Ha valaki, én biztosan hosszú ódákat tudnék zengeni arról, hogy milyen elpirulni a legváratlanabb helyzetben, hányszor mondják egy nap alatt, hogy beszéljek hangosabban, vagy milyen mikor egyszerre remeg a gyomrom és izzad a tenyerem.
Gyerekként még ez tök cuki volt és mindenki azzal jött, hogy milyen aranyos, visszahúzódó kislány vagyok. Pedig a problémát meglehet, már akkor orvosolni kellett volna.
Hosszú éveim mentek rá arra, hogy megtanuljak ezzel együtt élni, gondolva, hogy ezt javítani már úgysem lehet. Aztán jött a mások-főleg szüleim-hibáztatása. Persze, nem voltunk egy minta család, sőt, ma már nyilván a gyámügy is megfordulna nálunk, ha most történne az, ami megtörtént. Viszont nem voltak akkora tragédiák, mint amiket sokszor az ember könnyes szemmel olvas a hírekben.
Mondhatni, beleillettünk a rendszerváltás idején élő családok közé.
Anno kezembe akadt Susan Forward-Mérgező szülők könyv. Így utólag rájöttem, miért nem olvastam végig. Meg arra is rájöttem, hogy ez a könyv nem szól mindenkinek. Nagyon sok szülő-gyermek kapcsolatot tett tönkre, ami akár javítható is lehetett volna.
Persze, vannak mérgező szülők, de ez a könyv inkább mérgező gyerekeket gyártott.
Tavaly novemberben kaptam egy könyvet a sógoromtól, nyilván sokan ismeritek, Orvos Tóth Noémi-Örökölt sors.
Innen indult el bennem minden.”
Ha kíváncsi vagy, mire jött rá a Caféblog szerzője, a teljes bejegyzésért kattints ide.
(Kiemelt kép: Unsplash)
