Marty Nemko, akit csak a világ legjobb életmód-tanácsadójaként tartanak számon, megosztotta egy kliense történetét, minden szülő okulására, hogy olykor nézzük meg külső szemmel is a gyerekünket.
„Az egyik kliensemnek van egy 29 éves gyereke, rajtuk keresztül be tudom mutatni azt a szindrómát, amivel újra meg újra találkozom a szülők között. A gyerek egész gimnázium alatt remekül tanult, szép eredményeket ért el, mégis, a szülei úgy érezték, hogy elpazarolja a tehetségét. Az apja szerint furcsa barátai voltak és túl sok energiát fordított rájuk. Gimnázium után beíratták egy drága magánfőiskolára, ahol táplálkozástudományt tanult, a szakdolgozatát a gombákból írta.
A diploma után pár hónapig gyakornokként dolgozott egy alapítványnak, ahol a hallucinogének legalizálására tett erőfeszítéseket. Mivel nem kapott pénzt a munkájáért, kénytelen volt hazaköltözni a szüleihez, majd újra tanulni kezdett, azóta az alternatív orvoslással foglalkozik, de pénzt nem keres. Gyakran beszél arról, hogy nonprofit szervezetnél szeretne majd dolgozni, mint gyógyító és jógatanár, de valahogy mégsem halad a célja felé, mintha beleragadt volna a szülői gondoskodásba és kényelembe.”
Részlet az Anyám nyakán című filmből (Kép: IMDb)
Nemko leírása alapján a szülők sikeresek a szakmájukban, ami abszolút reál beállítottságú, ezért is volt meglepő a szakember számára, hogy ennyire hiszékenyen állnak a saját gyerekükhöz, és még mindig bíznak benne, hogy saját magától majd hatékony felnőtt munkaerővé fog válni, amikor 29 évesen még mindig az ő pénzükön él munkahely nélkül. Nemko szerint egyértelműen tagadásban élnek, és nem látják pontosan, milyen a saját gyerekük.
„Érthető, hogy a szülők imádják a gyerekeiket, és egy kicsit rózsaszín szemüvegen át nézik őket. Ezt a történetet nem is ellenük mesélem el, hanem mert remélem, hogy néhányan talán felteszik maguknak a kérdést, hogy biztos jól látják-e a gyereküket, vagy inkább csak a vágyaikat vetítik ki rá. Ha azon kapja magát egy szülő, hogy nem reálisan szemléli a gyereke életét, akkor sem kell hirtelen radikális változtatásokat tenni, elég első lépésnek egy nyílt, őszinte beszélgetés a gyerekkel anélkül, hogy letámadnánk és vádaskodnánk. Kezdhetjük például ezzel: »Amikor annyi idős voltam, mint te, nem néztem kívülről meg az életemet, azon tűnődtem, hogy te vajon megtetted-e már ezt a lépést? Hogyan érzel a saját életeddel kapcsolatban?«”
