„Olyan szinten stresszel a pénzkérdés, hogy néha legszívesebben világgá mennék” – Egy apa a szendvicsgenerációban

Amikor Péter rájött, hogy épp csatlakozik a szendvicsgenerációhoz, először megrettent a rá váró feladattól és rögtön érezte, milyen nagy felelősséget vett a nyakába. Elmesélte történetét.

Olga

2021. December 11.

Szponzorált tartalom

Péter házasságban él, 43 éves és van két kicsi gyereke. Tudatosan tervezte úgy az életét, hogy 40 éves kora előtt nem akart apa lenni, ebben társra is talált a feleségében, akivel 10 éve voltak házasok, amikor az első kisfiuk megszületett, majd követte kis korkülönbséggel őt a lányuk. Pár hónappal a második baba születése után azonban kiderült, hogy Péter özvegy apja Alzheimer-kórral küzd és mindennapos segítségre van szüksége a napi teendők elvégzéséhez is. Péter elmesélte, hogyan őrlődik azóta is a két generáció, azaz a gyerekei és az apja között.

„Mi lenne velük nélkülem?”

„Nem mondhatom senkinek sem azt, hogy nem számíthat rám – kezdi a történetét Péter –, hiszen mi lenne velük nélkülem? A feleségem joggal várja el, hogy amíg ő otthon van a pici babánkkal, addig én dolgozzak, segítsek neki, amiben tudok, legyek otthon fürdetésre, játsszak a nagyobbik gyerekünkkel, amíg ő a picit szoptatja és a háztartásból is vegyem ki a részem… Ezt csinálják a jó apák, én pedig jó apa vagyok, ugyanezt a szintet sikerült megugrani az első gyerek születésénél, most is ezt tűztem ki magam elé. A különbség csak annyi, hogy a kislányom három hónapos korában derült ki apám betegsége, ami a feje tetejére állította az életemet. Neki sem mondhatok nemet, úgy érzem, kötelességem segíteni, ahol csak tudok. De ez így együtt borzalmasan megterhelő és stresszes. És azt eredményezi, hogy nem tudok igazán jelen lenni sem otthon, sem pedig amikor apámnál vagyok segíteni.”

Generali – A szendvicsgeneráció megmentéséért

A szendvicsgeneráció tagjai azok a kettős présben élő 35-55 évesek, akik a gyermekvállalás kitolódása miatt sokszor még kicsi gyerekeket nevelnek, de közben rájuk hárul idős, sokszor már beteg szüleik gondozása is. Mindez egy olyan életkorban, amikor meg kell küzdeniük az életközépi válsággal, és bizony az öngondoskodásra is egyre nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk. Csak éppen saját magukra már egy morzsányi energiájuk sem marad.

Péter apja szerencsére nem magatehetetlen, de az Alzheimer-kór miatt nem is lehet sokáig magára hagyni. A férfi átmeneti megoldásként egy ideig fogadott mellé egy állandó segítőt, de ahogy mondja, ezt nem igazán bírta anyagilag, a családjától kellett elvennie a pénzt, hogy az apjának biztosítsa az ápolót. Idősek otthonában pedig egyelőre csak a várólistáig jutottak.

„Apám beleegyezett abba, hogy idősek otthonába költözzön, belátta ő is, hogy nem maradhat így a helyzet, mert nem tudjuk az állandó ápolót fizetni. Az otthonban, ahova szeretne menni, sajnos csak várólistára került fel, úgyhogy addig is kell valamilyen megoldást találni, mert sem időben, sem pénzben nem tudom a gondozását vállalni úgy, hogy az ne menjen a saját családom, gyerekeim rovására. Egyelőre arról beszéltünk a feleségemmel, hogy befogadjuk hozzánk – vázolja a terveit Péter –, szerencsére elég nagy a ház, tudunk neki egy szobát biztosítani. Ha pedig hosszabb távon marad ez a felállás, mert mégsem lesz hely számára az idősek otthonában záros határidőn belül, akkor rászánunk egy nagyobb összeget arra, hogy leválasszunk apámnak egy külön lakrészt, hogy neki és nekünk is maradjon magánéletünk. Nincs elragadtatva senki az összeköltözés ötletétől, de nem nagyon látok más lehetőséget arra, hogy apámra is vigyázzak, de közben ne szakadjak szét közte és a családom között. Nem is tudom, hogyan oldják meg azok, akik nem ilyen szerencsések, mint mi, hogy itt a ház, ahol azért csak elférünk.”

A gondozásban ki is lehet égni (Kép: Getty Images)

„Összeroppanok a felelősségtől”

Péter az anyagi terhekről is beszélt, hogy milyen sok fizetnivalóval jár az apja betegsége, kezdve az orvosi költségektől a gyógyszereken át a speciális szükségletekig. Nem egyszerű ennyi emberre és igényre pénzt keresni, talán ez a legstresszesebb számára az egész szituációban, hogy egyedül ő jelenleg a pénzügyi felelőse négy másik embernek.

„Úgy érzem, összeroppanok a felelősségtől. Anyagilag függ tőlem a feleségem, a két gyerekem, az apám – akinek a nyugdíja nagyjából egy nagybevásárlásra elég -, és nem tudok annyit dolgozni, hogy kitermeljem mindenkinek a költségét. A baba rengeteg pénzbe kerül, elég csak a pelenkahegyekre és a hetente kinőtt ruhákra gondolni, a nagytestvére már legalább nem pelenkás, cserébe neki a játékokra megy el sokkal több pénz. Az apám gyógyszerei legalább duplájába kerülnek, mint a nyugdíja és orvoshoz is magánba kell járnunk, ami durva összeg, mert az államiban hihetetlen sokat kellene várni egy-egy vizsgálatra. A munkahelyemen megértő a főnök, de fizetésemeléssel nem tud segíteni, azzal támogat, hogy sokszor elenged hamarabb a munkából, hogy rohanjak a gyerekért az oviba vagy az apámhoz, hogy odaadjam neki a gyógyszereit, elvigyem orvoshoz, esetleg csak házimunkázzak az otthonában. De olyan szinten stresszel a pénzkérdés, hogy néha legszívesebben világgá mennék.”

Ternészetesen nem menekül el Péter, csak úgy érzi, nem bírja sokáig már egyedül ezt a terhelést, amit a kétfelé gondoskodás jelent lelkileg és anyagilag. Amióta kiderült az apja betegsége, az élete fenekestül felfordult, és nem találja, hogyan lehetne újra egyensúlyba hozni a különböző területeket. Abban bízik, hogy amint sikerül átköltöztetni az édesapját a saját házukba, kiadja a lakását albérletnek, ezzel anyagilag egy kicsit talán fellélegezhet. Az együttélés pedig reményei szerint jól fog elsülni, és nem még plusz teher lesz a felesége számára a nagypapa jelenléte, hiszen már tíz éve ismerik és kedvelik egymást. Ebben a stresszes helyzetben viszont azért rendkívül hálás, hogy megteheti, hogy segít az apjának, és hogy a felesége mindenben támogatja, ami rengeteget számít abban, hogy vinni tudja a dupla terhet a vállán.