„Megdőlt a napi halálozási rekord”; „Új csúcson a halálozások száma”; „Ő a koronavírus legfiatalabb áldozata”; „Borzalmas: Ezt teszi a tüdőddel a koronavírus” ;„Koronavírus: Ha ezt a tünetet észleled, azonnal hívd a mentőt” – és itt akkor most abba is hagynám a mindenki által jól ismert clickbait, azaz kattintásvadász címek felsorolását, hiszen nap mint nap találkozunk velük a saját hírfolyamunkban is. Nem vagyok álszent, újságíróként jól tudom, hogy az ehhez hasonló címek olthatatlan kíváncsiságot ébresztenek az olvasókban, amit többségében aztán egy kattintással fognak orvosolni. Kérdés, hogy egy ilyen helyzetben, mint a mostani, mennyire ízléses szenzációhajhász címekkel tartalomfogyasztásra ösztökélni az embereket, és egyáltalán: hogyan lehet megtalálni az érzékeny egyensúlyt a fontos, mindenkit érintő információkra való felhívás és az érzelmi manipulálás között. Hiszen ha fontos információként kell átadnunk, fel kell hívjuk a figyelmet.
Tartalomgyártóként és fogyasztóként egyaránt tapasztalatom, nemcsak a koronavírusról szóló hírek felütése, de a betegség negatív kimenetelével foglalkozó cikkek aránya is túlzott. Ez persze érthető, hiszen mindannyian igyekszünk megérteni, sőt újraértelmezni azt a világot, amiben vagyunk, miközben legszívesebben el is zárkóznánk előle. Értem azt a „jobb félni, mint megijedni” hitrendszeren alapuló törekvést is, miszerint ha tudjuk, mivel járhat és akár végzetes is lehet ez a fertőzés, akkor talán nagyobb lesz a felelősségérzetünk önmagunk és a környezetünk iránt. De tényleg így van ez?
Képünk illusztráció (Fotó: John Moore/Getty Images)
A félelem kultúrája nem a járvány kapcsán épült ki, hanem a nyugati társadalmak sajátja, amit leginkább a média hoz közel az emberekhez. Bár ezek a félelmek önmagukban reálisak, együtt irreális és egyetemes világszemléletet alkotnak, úgy tűnhet, mintha az élet minden aspektusát átszőné a világjárványok, gyilkosságok, ökológiai katasztrófák képében érkező fenyegetettség. A félelemnek fontos funkciója van, a túlélésünket segíti, de túlzott mennyiségben az egyén számára kontraproduktív lesz (épp az ellenkezőjét fogjuk cselekedni, ami a fenyegetettség szempontjából elvárható lenne, vagyis kockázatosan fogunk viselkedni), a hatalomgyakorlás szempontjából pedig nem épp demokratikus eszközöket is kikényszeríthet. Visszatérve a koronavírusra: ma már több kutatás is arra jutott, hogy a járvány kezdetén a brit sajtó címadásaiban például túlzottan dramatizálta a kínai helyzetet, a koronavírust egyfajta halálos élőlényként metaforizálva, amely Godzillaként vagy szökőárként a szigetország felé közeledik. A The Conversation újságírója saját kutatásában arra jutott, hogy január 12. és február 13. között 9387 koronavírussal kapcsolatos angol nyelvű cikk jelent meg, ebből 1066 cím tartalmazta a „félelem”, „félni” szavakat, sőt 50 cikk a „gyilkos vírus” kifejezést használta. Más kutatások is arra jutottak, hogy a (közösségi) média koronavírus-tudósításai negatívan befolyásolják az emberek mentális egészségét, pszichológiai jólétét.
Nem mondom, hogy a megoldást (ha egyáltalán létezik) a teljes digitális detox vagy a „103 éves, és túlélte a spanyolnáthát, a rákot és a koronavírust is” típusú cikkek direkt fogyasztása jelenti, de a tudatos és a jó arányérzékű tájékozódás egész biztosan a hasznunkra válhat. Ezért is csillant fel a szemem, amikor a Facebookon megláttam a Ne pánikolj, sportolj nevű közösségi oldal Gyógyult covidosok sorozatát, amely koronavírusból kigyógyult emberek történetét mutatja be. Nem rózsaszínű sorstörténetek ezek, nem is bagatellizálják el a helyzetet, de nem is dramatizálják túl – egyszerűen hús-vér emberek mesélik el, ők hogyan élték meg a betegségüket.
Az oldal üzemeltetője, a sorozat ötletgazdája Tamás Rita újságíró, személyi edző, akinél 1996-ban diagnosztizáltak pánikbetegséget, de a sportnak és az önfejlesztő technikáknak köszönhetően jól van. Ma már kiegyensúlyozottan él, másoknak is ebben szeretne példát mutatni. „A médiából ömlik a sok rossz hír, ezt akartam ellenpontozni ezzel a sorozattal. Úgy gondoltam, ha bemutatok gyógyult covidosokat, akik el tudják mondani, hogy zajlott le nálunk a betegség, azzal talán tudok segíteni az olvasóimnak, akik között nagyon sok a pánikbeteg. Ők ebben a helyzetben különösen veszélyeztetettnek érzik magukat, hiszen a félelem és a szorongásfaktor náluk mindig nagyobb. A sorozat első részében pont egy pánikbeteg nő beszélt arról, hogyan nézett szembe a vírus okozta nehézségekkel, és jó példát mutathat arra, hogy még a nehezítő körülmények ellenére is meggyógyult.”
Ritának egyébként nem ez volt az első ötlete, amit a járványhelyzet szült: a vírus első hullámában indította a jelenleg is futó Védd a vállalkozót sorozatát, amelyben nem reklámcéllal, hanem segítő szándékkal olyan cégeket mutat be, amelyek dolgos emberek kőkemény munkájának köszönhetően keltek életre és próbálnak talpon maradni ezekben a nehéz időkben. Most úgy tapasztalja, hogy az ország két táborra szakadt: vannak, akik rettenetesen félnek, és vannak, akik bagatellizálják, sőt tagadják a helyzetet. „Azt gondolom, hogy a vírustagadás is félelemből és hárításból ered, egy reakció arra, hogy a csapból is ez folyik. Arra gondoltam, hogy az objektíven bemutatott történetek beszélnek a legjobban arról, hogy ez egy létező probléma, és óvatosnak kell lenni, miközben az ember nem élheti félelemben, nagyon-nagyon szűk korlátok között az életét. A történeteken túl a személyes példamutatás is fontos, igyekszem azt közvetíteni, hogy én is betartom a szabályokat, amikor még nyitva voltak a sportlétesítmények, de már kritikus volt a helyzet, akkor sem jártam edzőterembe és uszodába, szabadtéren oldom meg a mindennapi edzéseimet. Ez, illetve a történetek segíthetnek az olvasóknak jobban tájékozódni ebben a helyzetben, és reális képet kapni arról, mivel állunk szemben. Sokan írtak, mennyire hiánypótló ez a sorozat, hiszen mindenhonnan az jön, hányan betegedtek meg, hányan és milyen fiatalon haltak meg. Alapvetően azt látom, hogy az emberek nagyon rossz mentális állapotban vannak, aki nem agresszív, az szomorú, kiábrándult, reményvesztett, ezért mindenképpen szükségük van a kapaszkodókra. Próbálok olyan különböző karakterű eseteket választani, bemutatni, amelyek tanulságosak és újdonságot jelentenek a sorozat előző történeteihez képest.”
Ilyen Tamás története is, aki több mint 80 napig volt beteg, ebből 50 napot töltött kórházban. Tamásnak van alapbetegsége, egy CVID nevű immunhiány, amivel minden hónapban jár kezelésre, valószínű a kórházban kaphatta meg a fertőzést. Összeesett a tüdeje, szinte teljesen leállt a spontán légzése, ma már szerencsére tünetmentes, és bár 15 kiló mínusszal, de kikerült a kórházból. Az ő példája az egészségügyi dolgozók emberfeletti és áldozatos munkáját is mutatja. „Nagyon fontos minden aspektusát bemutatni ennek a dolognak. Vannak persze olyan esetek, amikor egészségügyi mulasztás történik leginkább a túlterheltségből adódóan, mégis azt gondolom, hogy az elkötelezett emberiesség az, ami ezt az egész rendszert még működteti” – mondja Rita.
A történetek nem a „csodás gyógyulásokra” fókuszálnak, ez ugyanolyan félrevezető lenne, mint azt mutatni be, hogy a fertőzésnek csak tragikus vége lehet. Ahány ember, annyi gyógyulástörténet van, sőt akár egy családon belül is mindenki másképp élheti meg a betegség lefolyását: a hattagú Nemes-Géczy családon belül például öten betegedtek meg, mindenkin – kortól és egészségügyi állapottól függetlenül – más tünetekkel robogott át a vírus. „Korábban sok életmódcikket készítettem, de soha nem írtam csodamódszerekről, csodadiétákról, csodamegoldásokról. Ha a csodákban bízunk, akkor hatalmas amplitúdóban fogunk élni, egyszer kapaszkodunk valamibe, aztán csalódunk és kiábrándulunk, és egy hullámvasút lesz az életünk – vallja Rita, és hozzáteszi: A megoldás ebben a helyzetben nem a csodavárás vagy a félelemkeltés, hanem a tényszerűség és az objektivitás.”
