Ha nem kerülsz kórházba, akkor is kiszívja belőled az életet: így pusztít a hosszú Covid

Túl sok halálközeli élményem nem volt, így aztán ezt az elméletemet nem is hangoztattam soha nyilvánosan, de ettől még gyanús, hogy ez minden idők legótvarabb közhelye, üres hazugság, önsegítő klisé, amivel az ember értelmet próbál adni az értelmetlennek. Legalábbis maradjunk abban, hogy vannak traumák, amiket inkább kihagynánk, kozmikus tanulságok és pótolhatatlan tapasztalatok ide vagy oda. Lehet, persze, hogy nincs igazam, de három hét köhögős, élni sem akarós nihil után azonban ebben egészen biztos vagyok: ez, hogy „ami nem öl meg, az megerősít”, egészen biztosan nem igaz a koronavírusra. A koronavírus ugyanis, és ezt most már bátran, teljes mellszélességgel és a tüdőkapacitásom maradékával kijelenthetem, ha nem öl meg, akkor legyengít, és csak reménykedhetsz, hogy előbb-utóbb legalább nagyjából visszakapod önmagad, a tested és az eszed, és ezzel együtt az életedet is. Azért fontos erről beszélni, mert az esetek nagy részében szerencsére nem öl meg, arról viszont, hogy ehelyett mi történik, viszonylag kevés szó esik.

Ez most sokkal sötétebben hangzott, mit amilyennek szántam; nem szeretném előadni a nagyhalált, mert én tényleg olcsón megúsztam. Arról nem is beszélve, hogy Dunát lehetne rekeszteni a véresen komoly, önnön drámaírói vénájától elaléló szerzők által jegyzett úgynevezett Covid-naplókból, ettől tehát szeretnék megkímélni mindenkit, ezért tényleg semmi mást nem akarok, mint adni pár (remélem, egészen konkrét) tanácsot, vagy legalább megüzenni sorstársaimnak, hogy nincsenek egyedül. És talán sikerül némi népnevelő missziót is eszközölnöm: bár nyilván nehéz erről, azaz a Nem Különösebben Súlyos, Mégis Borzalmas Covidról úgy beszélni, hogy ne érezném közben azt, hogy azok szenvedését bagatellizálom, akik valóban haldokolnak, hiszem, hogy legalább akkora elrettentő erővel hat egy átlagos koronavírusos egy-két hete, mint a lélegeztetőgépre kötött ezernyi honfitársunk látványa. Már csak azért is, mert utóbbiakat a végtelenül cinikus és gyáva kormányzati hírzárlatnak hála nem is látjuk.

Klasszikus magazinformátumot követve íme tehát három dolog, amit tudnod kell, ha elkapod – amely három dolog egészen véletlenül egyben három érv is, hogy ne akard elkapni soha, és tegyél is meg mindent ennek érdekében.

Ne bízz benne, hogy megúszod!

Íme két mondat, amit az első hullám óta rendszeresen ismételgettem magamnak, és amelyek miatt most már nagyon hülyén érzem magam:

• Persze, odafigyelek, de statisztikailag viszonylag biztonságban vagyok, mégiscsak sokkal, de sokkal többen nem kapják el, mint ahányan elkapják!
• Viszonylag fiatal, makkegészséges, ezres C-vitamint és Béres cseppet vedelő férfi vagyok, ha el is kapom, biztosan tünetmentes leszek és legalább túlleszek rajta!

Bármilyen bénán is hangzik utólag mindkettő, tudom, hogy nem vagyok egyedül, az ismerőseim jó része és alighanem további milliók is így vannak vele, és nem is tudom őket hibáztatni. A tavaly tavaszi első hírek – különösen az Olaszországból érkezők –, a szakértők jóslatai, hogy hamarosan nálunk is ez lesz és Cili néni a Szomszédok kamerába nézős jeleneteit idéző intelmei csak ideig-óráig hatottak; az ember, ha azt látja, hogy nincs is akkora baj, levonja a következtetést, hogy feleslegesen parázott, és akkor is tartja magát ehhez, ha fél év után igenis itt a baj, egy év után pedig igenis akkora a baj.

Fogalmam sincs, hogy mikor és hol kaptam el (Tesco? lift? a Nagykörút biciklisávja?), és ott tartunk, hogy nincs is értelme forszírozni: ha nem teszel meg mindent, de tényleg mindent, hogy ne kapd el, akkor elkapod és kész, ez ilyen egyszerű. Nagyon úgy néz ki továbbá, hogy tüneteid is lesznek: ez már nem az a mutáns, amit megúsznál, ami persze nem jelenti azt, hogy a vírus őszintébb vagy kevésbé alattomos lett, hiszen az elején ugyanúgy tünetmentesen fertőzöl egy-két hétig, mint a tavalyi default, mindenféle nemzeti mutációkkal még nem felpimpelt változat esetén. Aztán jön a láz, a köhögés és a hasogató fejfájás, és ezzel együtt a borítékolható tagadás, hogy ez biztosan nem az, csak megfáztam, nem kellett volna egy szál pólóban biciklire ülni, erkélyre kiszaladni, három húzásra jéghideg sört inni. Aztán, ha az embernek vannak lelkiismeretes barátai, szerelme, anyukája, akkor jön a kíméletlen, de jogos fejmosás, a pozitív teszt és végül az alábbi felismerés.

Ez nem influenza, nem férfinátha, nem szimpla vírusfertőzés

Ezzel tette le a háziorvosom a telefont, amikor szóltam neki a pozitív tesztről. Hogy két hét múlva fáradtabban, frusztráltabban és szomorúbban kászálódjak ki az ágyból, mint valaha. Amikor az embert megfertőzi egy felső légúti vírus, arra számít, hogy az elején a legrosszabb, aztán jobb lesz, aztán – függetlenül attól, hogy ez már egy Kispál-dalszöveg – kicsit megint jobb lesz. Hát, a Covid nem ilyen. Hogy akkor milyen?

Hogy egy percre se érezd magad nyeregben, arról úgy gondoskodik a vírus, hogy néha ad egy-két nap könnyítést és haladékot, a láz elmúlik, a köhögés is mintha alábbhagyna, éppen csak addig, hogy elkezd óvatosan elhinni, hogy lassan vége a vergődésnek, hogy aztán visszajöjjön újra, és visszakérje, amit adott, kamatostul; mintha éjjelente a tüdődből érkező gyanús zörejek is azt kántálnák, hogy „ha azt hitted, ennyi volt, nagyot tévedtél, öcsisajt!”. Ekkor már tényleg csak Bill Murray-re tudsz gondolni: a Covid hideg lesz, kurva nagy, életfogytig tartó, soha el nem múló.

Aztán persze elmúlik, kilencből tízszer durva megfázássá szelídül – és, legalábbis ami a történet mentálhigiénés részét illeti, itt kezdődik az igazi küzdelem. Eddig csak simán beteg voltál, most meg… nem is tudod, mi vagy, de valami nagyon nem oké.

A koronavírus nagyon-nagyon furcsa betegség

Hiába írták le már rég a koronavírus tipikus és kevésbé tipikus tüneteit, lefolyását és hosszát súlyossági szintek szerint, arra, hogy valójában milyen érzés az egész, képtelenség felkészülni és szavakkal is nehezen leírható. Legfeljebb azzal a szóval, hogy furcsa, de hát ettől nem vagyunk beljebb, nem igaz?

Mark Renton, a Trainspotting főszereplője mondta, hogy amikor elmúlnak az elvonási tünetek a súlyos heroinfüggőség után, akkor jön a valódi mélyrepülés: depresszió, gyengeség és végtelen unalom. Ebből pedig nehezebb felállni, mint lejönni magáról a drogról. A koronavírus is valami ilyesmit művel az emberrel, csak még hernyó sem kell neki hozzá: jobb kifejezés híján – és egy kicsit megint dramatizálva – kiszívja belőled az életet.

A köhögés enyhül, de veled marad; a fertőzés úgy végigszántja a nyálkahártyádat, hogy a szaglástól elbúcsúzhatsz, csak némi folyamatos bizsergés és facsarás marad, olyan, ami csak rosszabb lesz az orrfújástól. A fejfájás átvándorol a szemed köré, ha oldalra, vagy felfelé nézel, kíméletlenül hasogat, nem mintha lenne okod bármerre másmerre révedni, mint előre. Szerencsés vagy, ha nem egész nap ül rajtad a leírhatatlan enerváltság, csak délután-este taglóz le, de úgy, hogy még aludni menni sincs erőd tőle. Szépen, sorban vesz el mindent, a kognitív képességeidtől kezdve a motivációdon át a maradék türelmedig, hogy végül tényleg csak azért kelj fel, hogy elmondhasd, hogy felkeltél (és mondjuk megpróbáltál dolgozni is), kora este pedig azért feküdj le, mert ennek így semmi értelme, az ágyban hánykolódni még mindig őszintébb, mint a lakásban ténferegni a félhomályban. Végül pedig, éppen akkor, amikor visszajönne az étvágyad, az ízlelést is elveszi, vagy csak megváltoztatja: minden kesernyés lesz, a házi, a Covidon kívül mindent gyógyító húslevesbe mintha ecetet kevertek volna, az első, „kicsit mintha jobban lennék” felkiáltással óvatosan elkortyolt sör pedig olyan, mint a domestosos lé a vödörben felmosás után. Legalábbis azt képzelem ilyennek. A szakirodalom pedig legfeljebb annyival nyugtat, hogy „ezek a tünetek általában pár hét után elmúlnak”; a másik oldalon pedig ott vannak a hónapok óta szenvedő ismerősök és celebek beszámolói.

Ha múlóban vannak a fizikai tünetek, még mindig marad a pszichológia által még csak kutatott, de már nagyon is létező Covid-depresszió: az agyra telepedő köd, a „semminek semmi értelme”- és a „nem találom a helyem”-érzés, amelyen már nem fog sem a Neocitran, sem a Favipiravir. Ha semmi más bajom nem lett volna, csak ez, akkor is a pokolba kívánnám a vírust, főleg, hogy megjósolhatatlan, meddig tart és hogy elmúlik-e egyáltalán. Még csak most kezdjük leírni és megérteni, mit jelent a „hosszú Covid”, amelynek az egyik legnagyobb trükkje, hogy elfeledteti veled, milyen volt előtte. Tényleg megváltoztatott? Vagy mindig is ilyen morózus, keserű arc voltam, csak most szembesülök vele őszintén? És most már ez lesz? Jó, hát akkor itt fogunk élni? Egyelőre fogalmam sincs; ha rájöttem, szólok.

Oké, és akkor most mi van?

Végezetül nyilván nem ártana egy-két biztató mondat annak, aki (jó eséllyel önhibáján kívül) elkapja és tünetei is vannak. Sajnos csak egy ilyen mondatom van, az is kissé coelhós, én mégis nagyon hálás lettem volna, ha három hete valaki elmondja. Nagyjából úgy hangzik, hogy

Oké, azt nem te döntöd el, hogy lázas leszel-e és hogy mennyire súlyos a köhögés: bármennyire is népszerű a „bevonzás” és a „gondolatok ereje” című tudományosan finoman fogalmazva nem éppen megalapozott életvezetési alapvetés, az nyilván nem nem rajtad múlik, mennyire szaporodik el a szervezetedben a vírus, és ott mekkora pusztítást végez. Hiába ismételgetik a szerencsére kisebbségben lévő, de a kommentdobozokban annál aktívabb vírustagadó honfitársaink, hogy nem is a Covid, hanem a félelem és a birkaszellem szedi áldozatait. Az viszont rajtad múlik – kipróbáltam, tényleg! –, hogy a konkrét fizikai tünetek elmúltával mennyire adod át magad a tehetetlenségnek és a kilátástalanságnak.

Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy amint utadra enged a háziorvos és fizikailag képes vagy rá, térj vissza a normális életedhez akkor is, ha sem kedvet, sem erőt nem érzel hozzá. Az életnek semmi értelme és képtelen vagy a kanapén fetrengésen kívül bármi másra? Csak azért is menj sétálni! Még egy buta bulvárhírt sem vagy képes értelmezni, nem hogy kortárs szépirodalmat vagy bármilyen művészeti alkotást? Csak azért is olvass, filmezz, tusolj le, moss fogat, öltözz fel, mintha várnál valakit. Fake it ’till you make it, azaz tegyél úgy, mintha az nem lesz – és egyszer csak az lesz, hidd el. Vesztenivalód nincs, a másik lehetőség (hagyni, hogy maga alá gyűrjön a Covid-depresszió) sokkal rosszabb, nekem elhiheted.

További cikkek a témában

• Halál idegesítő a sok maszk nélküli, nyakadra mászó ember?
• Vegyétek már fel azt a maszkot, kérlek!
• Nincs is koronavírus, az oltás autizmust okoz, ja, és a Föld lapos – miért hisznek annyian baromságokban?