“Megtehetik, hogy óvónőként a hivatásuknak éljenek, mert a férjük jól keres”

Hogy látja, az idők során hogyan és miért értékelődött le szép lassan a pedagógusi, azon belül is az óvodapedagógusi hivatás?

Barabásné Murgács Kinga: Amikor a hetvenes években óvónőként a pályára kerültem, Magyarországon még rang volt pedagógusnak lenni: értelmiségiként, a társadalmi értékek közvetítőiként tekintettek ránk. A pedagógusok tudását, munkáját még a rendszerváltás környékén is értékesnek tartották, majd ahogy egyre több szakma és lehetőség nyílt meg a munkaerőpiacon az emberek előtt, elkezdődött a pedagógusok munkájának leértékelődése, amivel együtt leértékelődtek a pedagógus bérek is. Mivel a tendencia folytatódott a kilencvenes években is, így egyre több fiatal, jól képzett óvónő mondta azt, és mondja a mai napig, hogy kipróbálja magát inkább a versenyszférában, ahol diplomásként kétszer-háromszor magasabb jövedelmet kaphat.

Akkor ki dolgozik még az óvodákban? Vagy inkább úgy teszem föl a kérdést, hogy az egyre elöregedő óvodapedagógus társadalom még meddig fog kitartani?

Megszállottan elhivatott óvónők a mai napig léteznek, és a fiatalok között is sokan vannak, tőlük hiteles még mindig a szakmánk. Azok közül, akik az óvónők maradtak, a legtöbben ebbe a kategóriába tartoznak. Sokan ma is „megtehetik”, hogy óvónőként a hivatásuknak éljenek, mert a férjük jól keres, vagy már felnőttek a gyerekeik, és még mindig örömüket lelik a hivatásukban. A mai, nyugdíjba vonuló óvónők a hetvenes évek demográfiai hulláma idején helyezkedtek el az óvodákban. A legtöbben a középfokú óvónőképzőből, és a gimnáziumokból, képesítés nélkül kerültek a pályára, ezután hamarosan megszerezték a főiskolai oklevelüket, majd aki tehette, szakvizsgázott is. Őket, a legképzettebb pedagógusokat sújtotta Hoffmann Rózsa nevéhez köthető pedagógus életpályamodell bevezetése, amely a besorolásoknál a figyelmen kívül hagyta a szakvizsgákkal szerzett tudást és tapasztalatot.

Hány éven belül lesz igazán kritikus a helyzet? Konkrétan mikor eszkalálódhat az óvónőhiány?

A pedagógus korfát nézve az óvónők harmada három-négy éven belül nyugdíjba megy. Például nálunk, a III. kerületben a 350 óvónői álláshelyből közel ötvenre keresünk jelentkezőt. Tanfelügyelőként folyamatosan járom az óvodákat, és azt tapasztalom, hogy az üres állások és a hiányzások miatt már sok intézményben előfordul, hogy délutánonként pedagógiai asszisztens altatja a gyerekeket. Ők érettségivel és OKJ tanfolyammal rendelkeznek. Ahol az önkormányzat engedélyezi, nyugdíjasok segítenek be a gyerekek nevelésébe, de az óvodai munkával járó fokozott fizikai megterhelés, illetve a jelenlegi járványhelyzet miatt ez nem tekinthető hosszú távú megoldásnak.

A kezdő pedagógus diplomás bér alig több mint a garantált szakmunkás bérminimum. A pénz fontos, ám nem az egyetlen tényező. Mi miatt hagyják el a pályát, vagy eleve rá sem állnak a végzett óvónők?

Gyerekekkel foglalkozni első látásra könnyebbnek tűnik, mint amivel a valóságban találkoznak a hallgatók. Ahogy óvodapedagógusnak lenni korántsem olyan kreatív szakma, mint elsőre gondolnánk, különösen a kezdeti években, amikor az elméleti tudáshoz még kevés a gyakorlati tapasztalat. A munkánk jelentős része abból áll, hogy szoktatunk, és előfordul, hogy napjában százszor ismételjük el ugyanazokat a mondatokat a gyerekeknek. Főként azok szeretik meg a pályánkat, aki annak idején szerettek óvodába, iskolába járni, szabálykövető, együttműködő személyiségek. Nekünk is vannak olyan óvónőink, akik anno az óvodásaink voltak. Kreativitás, játékosság főként ahhoz kell, hogy megismerjük a sok kis egyéniséget, akiket a gondjainkra bíztak. Az óvónőképzés az elméleti követelmények mellett viszonylag kevés szakmai tapasztalat megszerzésére ad lehetőséget. Emellett kevés jó óvoda, illetve jó pedagógus vállalja a hallgatók gyakorlati képzését, mivel a gyakorlatot vezetők díjazása szintén arcpirítóan alacsony.

Ön mégis úgy gondolja, hogy érdemes maradni, hiszen máig a pályán van. Miért?

A gyerekek öröme és szeretete, amit naponta átélhetünk, pótolhatatlan. Látni, hogy reggel örömmel érkeznek óvodába, majd egy jól sikerült nap után boldogan mesélnek hazafelé az élményeikről, sok mindenért kárpótol minket. Pláne, hogy viszonylag kevés olyan munkahelyen van, ahol naponta kapható pozitív visszacsatolás. 34 éve nyitottuk meg az óvodánkat, számtalan törvényi, és szervezeti változást kellett azóta átélnünk. A miénk egy innovatív, szakmailag felkészült, sikeres csapat, sok közösen végzett továbbképzés, csapatépítő tréning és kirándulás van mögöttünk. Egy közkedvelt óvoda vezetése kihívásokkal teli, szép feladat számomra.

Szintén fontos szempont, hogy az óvodákat a mai napig nem központosították, nem sorozták be a KLIK alá, nincs nemzeti alaptanterv, stb. Van cserébe szabadság és sokszínűség. Itt milyen minőségű szabadságról beszélünk?

A közoktatásban valóban egyedül az óvodák őrizhették meg a szakmai identitásukat: az Óvodai Nevelés Alapprogramja olyan keretszabályozás, amely máig nagy mozgásteret ad az intézményeknek. Ráadásul nekünk, itt a harmadik kerületben több szempontból is kivételes a helyzetünk, mert az önkormányzat több területen is segíti az óvodáit. Például kapunk támogatást a Pedagógiai Programok megvalósítására, továbbképzésekre, illetve minden óvoda nevelőtestületében van pszichológus, egy-két gyógypedagógus, és a nevelőmunkát segítő munkatársak száma is jóval magasabb a törvényben meghatározottnál. Persze ehhez az is kellett, hogy a kerületi óvodavezetőkkel összetartó csapatot alkossunk, mert így évek óta sikerül olyan költségvetést kilobbiznunk, amely teljes körűen biztosítja a működési feltételeinket, köztük a gyerekek játékait és a tisztálkodási eszközöket. Miközben jártam már olyan intézményben, ahol hiányoztak ezek az alapvető munkafeltételek: nem véletlenül jött létre a „Fogadj örökbe egy óvodát” mozgalom. Sok önkormányzatnak nincs elegendő forrása az óvodák finanszírozására, a pedagógusok elhivatottsága működteti az intézményt. A forráshiány régóta jellemző az oktatásra, mi sem véletlenül hoztuk létre már 1990-ben az óvodai alapítványunkat.

Ez mennyit segít? Ténylegesen mit lehet elérni egy ilyen óvodai alapítvánnyal?

Régebben a fővároshoz, az utóbbi években az önkormányzathoz adhatunk be pályázatokat. Évek óta ebből a forrásból szerezzük be a laptopokat, a tableteket, projektorokat, erősítőket. Az óvodai alapítványok pályázat útján kapnak támogatást kulturális programokra, az óvodai kirándulások buszköltségére. Az alapítványok támogatásán túl ígéretet kaptunk a kerületi pótlék bevezetésére, és arra, hogy ezután a kerületben dolgozók könnyebben juthatnak a szociális lakásokhoz. Ez óriási dolog, hiszen jelentősen csökkenti a rászoruló munkatársaink lakhatási költségeit.

Ez a vezetés, viszont ott vannak a szülők, velük is együtt kell működni. A szülők mennyiben nehezítik, vagy épp könnyítik meg az óvodapedagógusok dolgát?

Sajnos ebben a frusztrált társadalomban sokszor vagyunk türelmetlenek egymással. A reggeli kapkodás, vagy a feszült munkanap után előfordulnak méltatlan számonkérések egy-egy szülőtől. Sokan nem tudják, milyen komoly fizikai-mentális munka 6-7 órát a gyerekek között lenni. Sajnos az is egyre gyakrabban fordul elő, hogy válófélben lévő családok kríziseiben kell segítséget nyújtanunk.

Arra mennyire vannak felkészülve az óvodában, és tágabb értelemben a kerületben, amikor egy kisgyermeknek például a fejlődésben vannak nehézségei, vagy otthon bántalmazzák?

Nálunk, a III. kerületben minden óvodában dolgozik pszichológus, gyógy-, vagy fejlesztőpedagógus. Sok óvodában olyan fejlesztést kapnak a gyerekek, amelyet sok helye a szakszolgálat sem tud biztosítani. Ha kiderül egy gyerekünkről, hogy sajátos nevelési igényű, autista, esetleg bántalmazzák, vagy krízishelyzetben van a család, akkor már az óvodában segítséget kaphatnak tőlünk. Ha szükséges, a kerületi gyermekvédelmi szakemberekre, a családsegítőkre is számíthatunk. Eddig úgy tapasztaljuk, hogy a mi polgármesterünk nagyon érzékenyen reagál a gyermekeket érintő bántalmazási ügyekre, most kellett kidolgoznunk egy prevenciós programot, ami felkészít bennünket arra, hogy időben felismerjük, és hatékonyan reagáljunk a gyermekek jelzéseire.

Az idei év mennyire szólt a szakmát és a szülőket is leginkább traumaként érő, pont tavaly ilyenkor elrendelt rugalmas iskolakezdés eltörléséről? Mindezt intézményvezetőként hogy élte meg?

A 6 éves kori kötelező iskolakezdés egy életre hátrányosan fog érinteni sok gyereket, mert valami olyasmit kényszerítünk rájuk, amire még éretlenek. Ebben az életkorban még óriási különbségek vannak az érési folyamatokban, ám az iskola mint rendszer, nincs felkészülve a sok, még játékosan fejleszthető gyerek eltérő terhelhetőségére. Mi az óvodában minden szeptemberben elvégezzük a nagycsoportosok iskolaérettségi vizsgálatát, majd leülünk a szülőkkel, és megbeszéljük, hogy fejlődik a gyermekük, van-e szükség arra, hogy például pszichológushoz, gyógypedagógushoz, logopédushoz járjon, stb. vagy elegendő az óvó nénik fejlesztő foglalkozása. Idén szeptemberben már a középső csoportosoknál azzal fogom kezdi a tanévet, hogy mielőbb járjunk utána, mi lehet az eltérő fejlődés oka, így minél több időnk legyen a megalapozott szakvélemények, orvosi leletek megszerzésére, amelyekkel majd alá lehet támasztani a halasztott iskolakezdéshez benyújtott kérvényeket.

Mi a véleménye a folyamatosan belengetett nulladik évfolyamról?

Az iskolában csöngetnek 45 percenként, a gyerekektől pedig elvárják, hogy szigorú rendben üljenek a padban, egymás hátát nézve. Úgy látom, az iskolákban jelenleg nincsenek se kellő tárgyi, se személyi feltételek a nulladik évfolyam bevezetéséhez. Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy az óvodák többségében párhuzamosan végezhető, szabadon választott tevékenységekben folyik a gyerekek egyéni adottságait figyelembe vevő fejlesztés. Nálunk öt-hatéves kortól olyan szervezettségűek a csoportok, hogy a csoportszoba egy pontján két gyerek sakkozik, máshol hárman társasoznak, a harmadik csoportban építenek valamit, egy asztalnál pedig az óvónő tervszerű egyéni fejlesztő foglalkozást tart. Miközben az óvodák szakmailag már jó ideje igyekeznek a különböző fejlettségű és tempójú gyerekek egyéni fejlesztését megvalósítani, az iskolarendszer kevéssé reagál érzékenyen a gyerekek igényeire. Remélem, hogy nem lesz nulladik évfolyam, és a gyerekek addig maradnak az óvodában, amíg alkalmassá válnak arra, hogy sikeresen alkalmazkodjanak az iskolai körülményekhez.

nlc.óvoda:

• Ábris csak oviba szeretne járni! – SMA-s kisfiúként viszont ez mégsem olyan egyszerű
• A gyerekek fele nem ment vissza az óvodába, de nyárra emelkedhet a létszám
• Kettős identitású minitolmácsok: távol-keleti gyerekek Magyarországon