Évek óta rendszeresen teszünk félre pénzt a férjemmel kifejezetten azzal a céllal, hogy egyszer majd vehessünk egy új autót. Öt éve kezdtünk spórolni, és ezalatt kétszer is megváltozott az elképzelésünk arról, hogy milyen kocsit szeretnénk: először azért, mert a tervekhez képest több gyerekekkel bővült a család, másodszor pedig azért, mert elkezdtünk érdeklődni az elektromos és a hibrid autók iránt. Tulajdonképpen ez a második változás is a gyerekek miatt van, mivel egyre fontosabbá vált a megszületésük után, hogy amennyire csak lehet, kíméljük a környezetet a benzinfüsttől és a motorzajtól.
A gyerekeim választása az elefántcsont metál-kozmikus fekete
A két koncepcióváltás nem hozott különösebben nagy vitákat otthon. Amikor az ikreket megpróbáltuk „bepakolni” a kocsiba, hogy hazafuvarozzuk őket a kórházból, csak egymásra néztünk a férjemmel, és tudtuk, hogy az az autó, amit kinéztünk, nem lesz elég tágas két felnőtt és két baba számára gyerekkocsival, gyereküléssel és minden egyéb járulékos babafelszereléssel együtt. Tehát másik, nagyobb autó kell majd.
A környezetkímélőbb elektromos autózás felé is nagyjából egyszerre kezdtünk fordulni a férjemmel, és miután kellőképp beleástuk magunkat a témába, egyhangúan döntöttünk egy hibrid Suzuki Vitara mellett, többek között azért, mert ez a kocsi teljes elektromos üzemmódban is tud közlekedni, vagyis az ovi és a házunk közötti úton egyáltalán nem kell a benzinmotort használni. Ami azt jelenti, hogy nem füstölünk azon a környéken, ahol a gyerekeink és az ő kis pajtásaik laknak. Az is fontos szempont volt, hogy egy Vitara terepen is elboldogul, márpedig mi szeretnénk olyan helyekre is kirándulni a gyerekekkel, amik kicsit távolabb esnek az aszfaltutas civilizációtól.
Szóval miután ilyen szépen egyetértettünk mindenben a férjemmel, egy könnyelmű ötlettől vezérelve nemrég elújságoltuk a gyerekeknek, hogy ha minden jól megy, idén veszünk egy szép új kocsit – és szándékunk komolyságát bizonyítandó nem kis büszkeséggel kiterítettük eléjük a konyhaasztalra a Vitara prospektusát. Ez hiba volt. A gyerekek ugyanis a legkisebb bizonytalankodás nélkül ráböktek egy színre, és csillogó tekintettel néztek ránk fel: ugye ilyen lesz? Választásuk a szürkés-biege-re esett, hivatalos nevén az „elefántcsont metál-kozmikus feketére”. Ám bármilyen előkelő hangzása is van ennek a színnek, mi már rég eldöntöttük, hogy a kocsink fehér lesz. Csak így egyszerűen fehér. Ezt a jól bevált színt sokféle okos érvvel meg lehetne védeni, de mi nem terheltük a gyerekeket ilyesmivel, hanem megmondtuk az igazat: mi ezt szeretjük, és nekünk az autó színe hófehér. Slussz-passz. Ezt a kijelentést az egyébként is egyre többet dacoskodó négyévesek durva sértésként élték meg, és zaklatottan adtak hangot annak a következtetésüknek, hogy mi nem szeretjük őket. Mindketten meghökkentünk ezen a heves érzelmi reakción, és hirtelen nem is tudtunk érdemben reagálni rá, úgyhogy családunk feje, az én mindig higgadt férjem bölcsen elnapolta az aznapi tárgyalásokat. Aludjunk rá egyet – mondta, és ez alatt azt értette, hogy majd holnapra úgy is elfelejtitek, gyerekek. Magam sem mondhattam volna jobban.
Naplementében is jól mutat ez a szín, de az én kedvencem mégis inkább a fehér
Ám a gyerekek egyáltalán nem akarták elfelejteni az ügyet, és attól kezdve naponta szegezték nekünk a kérdést, hogy milyen lesz a kocsi színe, és egyúttal emlékeztettek minket arra is, hogy mit tekintenek ők kívánatos árnyalatnak. Érzelmi zsarolás volt a javából, és egy idő után nekünk, szülőknek nem is arról szólt a dolog, hogy mi legyen a szín, hanem arról, hogy kell-e engedni a gyerekeknek ezt a játszmát, vagy sem. Amilyen simán hoztuk meg eddig a kocsival kapcsolatos döntéseket, olyan nehéz volt ebben közös nevezőre jutni. Én végig keményen álltam amellett, hogy nem tesz jót a gyerekeknek, ha ebben a harcban nyernek, a férjem viszont azt mondta, éppen hogy használ a jellemfejlődésüknek, ha érezik, hogy nagy horderejű családi dolgokban is komolyan vesszük őket. Különben is, hadd legyen meg az örömük. Végül ő nyert, és engedtem neki, ám erről a gyerekeket még nem tájékoztattuk. Halkan teszem hozzá, hogy az autót még nem rendeltük meg… szóval van idő újratárgyalni a dolgot. Ti mit tennétek?
Szponzorált tartalom
