Milyen családok érkeznek hozzátok?
Általában azok, akik nem tudják megoldani a lakhatást, vagy nem megfelelőek a lakáskörülmények kiskorúak neveléséhez. Mire ide eljutnak, általában már megjárták a gyermekvédelem más területeit: a családsegítőt, a család- és gyermekjóléti szolgálatokat.
Miért veszíti el a lakhatását ma egy család? Hirtelen esemény vagy fokozatos elszegényedés?
Mindkettő előfordul, de általában fokozatosan veszítik el mindenüket. A mai napig utolérik őket az annak idején boldog-boldogtalannak osztogatott devizahitelek, azaz végrehajtási eljárással, kilakoltatással kell szembenézniük. Sokaknak az albérlete szűnik meg, meghal valakijük, vagy egy bántalmazó kapcsolatból próbálnak kilépni.
Mekkora a túljelentkezés?
Sajnos jóval több a nehéz helyzetben lévő család, mint a férőhely. Várólistánk van, rajta több mint 90 családdal.
Kik állnak a sor elején?
Szociális rászorultság alapján vesszük fel a családokat. Nyilván mindenki rászoruló, azért jelentkeznek, de nagyon sokan úgy keresnek meg minket, hogy van ugyan hol lakniuk, de szerintük itt jobb helyük lenne, ezért jönnének. Mi azokat részesítjük előnyben, akiknek nincs hol lakniuk, ami nem azt jelenti, hogy nincs fedél a fejük felett, hanem sokszor azt, hogy nagyon rossz állapotban van a ház, a lakás, azaz alkalmatlanok a körülmények a gyerekek számára. Ezeket a családokat eleve a család- és gyermekjóléti szolgálat irányítja hozzánk, az ott dolgozók már ismerik őket, könnyű ellenőrizni, valóban rászorulók-e. Nem vagyunk krízisellátó, nem fogadhatunk senkit, aki csak úgy besétál az utcáról.
Meddig maradhatnak nálatok a családok?
Egy évig, ezt még fél évvel, vagy maximum az iskolaév végéig meg lehet hosszabbítani. Sajnos nem mindenkinek oldódik meg a helyzete, ők nagy valószínűséggel másik intézménybe költöznek. Ők az úgynevezett rendszerhasználó réteg, ők így élik az életüket, egyik CSÁO-ból mennek a másikba. Nagyon sok család él így Magyarországon.
Családi fotók az egyik szoba falán (Fotó: Neményi Márton)
Mire elég egy év?
Egy év nagyon kevés. Sokan annyira traumatizáltak a bekerüléskor, hogy hónapokig nem tudunk velük érdemi munkát végezni. A bizalom kialakulása sok időt vesz igénybe, mivel ezek a családok már megjárták a gyermekvédelem más területeit, bizalmatlanok a szakemberekkel, nehéz megértetni velük, hogy az intézményünk fő feladata a családok egyben tartása.
Mennyi idős korig fogadjátok a gyerekeket?
Ha van tanulói jogviszonya, 24 éves életkor a maximum, ehhez azonban kiskorú is kell, hogy legyen a családban. A lakhatást ugyanis a család a kiskorú jogán veheti igénybe.
Mi lesz az ennél idősebb vagy nem tanuló testvérekkel?
Ők sajnos nem jöhetnek.
Mehetnek az utcára?
Sajnos sokszor igen. Vannak persze más szociális ellátások, amelyeket igénybe vehetnek, például a családsegítést és igen: a hajléktalanellátást.
Mi történik a családokkal, miután bekerültek?
A pandémia előtt személyes elbeszélgetésre hívtuk be őket, most felvételi lapot kell kitölteniük, illetve telefonon beszélünk velük. Szociális szempontok alapján választunk, de a lakóközösségbe is integrálni kell őket. Ahogy beköltöznek, megkötjük velük a megállapodást: az intézményt önkéntesen, önszántukból veszik igénybe és betartják a házirendet. Közösen kitűzünk egy célt a következő három hónapra és megbeszéljük, hogyan tudjuk megvalósítani, milyen segítséget tudunk nyújtani. Alapvető feladatokkal kezdjük: nagyon sokuknak például irataik sincsenek: pótolni kell a lakcímkártyát, TAJ-kártyát…
Addig évekig éltek mindenféle iratok nélkül?
Igen. Lehet élni nélkülük.
Hogy bírtátok a koronavírust?
Nagyon megsínylette mindenki. Tavaly tavasszal egyszerre veszítették el a munkájukat az anyukák, hiszen szinte mind az iskola konyháján dolgoztak. Az apukák az általában az építőiparban helyezkednek el, ők többé-kevésbé megúszták. Nálunk ráadásul az idősotthonokkal, szociális intézményekkel együtt kezdődött a kijárási tilalom, ha jól emlékszem, másfél hónapig tartott. Egy örökkévalóságnak tűnt. Az egyedülálló szülőknek mi oldottuk meg a bevásárlást, napi szinten órákat töltöttünk a Tescóban.
Mentálisan mennyire viselte meg a lakókat?
Az elején voltak összezördülések, de kirívó esetünk nem volt. Hatvan emberből egyvalaki szegte meg a kijárási tilalmat. A Covid persze ide is betört: először az óvó nénik estek ki, a gyerekek pedig hazahordták. Csak egyiküknek volt tünete. Elrendelték az egész ház tesztelését, rengeteg lakó lett pozitív, de csak egy édesapának voltak komoly tünetei, ő eleve tüdőbeteg. A tizenhárom kollégám mind negatív volt. Keményen betartattuk a maszkviselést, úgy is, hogy nincs olyan rendelet, amely kötelezővé tenné, még a közösségi terekben is csak ajánlott. Egy lakógyűlésen elmondtam, hogy ez azt jelenti: kötelezően ajánlott, mindenkinek figyelnie kell a többiekre. Mindig rájuk szóltunk, hogy húzzák fel, kemény munka volt. Akadt egy-két lázadozó, aki azzal jött, hogy ha a többek hordják, ő minek. Szankcionálni nem tudtuk, így mindig elmondtuk nekik, hogy ha így megy tovább, jön a karantén. A vírus létét és komolyságát viszont senki sem tagadta, mindenki megértette, hogy nagy a baj.
Milyen egy tipikus család, aki otthont keres nálatok?
Nagyon vegyes. Mi egyedülálló anyukákat, apukákat is fogadunk, ahogy nagycsaládokat is, a legnagyobb most ötgyerekes, a hatodik baba éppen úton van. A négy általános általában megvan a szülőknek, írás, olvasás terén nincsenek gondok. Országos ellátottságú az intézményünk; régen százhalombattai lakcím kellett ahhoz, hogy bekerüljön bárki, most már bárhonnan jöhetnek. Egy szobát azért fenntartunk a százhalombattaiaknak.
Egy anya a műkörmös OKJ-vizsgájára gyakorol a játszószobában a csendes pihenő alatt (Fotó: Neményi Márton)
Abúzus elől menekülő családokat, esetleg a férjtől megszökött anyákat, gyerekeket is fogadtok?
Igen, ők általában krízisellátásból jönnek, ott harminc napig lehetnek, onnan keresnek minket.
Ha már itt vannak a családok, próbálnak kitörni a szegénységből, vagy fásultak, motiválatlanok?
Vannak családok, akiket az motivál, hogy minél előbb saját lakhatáshoz jussanak, ezért megtesznek mindent, és vannak, akik már belefáradtak a mindennapi küzdelmekbe, az ő motiválásuk igen nehéz feladat. Amikor bekerülnek, nagyon bizalmatlanok: azt gondolják, mi is el akarjuk venni a gyerekeiket. Nem tudják, hogy alapellátást végzünk, nem szakellátást, nem vagyunk hatóság, teljesen önkéntes az egész. Ha bármikor úgy dönt, hogy még aznap kiköltözik, megteheti. És persze nem is tehetnénk meg, hogy kiemelünk egy gyereket a családból. Az észlelő- és jelzőrendszer tagjaként javaslatot tehetünk erről a Család- és Gyermekjóléti Központnak vagy a gyámhivatalnak.
Volt már erre példa?
Sajnos igen. De akkor sem innen vitték el a gyerekeket: a család megszökött, három napra rá találták meg őket és rögtön meg is kezdték az intézkedést. Kétéves volt a kiemelt gyermek. Az anyjának előtte is voltak komoly pszichés zavarai, amelyekre csak ekkor derült fény.
Kiszúrjátok a mentális zavarokat?
Erre nem vagyunk kiképezve. Szociális munkásként út közben tanulunk, amennyire lehet, de a gyakorlatban nem mindig sikerül felismernünk őket. Az intézményben van pszichológus, heti kétszer jár hozzánk. Azóta a bekerülés egyik feltétele is, hogy vállalják, hogy együttműködnek vele.
A droghasználattal, függőséggel mit kezdtek?
Százhalombattán még nem elterjedtek a szerek. Az alkoholra annál jobban kell figyelnünk. Zéró toleranciát alkalmazunk, a gyerekek érdekeit nézzük. Van alkoholszondánk is, az új beköltözők két hétig mindennap megfújják, aztán szúrópróba-szerűen teszteljük őket. A kollégák könnyen észreveszik, ha valakinek „nem jól áll a szeme”. Ha értéket fúj, elővesszük a házirendet. A drog és az ital az intézményben szigorúan tilos, de a cél, hogy lebeszéljük őket az italról, nem az, hogy szétszakítsuk a családokat.
Annyira, hogy magatok is írjátok: a lényeg, hogy a gyerekek semmi esetre se kerüljenek be az ellátórendszerbe. Ennyire szörnyű a helyzet?
Az biztos, hogy ha egy gyermeket kiemelnek egy családból, nagyon kicsi az esélye, hogy visszakerüljön. Nagy hiányosságok vannak a szociális hálóban, lyukak, amiken mindenki kipotyog, előfordul, hogy egy-egy gyerek rendszerabúzus áldozata lesz.
Vallod, hogy bármi történjék, egy családnak együtt kell maradnia?
A gyereket neveljék a szülők. Ha baj van, a szülőkön, a szülők hozzáállásán kell változtatni. Eljöhet persze az a pont, amikor ez kevés, például, amikor a másfél éves gyerek, miután végignézte, hogy az anyja bevett hatvan szem gyógyszert, hozzánk jön, hogy „anya baj, anya beteg”. Ekkor már mi javasoltuk a gyámügynek, hogy tegyen valamit. Vagy amikor egy család elment több napra rokonokhoz – nem kötelező ugyanis itt aludniuk, bármikor utazhatnak –, a rendőrség pedig két nap múlva telefonált, hogy a féléves csecsemő ruhájában drogot találtak egy razzia során. A kislányt egyébként nem emelték ki a családból, a helyi gyermekjóléti szolgálat szerint ugyanis nem volt akkora ügy ez. A nagymama vállalta magára, az anya mellett tehát jó helyen van a gyerek. Helye válogatja, hogy mekkora az ingerküszöb.
A gyerekek iskoláztatását hogy oldjátok meg?
Általában eleve járnak iskolába, de a többségük lemaradásban van a korosztályukhoz képest. Korrepetáljuk őket, és a tanítók is nagyon segítőkészek, miután segítünk bekerülni nekik a közeli iskolák egyikébe.
Itt mindent megkapnak a családok?
Igen, teljes körű ellátást biztosítunk a családoknak, a törvényben meghatározott módon. Ha mosópor, élelem, pelenka kell, tőlünk megkapják.
Munkát is?
Segítünk nekik, amiben tudunk, a legnagyobb akadály az iskolázottság hiánya. Végül egyébként szinte mindenki megtalálja a helyét, még most, koronavírus idején is. Nagyon kevés szülő nem dolgozik. Segítünk önéletrajzot írni, gyakoroljuk az állásinterjút. Egy anyuka nemrég kérte az egyik kollégánkat, hogy kísérje el az interjúra, félt, nem akart ott ülni egyedül. Elkísérte. Segítünk a tanulásban, OKJ-s képzésekben is. Sokszor nehéz őket motiválni, hogy elkezdjék, és hogy folytassák, ha már elkezdték, hogy tényleg tanuljanak nap mint nap. Sokan nem hisznek abban, hogy ettől jobb pozícióba kerülnek a munkaerő-piacon.
Akinek sikerült tanulnia, munkát szereznie, az példát mutat, húzza fel a többieket?
Példát mutat. Ha a többiek látják, hogy felvették például annak ellenére, hogy roma származású, vagy a szállón lakik – így hívják a CSÁO-t: szálló –, az nagyon motiváló.
Kósa Melinda (Fotó: Neményi Márton)
Hét éve dolgozol itt. Hogy látod, romlik a helyzet, szegényedik az ország?
Igen. Legalább az ország feléről elmondható, hogy mélyszegénységben él, hátrányos helyzetű vagy halmozottan hátrányos helyzetű. Magyarországon ma több százezer gyerek éhezik napi szinten. Vöröskeresztes vagyok, segítő munkámat nap mint nap igyekszem a szervezet 7 alapelvét figyelembe véve, az etikai kódex , a szociális- jogszabályok és a módszertani ajánlások alapján, lelkiismeretesen végezni.
