Egy életerős, jóképű, katonásan macsó férfit ismerünk meg Eisch személyében, aki nem sokat gondolkodik a politikán, egyszerűen csak szolgálni szeretné a hazáját, mert úgy gondolja, hogy a szolgálatának köszönhetően nem hullanak az ellenség bombái a családi házukra. Eisch egyszerű fickó, akinek fel sem merül a fejében, hogy amerikai katonaként nem mindig csak a jó cél érdekében vethetik be őt, és láthatóan a fiai is vevők az egyszerű világmagyarázatokra. Aztán Eisch visszamegy Afganisztánba, és a fiai már soha többé nem látják olyannak, amilyennek igazán szerették.
Apa, katona, fiú (Fotó: Netflix)
Amputálni kellett
Eisch osztaga tűzharcba keveredik Afganisztánban, és miközben a férfi egy sebesültet próbál kihúzni a tűzvonalból, maga is súlyosan megsérül. A komolyabb kórházi beavatkozásokra már nem Afganisztánban, hanem egy amerikai kórházban kerül sor, és egészen hihetetlen, hogy ide is beengedték forgatni a stábot. Eisch komoly dilemma elé kerül: vagy megmarad a lába, ám akkor várhatóan sokáig komoly fájdalmakkal kell együtt élnie, vagy amputálják, és egy műláb segítségével próbálhat új életet kezdeni. A férfi az előbbit választja. Ugrunk pár évet az időben: Briannek már barátnője van, akivel összeköltöztek, a nő a saját, előző kapcsolatából való fiát is magával hozta. A fájdalma a lábában idővel nemhogy javult volna, hanem egyre elviselhetetlenebbé válik. A férfi látványosan meghízott, passzív lett és egyáltalán nem elégedett az új énjével: aktív, bolondozós apa volt, aki mindenhová vitte magával a srácait, és most már akkor is fájdalmat érez, ha csak néhány lépést kell megtennie. Nem bírja tovább, ezért úgy dönt, megpróbálja a másik utat: amputáltatja a lábát, és megtanul a műlábával együtt élni.
Áldozatot hozni a hazáért
A filmeseket első körben az érdekelte, hogy milyen áldozatokkal jár, ha valaki azt a hivatást választja, hogy katonaként szolgálja a hazáját, és megbánja-e, hogy meghozta ezeket az áldozatokat. Végül a filmjük ennél sokkal univerzálisabbá vált és sokkal többről szól. Részben amiatt alakult így, mert Brian nem olyan karakter, aki komolyabb eszmefuttatásokba bocsátkozna, és nem szokása megkérdőjelezni a saját korábbi tetteit. Egy pillanatra sem merül fel benne, hogy mi értelme van az egész afganisztáni háborúnak, csak teszi a dolgát. Egyedül a film vége felé gondolkodik el egy kicsit, miután egy híradóban látja, hogy a területet, amit annak idején annyira védtek, most bűnbandák uralják, és felteszi magának a kérdést, hogy így mi értelme volt, de ennél messzebbre sosem megy.
A világképe annyira stabil, hogy azt még egy láb elvesztése sem ingathatja meg. Az sajnos nem derül ki, hogy mindez azért van, mert ha elkezdené megkérdőjelezni a múltját, akkor ezzel együtt az egész énképe törne darabokra, és így védi magát, vagy egyszerűen csak amiatt, mert nem olyan alkat, aki képes ilyen önreflexióra. Egy pillanatra sem szeretném azt éreztetni, hogy Brian Eisch buta volna, a film sem sugallja ezt. Egyszerűen csak beleszületett egy olyan világba, ahol az embernek nincs sok választása, ha tisztességesen szeretne viszonylag normális mennyiségű pénzt keresni.
Csak egy út van
Eisch elmondja, hogy már az apja is nagy hazafi volt, aki eldöntötte, hogy legalább az egyik gyerekéből katona legyen, és mivel ő volt a legkisebb, és a nála idősebbek nem ezt a pályát választották, neki jutott a feladat. Furcsa, de semmi keserűség nincs abban, ahogy erről beszél: a hangjából egyfajta nyugodt beletörődés, egyértelműség sugárzik. Neki ez jutott, és ez szerinte jól van így. Amikor arról mesél, hogy a lakóhelyük környékén nincsenek jól fizető állások, rávilágít egy elég komoly problémára Amerikában: sokaknak a bevonulás nem választás, hanem létkérdés. Brian annyira csak ezt az egy utat ismeri, hogy amikor az idősebb fia, Isaac azt kezdi fontolgatni, hogy főiskolára menjen, az apja pont az ellenkezőjét teszi annak, mint amit általában egy apától várnánk: elkezd belekötni a jegyeibe, és biztatás helyett azt mondja, hogy úgyis képtelen lenne helytállni egy főiskolán, így lassan, de biztosan a fiát is elkezdi terelni afelé, hogy kövesse az útját és ő is vonuljon be katonának.
Ezzel szemben a kisebbik fia, Joey soha nem is álmodozott másról, minthogy az apja nyomdokaiba léphessen, ezért is óriási tragédia Briannek, amikor a fiát biciklizés közben halálra gázolja egy kamionos. A fiú, akiben önmagát látta nincs többé, és a célja, hogyha már ő maga szolgálhat tovább katonaként, akkor legalább a fia képében egy katonát adjon a hazájának is meginogni látszik. És itt lép a képbe az idősebb fiú, Isaac, aki részben apja vigasztalásáért ír alá a hadsereghez, bár maga sem biztos abban, hogy ez az ő útja. Később egy fájdalmas vallomásban már arról beszél, hogy a seregbe vonulása óta már egy éve kínozza őt a depresszió, de az apjával nem tud beszélni erről, mert a férfiak az ilyen érzéseikről nem beszélgetnek egymással.
A XX. századi férfiasság a XXI. században
Az Apa, katona, fiú egy ragyogó látlelet arról az Amerikáról, ami négy éve Donald Trumpot elnökké választotta. Belső Amerika kilátástalansága, és a dacból kialakuló patriotizmusa ott van a film minden képkockájában. Egy világ, ami egykor nagy és gazdag volt, de ma már csak árnyéka önmagának azzal vigasztalja magát, hogy legalább a büszkesége a régi. Mindezt a rendezők úgy mutatják be, hogy egyetlen MAGA (Make America Great Again) sapka sem kerül elő, direktben senki nem politizál, és még Donald Trumpról sem folyik beszélgetés.
Másrészt a film a megváltozott férfiassággal is foglalkozik, vagyis azzal, hogy milyen veszélyes és törékeny tud lenni ez a XX. századból megörökölt macsó férfiideál, amiben a férfi nem mutatja ki az érzelmeit, és erős családfenntartóként viszi a hátán az egész famíliáját. Brian esetében az Isaac-kel való kapcsolata és az önértékelése is ezen csúszik félre: mesél arról, milyen fájdalmas számára látni, hogy más amputáltak maratoni távokat futnak le műlábbal, de ő még egy bevásárlást sem képes elvégezni egy kis ülőpihenő beiktatása nélkül. Az új felesége pedig amiatt panaszkodik, hogy a férfi a lába miatt kevésbé érzi magát férfiasnak, és ez borzasztóan bosszantja őt. Úgy tűnik egyetlen módon képes csak hasznosnak érezni magát: vállalnak még egy gyereket, aki az apa nagy örömére fiú lesz, és Brian el is mondja, hogy szeretné, ha belőle is később katona lenne. Lesz egyáltalán más választása?
A film ugyan jellegzetesen amerikai történetet mutat be, ugyanakkor van Magyarországon is érvényes mondanivalója: amikor a koronavírus miatt elkezdett nagy ívben emelkedni hazánkban is a munkanélküliség, a kormány sokak számára a bevonulást javasolta megoldásként az anyagi problémákra. Ez a film megmutatja, hová vezethet ez az út, és semmi vidám nincs benne.
Az Apa, katona, fiú című dokumentumfilm a Netflixen látható.
