„Gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy majd olyan leszek, mint az anyám. Nem lehettem olyan”

1970. február huszonnegyedikén születtem. Nagyon nem várt az édesanyám, nem is igen járt haza, úgyhogy a testvéreim neveltek, főleg a 11 évvel idősebb Kati. Sokan laktunk egy szoba-konyhás lakásban, a 9. kerületben, az Ildi húgom velem is aludt. Mindig csendben kellett lenni, hogy ne tudják meg a szomszédok, hogy nappal otthon vagyunk. Anyu viszont nem volt otthon. Este jött haza, kiabálva, részegen. Nagyon szép nő volt, de keményen ivott.

Amikor jöttek a rendőrök, a mama elbújtatott minket a szekrénybe. Anyu viszont intett, hogy „a két feketét” vigyék – vagyis minket az Ildivel. Apu, a nővérem, meg a mama könyörgött, hogy „csak ne a kicsiket”.

A kocsiban vettem észre hogy a Kati babám ott maradt, akkor a nővérem kihozta utánam. A rendőr bácsi egy rózsaszín füzetbe írt valamit, és azt mondta: „jobb lesz nektek így”. Négyéves voltam. Egy hónapig a József Attila óvodában voltunk, aztán mikrobusszal levittek minket Zamárdiba. Ildi végig sírt, és kérdezgette, hogyan fognak minket megtalálni anyuék. Tudtam, hogy nagyon erősnek kell lennem, és mondogattam, hogy ne aggódjon, jó lesz, majd eljönnek értünk. Anyu a legszebb ruhánkat adta ránk, mielőtt elindultunk, ott viszont csúnya kantáros nadrágokat kaptunk. Bevittek minket az igazgatói irodába, nézegettem a tablóképeket és arra gondoltam, ha ők kibírták, akkor mi is ki fogjuk bírni.

Az óvodában rossz evő voltam, Ildi meg folyton éhes volt, úgyhogy neki adtam az adagomat. Mikor Ildi bepisilt, az egyik nevelőnő – nagyon nem szerettem, pattanásos volt az arca – süni kefével ütötte a húgomat. Mikor jött az este, és Ildi elkezdett félni, mondtam neki, hogy ne féljen, és megkérdeztem Anci nénitől: „te is fogsz minket bántani?” Anci néni ezen nagyon meglepődött. Ildi mindig kicsit erőszakos volt, és amikor hallottam, hogy sírás meg verekedés van, tudtam, hogy mennem kell megvédeni. Akkor hallottam először a „cigány” szót. Józsi bácsitól, akit nagyon szerettem, megkérdeztem, mi az, hogy cigány. Azt mondta: 

Tizenegyen vagyunk testvérek, és végül mindenkit elvittek állami gondozásba, csak a Viki maradt, mert ő volt a mama kedvence. Nagyon hasonlított rám – meghalt már szegényke.

Fotó: Neményi Márton

A Gecse magyar ember volt és folyton el akart válni anyutól. Ivott ő is, de nem annyira, mint anyánk. Azt szerettem anyuban, hogy amikor mentünk a kocsmába, engem mindig feltett az asztalra. Már akkor is nagyon szerettem táncolni.

Ildi nagyon önálló személyiség volt. Egyszer a homokozós vaslapáttal úgy fejbe vágott, hogy össze kellett varrni a fejbőrömet. Év végén elvittek minket kirándulni, de az Ildit nem engedték, hogy jöjjön. Először nem is akartam menni, valamit megérezhettem, aztán alig vártam, hogy visszaérjünk. Kaptunk egy kis pénzt, abból vettem Ildinek golyós rágót. Szaladtam be, mikor hazaértünk, kerestem Ildit, de nem volt sehol. Józsi bácsi fogott le, odajött Anci néni is, és együtt mondták, hogy Ildit elvitték Pestre kisegítőbe. Én akkor mindenkire olyan csúnyát mondtam, amit anyu szokott: hogy „mind haljatok meg!” Akkor megzuhantam nagyon.

Ildivel korábban azt játszottuk, hogy ki tud tovább a napba nézni. Mindig én nyertem. Aztán kiderült, hogy rossz a szemem. Az első osztálytól már szemcseppeket kaptam. Mikor már tudtam írni, leveleket küldtem anyáéknak. Három évig írogattam, de sosem jött válasz.

Ötödikben Margit néni lett a nevelőnk, szigorú és erkölcsös volt, olyan nő, akinek tartása van, és ez tiszteletet parancsolt. Sokan féltek tőle, és mondták, hogy vigyázzak vele, de én megéreztem, hogy melegszívű nő. Az ünnepek teltek a legnehezebben. Peregi Andi volt a másik, akit sose vittek haza, de őhozzá néha jött az édesapja. Hozzám nem jött senki, soha.

Mindig arra gondoltam, hogy Ildivel milyen jó lenne. Megszűnt bennem az igény a társas kapcsolatokra, senkinek nem fogtam meg a kezét. Józsi bácsi ezt észrevette, és valahogy érezte, hogy mi kell nekem. Este vacsora után hozott egy lemezjátszót, feltett egy lemezt, Cserháti Zsuzsa énekelt rajta. Azóta is imádom. Elkezdtem táncolni, de úgy, mintha az enyém lenne a világ. El voltak ájulva, úgyhogy onnantól, ha táncolásról volt szó, mindjárt mondták, hogy majd a Gecse, a Gecse. A tánc volt az, amivel ki tudtam magamból adni minden bajt és szorongást.

Amikor Ildit elvitték, kisírtam az összes könnyemet. Még karácsonykor se sírtam. Olyan gyönyörű karácsonyt csináltak nekünk, hogy még olyat sose láttam. Józsi bácsi viszont mindig sírt, nem tudtam, miért. Borzasztó rossz alvó voltam. Sokáig cumiztam, úgy tudtam csak elaludni. Vittek pszichológushoz is emiatt.

Jó tanuló voltam, szépen írtam, jól számoltam, szép hangom volt, Lenke néni bevett az énekkarba. Szakkörökre is jártam. Sokat kirándultunk, bejártuk egész Magyarországot, sehol nem volt velem probléma, de nem is kötődtem senkihez, csak a tanárokhoz: Józsi bácsihoz, Margit nénihez, Anci nénihez, Piroska nénihez.

Akkor kezdtem kicsit pozitívan gondolkodni, mikor kiválasztották az őrsvezetőket, és Margit néni engem is felírt a táblára. Azt mondta, mindenki írja oda a nevét, akinek az őrsében akar lenni. Akkor hozzám olyanok jöttek, akiket nem is gondoltam volna. Mi voltunk az első koedukált osztály. Hozzám írta föl magát a Pálinkás Zsolti is, akibe az összes lány szerelmes volt – csak én nem. Margit néni mondta is, hogy Hajnihoz mentek az okosak.

Egyszer, mikor hetedikes voltam, és nyári szünet volt, Józsi bácsi szólt, hogy „Hajnikám, itt vannak a testvéreid”. Milyen testvéreim? – néztem rá nagy szemekkel. Évi jött és Ildi. Rögtön megismertem, pedig akkor már túl volt gyógyszerezve. Kicsit emlékezett rám, de nem nagyon beszélt. Az Évi mondta, hogy vannak kitörései, emlékszik anyura, meg rám, de nem nagyon beszél. Régen a rendszer olyan volt, hogy a problémás, meg a fogyatékos cigányokat kisegítőbe tették. Én jól tanultam, és gyors voltam, lett volna türelmem az Ildihez is. Talán nem akarták rám tenni ezt a terhet.

A gyermekotthon egy régi képeslapon. Az épület a két világháború között gyermeknyaraltatóként működött (Forrás: postcards.hungaricana.hu)

Nagyon gátlásos voltam – és állítólag nagyon csinos is: csepp derekam volt és nagy melleim. Azt éreztem, hogy akik beszólnak, azok valami rosszat akarnak mondani arról, hogy cigány vagyok. Megértettem, hogy én abban különbözök tőlük, hogy sosem lehetek elől. Jöttek nevelőszülők, és az összes tanár nagyon akarta, hogy engem vegyenek ki. Margit néni nagyon ki is akadt, hogy én senkinek sem kellettem, pedig milyen jól tanulok. Mondtam, hogy nem baj, de én soha többé nem szeretnék ilyesmit. Én nem vagyok bábu, nem vagyok tárgy. Azt mondta:

„Ezt hogy érti, Margit néni?” – kérdeztem vissza. „Amit te tudsz, és amit majd tudni fogsz még, azt használd föl ellenük!” Ezt jól megjegyeztem, és a „kimittudon” is mindig első voltam.

Hetedikben mikor új történelemkönyveket kaptunk, nekünk osztották a feladatot, hogy hordjuk be őket. Belenézegettem, és észrevettem, hogy a 84–85. oldalon a cigányokról van szó, de csak negatív dolgok, putrik, szegénység. Akkor a két osztálytársamat, akikkel együtt pakoltunk, megkértem, hogy tépjük ki ezeket a lapokat. Nem fogják észrevenni, úgyis mi takarítjuk a termeket. Az összes tankönyvből kitéptük ezt a két oldalt, csak a tanári példányból nem tudtuk. Józsi bácsi épp ott állt a kukáknál, amikor vittük ki az összegyűrt lapokat. Azt mondta, „nem szólok senkinek, Hajni, de nem tudtad volna jobban összegyűrni?” És még ő segített belepréselni a kukába a sok papírt. Énértem a Józsi bácsi mindig mindent megtett.

Mikor nyolcadikos voltam, behívott a Józsi bácsi, hogy üljek le. „Hajnikám – kezdte –, nem mondták el a tanáraid és a nevelőid, de akarom, hogy tudd: te nem Gecse vagy. Te egy nagyon híres család tagja vagy, annak a családnak a tagja, amelyik minden nyáron itt zenél a csárdában.” Meghökkentem, aztán mondtam neki, hogy emlékszem is, hogy jártak hozzánk annak idején piros mellényes, fehér inges emberek. „Igen-igen, ők a rokonaid.” Józsi bácsi azt is elmondta, hogy egyik nyáron szólt nekik, hogy itt vagyok, el is jöttek meglátogatni, de nem engedte be őket, mert részegek voltak. Anyám is köztük volt.

Először dolgozni akartam nyolcadik után, de Margit néni mondta: „Hajni, neked tovább kell tanulnod!” Így aztán jelentkeztem bőrdíszművesnek Újpestre, a Simon Ferenc Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolába. Humánból nagyon jó voltam, de a szakmai tárgyakhoz hozzá se tudtam szagolni. Egyszer álltam neki varrni a karos géppel, mindjárt oda is varrtam a kezemet, ettől elájultam, és többet nem kellett varrnom. De azért megvan a szakmám. Bár varrni nem tudnék. Ferde volt a szakrajzom is.

Küldtek minden évben szemészetre, de nem voltam hajlandó szemüveget hordani, merthogy én akármit nem veszek föl! Akkor vettek nekem egy jó szemüveget. A Kaffkában – az volt a kollégium – nagyon szeretett az igazgatónő, olykor pénzt is adott, hogy vegyek magamnak ruhát meg cipőt. Pedig sokszor elszöktem a Lakatos Janival. Olyan társaságba keveredtem, akikkel kijártunk a Kalefra, vagyis a Moszkva térre, és ott mindenféle bulikat csináltunk. Lejmoltunk – persze a rendőrök mindig elkaptak minket –, diszkóba jártunk… A diszkós mindig szólt, ha tudta, hogy razzia lesz. Fantasztikus dolgokat éltünk meg.

Moszkva tér, 1978 (Forrás: Fortepan)

Babi néni volt az egyik nevelőtanárunk, egy fiatal pszichológus, ő türelmesen elviselt mindent. Egyszer hozott nekem egy cigányokról szóló könyvet, és cigányul köszönt el tőlem, amire én akkor rázúdítottam minden haragomat, ő pedig tűrte. A Lakatos Janival való kapcsolatomat is nagyon ellenezte. Az iskolában csak magyarok voltak. Mikor megláttam őket, lesápadtam. Az ebédlőbe le se mentem először közéjük. El tudom képzelni, mit éreztek a kis maszek gyerekek, mikor először megláttak: egy szemüveges cigány, akinek el van törve a keze, biztos valami ufó!

A maszek gyerekek azok, akiknek szüleik vannak – így hívom őket a mai napig. Istenem, mondtam magamban, hová kerültem!? Járt a suliba egy nagyon szép fiú, az Attila, akiért minden lány odavolt. Én meg, amilyen szerencsétlen voltam, csak álltam a megállóban suli után, és hunyorogtam. Az Attila meglátott, és mindig segített, hogy ne tévedjek el. Bennem ő csak egy szerencsétlen kislányt látott, de a többiek el voltak ájulva, hogy az Attila engem kísérget. Akkor próbáltuk megismerni egymást a lányokkal: én is nyitottam, mert hát tudtam, hogy ha kikerülök az intézetből, akkor is meg kell állnom a helyem. Eljöttek a kóterba, és elájultak, hogy milyen jó.

Amikor a suliban megkérdezték, hogy ki cigány, feltettem a kezemet. A többiek kiakadtak a kérdésen, de mondtam, hogy én már ezt megszoktam, az a három betű, hogy ÁGC – állami gondozott cigány, végig elkísért, ott volt a naplóban is.

Azután változtam meg, hogy elmentem egy cigányoknak szervezett gyerektáborba, Balatonszemesre. A Fővárosi Önkormányzat Cigány Háza szervezte, és a kollégium igazgatója, Éva néni azt mondta: tudják, hogy magyarok közt nőttem föl, és nem tudok a cigányságról semmit, de éppen szakmunkás fiatalokat keresnek, ha van kedvem, menjek el.

A tábor előtt elhívtak minket egy klubba, hogy megismerkedjünk. Kint álltam egy órát, mire be mertem menni. Videót néztek, zenéltek és beszélgettek a kultúráról meg a hagyományokról. Egy férfi ült mellettem, és éreztem valami bizsergést. Mikor egy pillanatra oldalra néztem, olyan érzésem volt, mintha a Sandokant látnám. Az volt a kedvenc filmem, és szerelmes voltam Kabir Bedibe. Zavaromban azt se tudtam, merre forduljak. Már mentem volna el, és akkor a dr. Bársony János – akinek a mai napig hálás vagyok, mert sokat segített nekem – mondta, hogy ne menjek még, és hogy ugye biztosan megyek a táborba? Mondtam, hogy jó, de most muszáj lelépnem, mert reggel dolgozom.

A táborban első nap mindenki bemutatkozott. Mikor rám került a sor, Mester Zsuzsa azt kérdezte: biztos szégyellem, hogy cigány vagyok, merthogy vörös a hajam. Mire visszakérdeztem, hogy mit akar ezzel, hiszen ő nem is cigány? A bőrömön úgyis látszik, hogy én az vagyok, hagyjon engem békén! Csak néztek, és láttam, hogy a többieknek tetszik, hogy kiállok magamért. Este mondták, hogy akkor lefekvés, én pedig visszaszóltam, hogy most bizony diszkóba megyek. Magammal csábítottam még néhányat, és innentől szokásommá vált, hogy nem azt csinálom, amit mondanak. Végighallgattam a romológiát, a hagyományokat, meg a cigánypolitikát… de hát tizenhét éves vagyok, könyörgöm, mi közöm nekem ehhez?! Még nem is éltem! Volt, aki pörölt velem, megpróbált befogni, más meg a védelmébe vett, hogy hagyjanak békében, én ilyen vagyok és kész!

Fotó: Neményi Márton

Amikor jött a Kalyi Jag együttes. Az Ági (Künstler Ágnes énekes, dalszerző) kiszúrt engem, látták, hogy „a Hajni tényleg más”. A férje, a Balogh Józsi tanítgatott cigányul táncolni. A táborban azzal is kitűntem, hogy a ruházatom nem volt cigányos, meg azzal, hogy később jártam reggelizni. Egyszer rosszul lettem, és kérdezték, miért nem eszem reggelit, amire mondtam, hogy én zacis kajákat nem eszek. Kérdezték, mi az, hogy zacis kaja, mire mondtam, hogy hát kóteros, árvaházi, hogy mondjam még…? Akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy milyen állami gondozottnak és cigánynak lenni. Mondtam, állami gondozottnak lenni nem rossz, de cigánynak lenni igen. Hazudik, aki azt mondja, hogy fiatal lány létére könnyű azzal a tudattal élni, hogy nem egyenrangú. Úgyhogy ha én a jóistentől megkapnám, hogy változtathatok a bőröm színén, akkor változtatnék. Hozzátettem, hogy félre ne értsenek, nekem a cigánysággal nincs bajom, csak magammal, és azért nem tudom könnyen feldolgozni, mert nincsenek szüleim. Nem volt, aki megtanítson, hogyan kell ezt megélni, hogyan lehet ezt elfogadni. Nem akadtak ki, ettől én lettem a középpontban, és jól éreztem magamat.

Nagyon rossz volt kikerülni az intézetből. Ahogy kiléptem a kapun, zokogásban törtem ki! Munkásszállóra kerültem, azt se tudtam, hogyan kell beosztani a pénzt. Minket nem tanítottak az életre. Főzni se tudtunk, csak annyit, hogy mostantól dolgozunk, és kész. Aztán lementem még egy cigánytáborba, ahol megismerkedtem a későbbi férjemmel, ő volt a cigánytáborban a gondnok. Nem voltam belé szerelmes, de hozzámentem.

Az esküvőmre kanyarós lettem. A Choli Daróczi József (író, költő pedagógus) is ott volt az esküvőnkön, és veszekedett velünk, hogy nem szabad megtartani a lagzit, mert ha a lány beteg, az átok, bajt hoz ránk. Aztán mégis megtartottuk. Igazi cigány esküvőnk volt: az anyakönyvezető mondta magyarul, a férjem meg cigányul. Akkor már nagyon rosszul éreztem magam, utána kórházba kerültem. Bársony János intézett nekünk lakást. Ő az, aki soha nem hivalkodik, mégis ő tesz a legtöbbet a cigányokért. Ő hozta létre a Roma Produkciós Irodát Rákospalotán. Mester Zsuzsa, Balogh János, Zsigó Jenő… ők mind együtt dolgoztak. Ez a kör szervezte a cigánytáborokat, meg ösztöndíjakat adtak, hagyományőrző programokat szerveztek, segítettek festőket, költőket, újságírókat. Így ismertem meg sok művészt, akiket a mai napig nagyon tisztelek. Bársony János engem is beíratott tánciskolába, meg színjátszó körbe, de nem mentem el, mert a fiúk érdekeltek. 18 éves voltam és nagyon hülye.

1991-ben elkezdtem romológiával komolyabban foglalkozni, elvégeztem egy tanfolyamot, és utcai munkás lettem. Hajléktalanokkal, prostituáltakkal, melegekkel, stricikkel foglalkoztam tíz éven át. Hamar összebarátkoztam velük, én voltam a „guminéni”. Még a szobáztatókhoz is szabad bejárásom volt, megbíztak bennem és tiszteletben tartottak. Volt, hogy a fiamra a „holdudvar” vigyázott. A rendelőnk a József körúton volt, ahol nőgyógyászati HPV-, HIV- és hepatitisz szűrés is volt rendszeresen. Szerettem az elesett embereket, és nagy szükségük is volt rám. Amit nekem a lányok elmeséltek arról, hogy mit élnek át…! Olyan történeteket mondtak el, hogy forgott tőle a gyomrom. Rengeteget beszélgettem a melegekkel is. Volt, aki azt hitte, hogy én is az vagyok, azért értem meg őket annyira. Mondtam, hogy nem, de nekem annyira természetes, hogy ki ilyen, ki olyan – a magánéletében miért ne lehetne?!

A József utcai kocsisor a rendszerváltás után (Forrás: :Urbán Tamás/Fortepan)

Családokkal is foglalkoztam, ha valami nem volt rendben, mondjuk nem volt télen fűtés, hívtam az önkormányzatot, hogy oldják meg, és ha nem jöttek rögtön, patáliát csaptam! Közben ápolónőként is dolgoztam, és mellette hajnalban éttermeket takarítottam 12 éven át. Nagyon jó pénz volt, többet kerestem, mint egy orvos. Igaz, nagyon sokat is dolgoztam.

Amikor hozzámentem, még nem tudtam a férjemről, hogy intravénás drogos. Az első hat évben hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztattunk együtt – cigányokat és magyarokat együtt, többek közt a „hölgyek” gyerekeit is. Kaptunk rá pénzt, például a Sorostól is. Ellestük, hogyan kell, és hozzátettük a magunkét. Hagyományőrző tolerancia-tábort csináltunk, és a magyar gyerekeknek is kötelezővé tettük, hogy megismerjék a cigányság hagyományait, költőit. Együtt énekelték a „Zöld az erdő, zöld a mező”-t, és a végén alig akartak hazamenni. Foglalkoztunk a kamaszokkal: megetettük őket, vittünk pingpongütőket, játszottak, ahelyett, hogy szipuztak volna, tartottunk szexuális felvilágosítást is, ha kellett. Akkor már éreztem, hogy beteg vagyok.

A férjem különleges ember volt: iszonyú tehetséges verseket írt, ugyanakkor egyre keményebben drogozott. Volt börtönben is, miután gyógyszertárakat törtek föl. Volt, hogy menekülnöm kellett előle a kisfiammal éjszaka. Tizennyolc évig voltunk együtt, abból kilenc kínszenvedés volt. Nagy nehezen sikerült leszoknia a drogról, azután alkoholizált meg gépezett. Volt, mikor pszichiáternél kötöttem ki, meg zárt osztályon. Amikor már nem is éreztem magam embernek, bevettem egy csomó gyógyszert, hátha meghalok tőle.

Sokan kérdezik, hogyhogy nem lettem én is drogos, hisz rendszeresen szipusokkal, alkoholistákkal voltam együtt. Talán a dac működött bennem, hiszen gyerekkoromban mindig azt hallottam, hogy majd olyan leszek, mint az anyám. Nem lehettem olyan. Az is megerősített, hogy ott volt a fiam. Tudtam, hogy fel kell őt nevelnem, nem adhatom intézetbe, mint engem az anyám. Mikor a férjemet börtönbe vetették, a bírónő azt mondta, rám való tekintettel engedi ki, de ha meghallja, hogy újra drogozik, négy évet kap. Kórházba került, onnan megszökött, aztán végül én szoktattam le otthon. Beszéltem a doktor úrral, aki a drogosokat kezelte, és azt mondta, ha nem tudom távol tartani tőle a barátokat, vissza fog esni. Andaxinból napi 90 szem volt az adagja, olyan fájdalmai voltak az elvonás miatt. Akkor már két gyerekünk volt. Ha elmentünk, rázártam az ajtót. Mikor jöttek a barátai, olyan erőt éreztem magamban, hogy szinte kilöktem őket az ajtón. Mire sikerült leszoknia, én végleg belefáradtam mindenbe. Olyan magányos voltam mellette, hogy el sem tudom mondani. Mint egy kis elveszett gyerek, úgy éreztem magam, még harmincévesen is. Mindig a földet néztem, hajlott háttal mentem. Annyit alázott, hogy azt a kis pici Hajnit, akit nagy nehezen fölépítettem magamban addigra, összegyűrte és eltaposta. Aztán egyszer azt mondtam magamban: nem lehet, hogy mások ilyennek lássanak! Régen, gyerekkoromban mindenki hozzám jött, amikor bánata volt, és én úgy tudtam mesélni, hogy minden fájdalmuk elszállt. Az a sok minden, amin keresztül mentem, lecke volt, és a leckét nem kell kitűnően elvégezni. Lehet bukdácsolni is. Az viszont nem mindegy, hogy a leckének hogyan állunk neki. Ahogyan Margit néni mondta az intézetben, úgy kell nekiállni. Úgy, hogy „meg tudom csinálni!” Meg tudok tőle szabadulni, erős vagyok, ezt mondtam magamnak, és 2004-ben végül sikerült elválnom.

Fotó: Neményi Márton

Nagyon hiányzott nekem a családi minta. Amikor kellett volna a szüleim segítsége, egy kis vigasztalás vagy ölelés, nem volt kihez fordulnom. Anyuval akkor találkoztam, amikor tizenhét éves lettem, és Bea néni azt mondta, látogassam meg. Ott volt a papa, mama, Viki húgom, apukám… Anyu rám nézett: „Hát, te ki vagy? Melyiktől vagy?” Akkor olyan harag fogott el, hogy nekimentem. Nem is csak magamért voltam rá mérges, hanem, hogy az összes testvérem értelmi fogyatékos lett, amiatt, hogy anyu ivott. Egy várandós nő oda kell, hogy figyeljen magára. Ha gyermeket hord a szíve alatt, az az ő döntése, nem a gyerek akar a világra jönni. Az öcsémmel a mai napig tartom a kapcsolatot, ő nagyon beteg, ahogy a másik kishúgom is. Annak az egy testvéremnek, a Vikinek, aki otthon nőtt föl, végül mind az öt gyereke állami gondozásba került. A Mónikát egyszer megláttam a tévében, és az Andi barátnőmmel megbeszéltük, hogy kiveszi az intézetből, ahová azért került be, mert a Viki koldultatta. Olyan végtelenül szomorú kislány volt a Móni. Talán neki kicsit jobb lett az élete, van már három gyereke.

Anyukámnak csak nemrég tudtam megbocsátani. Átértékeltem az életét. Neki nem az volt a vágya, hogy gyerekeket szüljön, de hát nem mehetett abortuszra. Háztartásbeli volt, nem is vette észre, hogy terhes, nem figyelt magára. Amiatt tudtam őt megérteni, hogy én se akartam ezeket a gyerekeket. Azért hálás lehetek neki, hogy legalább negatív mintát adott – tudtam, milyen nem akarok lenni. A családunkban senkinek összegyűjtött – családi pótlékot sem kaptam meg. Nemcsak én, sok állami gondozott nem kapott egy forintot se. Volt, aki rákérdezett a bankban, de azt mondták, hogy csak 33 éves koráig igényelhette volna. De hát honnan tudtuk volna magunktól, hogy igényelnünk kellene?!

Nagyon hálás vagyok a sorsnak, és azoknak az embereknek, akik mellett felnőttem. Nagyon sok jót kaptam, és amikor kritikát fogalmaztak meg, azt is építő szándékkel, azért, hogy tanuljak belőle.

Jó néhány éve az orvos sclerosis multiplexszel diagnosztizált. Amikor megtudtam, nagyon kikészültem. Mindig is szorongós voltam, hiszen soha nem érezhettem magam biztonságban. Utánaolvastam a betegségnek, amitől még inkább pánikba estem. A főnökeim megnyugtattak, hogy maradhatok a munkahelyemen, csak hát már nem tudtam úgy dolgozni, mint régen. Elkezdtem bottal járni, és amikor még rosszabbul lettem, szteroidoztak.

Fotó: Neményi Márton

Zsibbadások, fáradékonyság, húztam a lábam, fájt a fejem… Két év után jutottam oda, hogy ezt magamnak kell feldolgoznom, és engem senki ne sajnáljon. Ugyanolyan ember vagyok, mint más, csak ezzel együtt kell élni. A betegség még erősített is az önértékelésemen, amiatt, hogy a kezelőorvosom szeret és tisztel. A romaságról is tudunk beszélgetni, nincs benne semmi felsőbbrendűség.

Akárki akármit mond, ezt csak azt tudja, milyen, aki átéli. A magyar barátnőim is kiakadtak, hogy miket mondok, míg ki nem próbáltuk: először én mentem be egy álláshirdetésre, aztán ők. Nekem „betelt” volt a válasz, nekik meg, hogy „hónap elején kezdhet”. Azt is megmutattam a lányoknak, hogy amikor egyedül megyek be az üzletbe, utánam jön a biztonsági őr. Szóval, ha valaki azt mondaná, hogy lehet egy kívánságom, biztos nem azt kérném, hogy gazdag legyek, hanem, hogy legyek ugyan cigány, de csak belül. Kívülről ne lássák! Mérges vagyok amiatt, hogy a rasszizmus napi szinten szembejön velem a közösségi oldalakon is. Most egy cigány arra jó, hogy biztonsági őr legyen, merthogy sok roma lop, és rájuk nem lehet azt mondani, hogy rasszisták, ha megfogják a tolvajt. Közmunkásnak használják őket, de a képzésüket nem támogatják, pedig azt kéne tenni, ha igazán akarnák, hogy fejlődjön az ország, hogy mindegyiknek legyen szakmája. Én még úgy nőttem föl, hogy mindig adtak lehetőséget a nem romák.

A legtöbb roma vállat von, ha lecigányozzák, de ez nem jó! Igenis kell foglalkozni azzal, hogy megkülönböztetnek bennünket. Nem szabad beletörődni! Ugyanúgy részt vettünk a háborúkban, ugyanúgy vannak hőseink, művészeink. Az embereknek fel kéne nyitni a szemüket, hogy mi nemcsak táncolni, énekelni és lopni tudunk. Kötelezővé kéne tenni első osztálytól a cigányság megismerését és az érzékenyítést. Leginkább a politika felelős azért, hogy így eltávolodtak egymástól az emberek. Kell egy bűnbak, és hát ki legyen, ha nem a cigányok!? Az ilyen játszmáknak mi mindig a vesztesei leszünk. A cigány művészeknek is feladatuk lenne, hogy felszólaljanak. Szegregáció helyett kötelezővé kellene tenni, hogy a cigány és a magyar gyerekek együtt játszanak és tanuljanak, és meg tudják beszélni, hogy ki miért olyan, amilyen.

Fotó: Neményi Márton

A második férjem, Attila erdélyi magyar – egy édes ember. Az ő családja is nehezen fogadott el eleinte, amiatt, hogy cigány vagyok, meg még beteg is, ráadásul nyolc évvel idősebb nála. Aztán egy idő után az anyukájának föltűnt, hogy mindent megteszek azért, hogy Attilának jobb legyen, és amikor két éve náluk voltunk, megköszönte nekem, hogy jól van mellettem a fia. Azóta, hogy együtt vagyunk, van saját műhelye, jó munkája, és rendben van érzelmileg is. Sokat segít nekem Attila. Volt, mikor a gyerekeim ellenem fordultak, egy ideig szótlanul tűrte, de amikor már tolókocsiba kerültem, meg négyszer is öngyilkosságot kíséreltem meg, akkor azt mondta, elég!

Most már nagyjából rendben vannak a dolgok a gyerekeimmel is. Sok problémám volt velük. Ők mindig azt láthatták, hogy nekem első a munka, aztán a számlák, és utána jöhet a szórakozás. Sokszor voltam nagyon fáradt, és akkor elintéztem annyival a törődést, hogy itt van pénz, vegyetek magatoknak, amit akartok. Nyilván sok hibát követtem el, sokszor szóltam meggondolatlanul. Például azt nagyon bánom, hogy elmondtam: úgy lettem terhes, hogy nem akartam őket. Nem is hogy őket nem akartam, hanem már akkor tudtam, mikor hozzámentem, hogy ebből nem lesz jó család. Mi nem fogjuk együtt felnevelni a gyerekeinket.

Én már csak orvoshoz járok ki, egész nap be vagyok zárva. Nincs munkám, az a legnagyobb bajom. Ha megint hasznos tudnék lenni, mint ahogy egész életemben, talán nem is lennék beteg! Sajnos a gerincemmel sok a baj, nem vagyok rehabilitálható, ezt megmondták a dél-pesti kórházban, ahová járok kezelésre. Nagy fájdalmaim vannak, de azért egy négyórás, otthonról végezhető munkát el tudnék látni. A kezelőorvosom egy tündér! Úgy meg tudott nyugtatni akkor is, amikor az utolsó öngyilkossági kísérletem volt! Én igazán hálát adok azért, amim van, illetve, amit túléltem. Nem lehetne elhagyott gyerek a világban, nem szabadna különbséget tenni ember és ember között, és mindenkinek mosolyt kellene csalni az arcára! Ne panaszkodjanak, hanem örüljenek az emberek, annak a sok apró jónak, ami megadatik nekik! Ezt kívánom mindenkinek!

Fotó: Neményi Márton

Még több megindító emberi sors:

• Margit a legnagyobb genetikussal is szembement a gyerekéért
• A 100 éves Bálint gazda elmesélt egy sosem hallott történetet