Szendvicsgeneráció

Mária: „Egy örökös vívódás”

Mária 48 éves, férje 50. Van egy öt és fél éves gyermekük, Bence. Egy budapesti panellakásban élnek. Kisfiuk születését sok küzdelem, négy sikertelen lombik előzte meg. A nagyszülők – egy nagymama és egy nagypapa – már akkor sem voltak fiatalok, azóta Mária anyósa sajnos elhunyt, édesapja pedig beteg.

„Mikor Bence megszületett, anyósom már fél éve idősek otthonában élt, mivel alig két hónap alatt súlyosan demens állapotba került. Először felköltöztettük vidékről Budapestre édesapámmal együtt közös lakásba, ami mellettünk volt, én fürdettem, de egy idő után már nem bírtuk a 24 órás készenlétet és meg kellett hozni a döntést, hogy otthonba küldjük. Minden hétvégén látogattuk, végül áprilisban elhunyt. Édesapám most 72 éves, és rajta is mutatkoznak a demencia jelei. Ráadásul az elmúlt tíz évben végigcsináltunk vele egy daganatos betegséget is: naponta hordtuk kezelésekre. Fárasztó és lelkileg nagyon megterhelő hónapok voltak ezek.”

Mária, édesapja, férje és kisfia

Bence most nagycsoportos óvodás. Pénteken kívül mindennap van valamilyen elfoglaltsága: birkózni és úszni jár. Mária húga vidéken él és dolgozik, férje rokonai is saját családjuk életét egyengetik, így külső segítség nem nagyon akad. Mária szerint mindenki életét és feladatait összeegyeztetni egy örökös vívódás. Ahogy fogalmaz: a mostani társadalomban még a saját gyerek ellátását – fizikai-pszichés – sem könnyű megoldani.

„Tudom, hogy sokkal több időt kellene édesapámmal töltenünk. Ha a gyerekkel valamilyen programon vagyok, tudom, hogy már nem fogunk találkozni, hiába lakunk két, egymás melletti lakásban. Apu korából adódóan hamar fekszik, legtöbbször már alszik, mire mi hazaérünk. A szülőközpontúságom sajnos nagyon sokat romlott az évek során. Az édesapámmal való kapcsolat sajnos legtöbbször kimerül a fizikai szükségletek kielégítésében. A lelki részét gyakran a kisfiamtól kapja meg: esténként gyakran átmegy a papához, addig én legalább el tudom végezni az otthon elmaradt teendőket. Édesapám nagyon megértő: soha nem teszi szóvá, hogy keveset lát. Elfogadja, megérti, sőt, még hálás is, hogy törődünk vele.”

Brigitta: „Akkor érezzük magunkat biztonságban, ha képesek vagyunk mindent kontroll alatt tartani”

Brigi 41 éves édesanya. Férjével, két gyermekükkel és házi kedvenceikkel egy Budapesthez közeli kisvárosban élnek. A nagyszülők közül sajnos már csak a két nagymama él, egyikük a fővárosban, másikuk 30 kilométerre lakik a családtól. A gyermekek 7 és 10 évesek, már mindketten iskolába járnak.

„A nagyfiam már felsős, így ő délután nem marad bent az iskolában, a kicsi még napközis. Különórák tekintetében minden napra jut valami. Mindketten jégkorongoznak, ám más-más napokon vannak az edzéseik, így nekünk hétfőtől péntekig mindennap meg kell oldani az oda és hazaszállításukat, a hétvégét pedig a meccsek töltik ki. A hoki mellett a kicsi focizik, a nagyobbik pedig zenét tanul, ezek is heti több óra pluszt jelentenek, ráadásul az iskolába sem egyszerre kell mennünk értük.”

Brigi és fiai

Bár Brigi kötetlen munkarendben dolgozik, kis-középvezetőként felelős a hozzá tartozó emberekért, akiknek néha extrém időben is szükségük van rá. Férje saját vállalkozást vezet, így rugalmasabban tud segíteni a gyerekek körüli logisztikában. Ahogy Brigi fogalmaz: a nagyik egyelőre mindketten önellátóak, szerencsére nem kell nekik napi ápolás vagy felügyelet, ám ez a törékeny egyensúly a gyerekekkel és a nagyszülőkkel együtt járó feladatok között bármikor felborulhat.

„Az egész helyzet nehézségét akkor érezzük meg igazán, amikor korukból adódóan bizonyos problémáknál vagy ügyek intézéséhez már gyakran szükségük van a segítségünkre, vagy csak a jelenlétünkkel történő támogatásra. Az egészségükkel kapcsolatos kötelező kontrollok, vizsgálatok leszervezése például már nagyrészt a mi feladatunk, ahogy az is, hogy hozzuk-vigyük őket ezekre az alkalmakra. Anyukám gyakrabban szorul segítségre, a látása sem olyan jó már, ezért egyre kevesebbet vezet. Azt hiszem, egyszerűen már beleedződtünk abba, hogy egyszerre kell segítenünk a szüleinket és terelgetnünk a gyerekeinket. A napjaink már soha nem abból állnak, hogy reggel elmegyünk dolgozni, este hazaérünk és feldobjuk a lábunkat a kanapéra, vagy valaki leveszi a vállunkról a nehézségeket. 

Kata: „Sokszor eszembe jut, vajon mi lett volna, ha előbb születnek a fiúk”

Kata 43 éves. Jelenleg egy kis cégnél dolgozik, ugyan hetente egyszer kell csak bemennie az irodába, ám home office-ban is feszített a tempó. A család a főváros egyik peremkerületében él, Kata szülei és nővére öt perc sétára laknak, párja szülei azonban 100 km-re élnek tőlük, ami még inkább megnehezíti a segítségnyújtást. Kata nagyobbik fia 11 éves lesz, ötödikes egy matek-angol szakos osztályban. Szakkörökre, énekkarra jár, tanulás után is van elfoglaltsága, de az iskola is feszített tempót diktál, nem csak a gyereknek, hanem a szülőkre nézve is. Kisebbik fia még óvodás, lassan ötéves lesz.

„Szüleim a 70-es éveik elején járnak, szerencsére jó fizikai és szellemi állapotban. Sokat segítenek, főleg, ha éppen a home office miatt nem hagyhatom el a lakást. A férjem munkája nulla kiszámíthatósággal és hatalmas rugalmasságot igénylő beosztással jár együtt, olykor napi 12 órás távolléttel. Édesapám naponta többször látogat minket, a nagyfiamat is ő hozza-viszi a suliba, edzésre. Sokszor mennek a kicsiért is az oviba. Párom szülei viszont vidéken élnek, közelebb a 80-hoz és betegesen. A túlélésért küzdenek mindennap.”

Kata szüleivel egyelőre túl sok nehézség nem mutatkozik, bár az, hogy idősödnek, lelkileg nagyon nehéz számára. Fél a jövőtől, hiszen látja, milyen rossz állapotban vannak párja szülei. Ott a mindennapi tevékenységbe nem is tudnak besegíteni, a távolság miatt egy bevásárlás vagy gyógyszerkiváltás kivitelezhetetlen. A faluban élő rokonok segítenek nekik, a család pedig alkalmanként hétvégén tudja meglátogatni őket. Éppen a 24 órás felügyeletüket kezdték el intézni, mert állapotuk az utóbbi hónapokban rohamosan romlott. Találtak nekik egy idősek otthonát, amit a jellemük alapján mindketten máshogy fogadtak.

„Anyósom azonnal költözne, apósom azonban a sült galambot várja az Alzheimer kórral karöltve. Sokszor érzem, hogy nem együtt, hanem egymás mellett élünk a párommal. Sokat dolgozik és nekem is egyre több feladatom van a munkahelyemen is. Rettegek, hogy vajon mikor kerülnek szüleim is hasonló cipőbe, mint anyósomék, és hogy mi erre a legjobb megoldás, ami nekünk és nekik is egyaránt vállalható. 

Sokszor eszembe jut, vajon mi lett volna, ha előbb születnek a fiúk. Kevés szabadidővel nehéz mindenkinek kedvezni, néha nem is akarok, úgysem menne. A közös élmények a gyerekekkel számomra nagyon fontosak, és mivel az elmúlás is velünk él, így ezekbe a kalandokba igyekszünk a nagyszülőket is minél többször bevonni. Ami pozitívum, hogy gyerekeimmel már most beszélgetünk a mi öregkori ellátásunkról.”