Autizmus, ADHD, diszlexia, diszpraxia, Tourette-szindróma, diszgráfia, diszkalkulia, depresszió, szorongásos zavar, bármilyen SNI-kód… mindez érinti a gyerekeket az iskolában, ám sajnos a legtöbb esetben nem veszik figyelembe az oktatás során az idegrendszeri sokszínűséget (neurodiverzitást), hanem egyszerűen leírják azokat a gyerekeket, akik máshogy működnek. Pedig, ahogy a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház szakmai támogatásával megjelent képregényben, Az esernyő csapat kalandjaiban is olvashatjuk: „Mindezek nem betegségek, csupán módozatai annak, ahogyan egyes emberek működnek. Ezeket együttesen neurodiverzitásnak, idegrendszeri sokszínűségnek hívjuk, amely minden ötödik embert érint a világon. Ennek semmi köze ahhoz, ki mennyire intelligens. Sajnos az iskolában ezt sokszor tévesen furaságnak, butaságnak is értelmezhetik.”
A képregény, ami tabukat döntöget
Az SNI-t (speciális nevelési igény), melybe a fent felsoroltak is tartoznak, tabuként kezeljük még mindig a szülők között és az iskolákban is. A saját SNI-s lányommal tapasztalom már lassan egy évtizede, amióta megkapta a kódját, hogy ez nagyjából egyet jelent azzal, hogy kapott egy bélyeget, miszerint ez a gyerek „nem normális”. Márpedig, ha az iskolában nem normális valaki, kilóg a nagy normalitásból, akkor nem igazán kegyelmeznek neki a kortársai (csak kevesen fordulnak felé empátiával, megértéssel), és a pedagógusok között is szép számmal akad olyan, aki nem bír mit kezdeni azzal, hogy van egy aspergeres vagy ADHD-s gyerek az osztályban, butának, furcsának, kezelhetetlennek, rossznak könyveli el, ami aztán meglátszik a gyerek jegyein is.
Az esernyő csapat kalandjai című képregénynek ezért is örültem meg nagyon, mert bár az én lányom már lassan kinő abból a korosztályból, ahol bántották a mássága miatt és büntették a tanárok, amiért nem úgy működik az agya, mint a többieknek, de a képregény megszületése azt jelenti, hogy van remény a változásra. Akik most kisiskolások, és esetleg mostanában derül ki, hogy valamilyen zavarral küzdenek, azoknak a gyerekeknek már lehet jobb, például pont ebből a kiadványból könnyebben megérthetik, mi zajlik a lelkükben, és hogy a környezet miért reagál rájuk úgy, ahogy. Talán ez a képregény is segíthet az SNI-s gyerekeknek abban, hogy ne úgy nőjenek fel, hogy folyamatosan az zakatol a fejükben, hogy „valami baj van velem”, hanem megértéssel forduljanak saját maguk felé és felismerjék az idegrendszeri másságuk előnyeit is. Ha csak egy gyerek kezdi inkább előnynek és nem hátránynak látni a saját állapotát, ha nem kizárólag az iskolai küzdelmeire, hanem inkábbb a „szupererejére” kezd figyelni a képregény hatására, már elérte a célját.
A Közoktatási Törvény meghatározása szerint az SNI-s, azaz „sajátos nevelési igényű gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki a szakértői bizottság szakértői véleménye alapján mozgásszervi, érzékszervi (látási, hallási), értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos, autizmus spektrum zavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozási zavarral) küzd.”
Tanároknak és szülőknek is ajánlott
Az esernyőcsapat kalandjainak öt iskolás jóbarát a főszereplője, akik különböző fejlődési zavarokkal küzdenek, mint például ADHD, diszlexia, diszpraxia, autizmus és Tourette-szindróma. SNI-sek, ami miatt nehezen megy nekik a tanulás, a beilleszkedés, a barátkozás, gyakran válnak a csúfolódók céltáblájává az iskolában. A történet során ráébrednek, hogy máshogy működnek, mint a többiek, és végül megtanulják azt is, hogy ezt hogyan tudják a saját hasznukra fordítani. Mindezt olyan formában és nyelvezettel, amit az általános iskolások is megértenek, hiszen ők a fő célcsoport, ám a felnőtteknek, szülőknek, tanároknak is erősen ajánlott a képregény.
Az esernyő csapat kalandjai
„A képregény alapvetően általános iskolás gyermekek számára készült – mondta el dr. Tárnok Zsanett, klinikai szakpszichológus, neuropszichológus, a Vadaskert Alapítvány Igazgatója vezetője –, hiánypótló formában kommunikálva a neurodevelopmentális zavarok (figyelemzavar, hiperaktivitás, Tourette-szindróma, autizmus spektrum zavarok, bizonyos tanulási nehézségek) sajátosságait, közvetett leírását és azt, hogy milyen lehet érintettnek lenni ezen a spektrumon. A nyelvezete gyerekeknek szól, bevezetve őket a szakkifejezések elsajátításába, megismerésébe is. Természetesen pszichoedukációs céllal használható képregény a felnőtteknek is, akik szeretnék megismerni ezeket a fejlődési zavarokat valamilyen okból (például érintett szülő vagy pedagógus) kifolyólag.
A képregény segíthet abban is, hogy az érintettek az önismeret útjára lépve felismerhessék a tüneteiket, és ne egy cikkből vagy filmből diagnosztizálják – az esetek többségében tévesen – magukat.
Tudást, értést, megértést kaphat az olvasó, az öt barát története végsősoron pedig az elfogadást segíti. Hiánypótló kiadványról van szó, ami a sokszínű gondolkodásmódot mutatja be a fiataloknak, ráadásul az ő nyelvükön szólva teszi ezt. Még csak hasonló sem jelent meg eddig magyar nyelven.”
A változáshoz idő kell
A szakember tapasztalata szerint nagyon nagy az érdeklődés a képregény iránt, egyértelmű sikere van, ebből arra a reményteli következtetésre is juthatunk, hogy elindulhat az iskolákban egy olyan párbeszéd a témában, ami pozitív változást hozhat magával a gyerekek számára. „Természetesen ez a változás lassú folyamat de biztatónak tűnik” – mondta el a szakember. Ahhoz, hogy a képregényben is leírt változás elinduljon, az edukáció az első lépés, amiből aztán az elfogadás fakad. „Ebben kulcsszerepet játszik az ismeretterjesztés, az egyes tünetek helyes értelmezése és megértése.
A félreértések elkerülése már önmagában nagy segítség, például az hogy egy hiperaktív gyermek esetében ne „rosszaságnak” , neveletlenségnek fogjuk fel a tüneteket, hanem lássuk meg a viselkedés mögött álló okokat.
A neurodevelopmentális zavarok egész életen át elkísérik az egyént, természetesen a tünetek az egyes életkorokban máshogy jelentkezhetnek vagy nyilvánulhatnak meg. Fontos tudnunk, hogy a megértés után az elfogadás a következő kulcsfontosságú lépés, ami sokszor hosszabb és rögösebb út a család és a környezet részéről. Itt nagy szerepe van annak a támogatásnak, ami egyrészt más érintett családoktól, vagy a szakemberektől is eredhet” – fejtette ki dr. Tárnok Zsanett.
dr. Tárnok Zsanett, a Vadaskert Alapítvány igazgatója (Fotó: UNICEF)
Az Aspergeres kamasz véleménye
Bár már nem általános iskolás, azért megkérdeztem az aspergeres gyerekemet, hogy mit gondol a képregényről. Miután elolvasta, annyit mondott rá, hogy „jópofa”, ami egy kamasztól egész bőbeszédű válasz, de azért rá tudtam venni, hogy kicsit jobban kifejtse a gondolatait és írja le, hogy mi fogta meg a képregényben:
„Nagyon tetszett a történet, szerintem nagyon aranyos és tanulságos volt. Együttéreztem a főszereplőkkel, mert nekem is hasonló élmény volt az iskola. Háromszor kellett iskolát váltanom, de így sem sikerült olyan közeget találni, ahol igazán be tudtam illeszkedni, és ahol tényleg tudtak volna segíteni.
Engem is sokszor címkéztek butának, furcsának vagy nem normálisnak, csak azért, mert sok olyan dologgal küszködtem, amit mások egyszerűen meg tudtak tanulni.
A tanárok is gyakran kipécéztek maguknak, mert könnyen elterelődött a figyelmem az órákon. De ez volt a kisebb probléma, a kiközösítés fájdalmasabb élmény. A képregényben persze idilli véget érnek a főszereplők nehézségei, ezt a valóságban nem igazán tudom elképzelni, hogy a tanárok és diákok elfogadják a másságot ennyire könnyen, de azért mégis ajánlom a képregényt, mert pozitív üzenete van az egész történetnek az olyan gyerekek számára, mint én is voltam általános iskolában.”