Nem nagyon lehet könnyek nélkül végignézni azokat a képeket, melyeken a harkivi metróállomásokon berendezkedett menekült családok láthatók. A kisbabáktól kezdve a nagymamán át a kutyákig, macskákig mindenki egy emberként küzd a föld alatt a túlélésért, miközben az ukrán várost szinte eltörölték a Föld színéről. A The Washington Post helyszíni tudósítói, Loveday Morris és Anastacia Galouchka jártak a menedékké alakult állomásokon és beszéltek a jelenleg is ott élő emberekkel. Az állomásokat az ukrán rendőrség kérdésére nem nevezték meg, hogy ne váljanak célponttá a óvóhelyek.
„Egy csokor tulipán ül annak a metrókocsinak az ablakában, amelyben Vladlena Igorivna, az édesanyja és két kisfia több mint három hete alszik. Ez egy kis emlékeztető a kinti világról, az egyébként szinte teljesen föld alatti életükben” – kezdi a cikk a beszámolót. A friss levegő itt luxus, ritkán jutnak hozzá, ha kimerészkednek a föld alól, akkor is csak nagyon rövid ideig tartózkodnak fent, a szemük pedig annyira hozzászokott már a lenti sötétséghez, hogy fáj a napsütés. Este hat után le is zárják az állomásokat teljesen, de nem is akarnának kimenni sötétedés után az utcára. Igorivna két kisfiával, a hatéves Nazarral és a hároméves Makarral él már egy hónapja a metrókocsiban, amit egyikük sem szívesen hagy el, annyira ijesztő a föld felett az élet: „A gyerekek hallják a bombák robbanását, és újra le akarnak jönni – mondta el az édesanya. – Mindennap ki akarok menni sétálni, de nem tudok. Csak haza akarok menni.”
Igorivna tulipánjai a metrókocsi ablakában (Kép: Wojciech Grzedzinski/The Washington Post/Getty Images)
Igorivnához hasonlóan több ezer harkivi lakos él most a föld alatt a metróállomásokon, melyek átalakultak állandó óvóhellyé. Harkiv Ukrajna második legnagyobb városa, a becslések szerint az itt élő 1,4 millió lakos fele menekült el a támadások kezdetén, míg mások a föld alatt kerestek helyet a túléléshez. Igorivna például azért nem ment el, mert egyedülálló anyaként, jármű nélkül nem látta esélyét, hogy elmeneküljön az országból. Mindenkinek megvannak a maga okai arra, hogy miért nem tudott vagy akart elmenni a városból, egy 61 éves nő például azért, mert nem bírta otthagyni szeretett városát: „Mi ízig-vérig harkiviak vagyunk. Olyan gyönyörű városunk volt. Lebombázták az állatkertünket, a templomainkat, lebombázták az összes szép dolgot, amink volt.”
Jelenleg a metró tűnik a legbiztonságosabb helynek a városban, mert állítólag még egy nukleáris csapás esetén is megvédi a lent tartózkodókat. Persze a metró nem jár, segítségképp nyitott ajtókkal az állomásokra állítottak minden elérhető szerelvényt, hogy lakókocsivá alakuljanak, a peronon pedig minden talpalatnyi helyet sátrak, matracok és takarók foglalnak el. Azon az állomáson, ahol Igorivna is él a gyermekeivel, nagyjából 50 gyerek van, 200-300 felnőtt társaságában. Nincsenek magukra hagyva szerencsére az állomásokon rekedt emberek, a hangosbemondón nem a metróval kapcsolatos információkat hallják, hanem azt, amikor megérkeznek az önkéntesek, akik ételt, ruhát, egyéb szükséges felszerelést hoznak az itt élőknek.
Igorivna és két kisfia természetesen nem egyedül él a metrókocsiban, azok, akikkel megosztják lakhelyüket, imádják a kisgyerekek jelenlétét, elmondásuk szerint azért, mert a kicsik még nem vesztették el a reményt és sugározzák magukból a pozitív energiákat. Ugyanígy éreznek a lent élő háziállatokkal kapcsolatban is, hiszen sokan nemcsak saját magukat, a családjukat, hanem a kutyájukat, macskájukat is vitték menekülés közben a biztonságosabb helyre. Ahogy mesélik, egy nagy családdá váltak a föld alatt, összehozta őket a közös nehézség és életveszély. Még az a macska – a neve Zefir – is sokkal barátságosabban viselkedik most, aki régebben nem bírta az embereket a gazdáján kívül. Zefir gazdája, Irina Martinova a férjével és fiával menekült az állomásra az első nap, február 24-én, ám a férje visszatért a felszínre dolgozni a víztelepen, ahol a város vízellátását biztosítja pár, szintén ottmaradt kollégájával együtt. „A háború borzalmainak nemzedékeken átívelő traumatikus hatása van – mondta Martinova, hozzátéve, hogy sokkoló, hogy megint ismétli magát a történelem. – Gyűlölet van bennem. Nem az embereket gyűlölöm, hanem az ellenséget, ez nem múlik el egyhamar.”
