„Amikor kiabálsz, olyankor boszorkánnyá változol” – hogyan NE kiabáljunk a gyerekkel?

Bevallom töredelmesen, olykor kiabálok én is a gyerekeimmel. Semmi különös okból, csak azért, amiért általában minden szülő kiabál, amikor már cafatokban lógnak az idegei a kialvatlanság, hiszti, tehetetlenség miatt. A szülők többsége valószínűleg járt már abban a cipőben, hogy elszakadt a cérna és kiabálás lett a gyerekkel a konfliktusból – ehhez nem is kell olyan nagy esemény, elég, ha a gyerek mondjuk nem hajlandó reggel készülődni, hatszor át akar öltözni és az se jó neki, ami amúgy öt perce még tökéletes volt. Minden szülőnek megvan a maga kriptonitja, nálam például a „de csak” meg a „nem, de” korszak volt olyan, hogy kétpercenként fel tudott volna robbanni a fejem tőle (persze nem számítva a kamaszkort, mert az kenterbe ver minden más korszakot). Elszakadt cérnákkal már tele a padlás, és a bűntudattal sem sokat érünk, ha legközelebb megint kiabálunk a gyerekkel. Önostorozás helyett a változtatás lenne célravezető, csak nem tudjuk hogyan. Le lehet egyáltalán szokni a kiabálásról, mint mondjuk a cigiről?

Nem minden kiabálás rossz

Mielőtt kollektívan hamut szórnánk a fejünkre, fontos megjegyezni, hogy van különbség kiabálás és kiabálás között, azaz nem mindegyik fajtával traumatizáljuk egy életre a gyereket. Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó szerint „A kiabálás, a felemelt hangerő figyelemfelkeltő és határhúzó hatású. Ez segíthet a nevelésben és abban is, hogy a gyerek szocializálódjon, megismerje a világ veszélyeit, határait – mondta el a szakember. – Azonban nagyon fontos, hogy okkal történjen ilyen és következetesség is legyen mögötte. Enélkül üres, félelemkeltő vagy épp lelki sérülést okozó »robbanás« és akár bántalmazás lesz belőle. Szorongást, megfelelési kényszert, alacsony önértékelést ugyanúgy okozhat, mint agressziókezelési problémákat, hiszen a gyerek a baj, konfliktusok, feszültségek során (főleg a kisgyerek) inkább magában keresi a hibát, és ha sokszor támadás éri, akkor túlélni tanul meg, nem élni.” Asa Don Brown klinikai szakpszichológus is hasonlóképp megkülönböztet négyféle kiabálást, amibe be tudjuk sorolni a felemelt hangú kommunikációnkat a gyerekkel – és nem mindegyik ártalmas vagy öncélú.

1. Figyelmeztetés: Akkor kiabálunk, ha veszélyt érzékelünk és a hangunkat hívjuk segítségül, hogy megmentsük a gyereket. Például rákiabálunk, ha elhajt a kismotorral az úttest felé vagy féltjük, hogy le fog esni a mászókáról, mert épp fél kézzel kapaszkodva fejjel lefelé lóg róla (bár ez utóbbi esetben nem annyira jó ötlet rákiabálni, mert megijedhet és még a végén emiatt esik le).

2. Segítségkérés: Kritikus helyzetben szintén jól jöhet a kiabálás, ha segítséget kell kérni, baleset történt, veszélyben vagyunk a gyerekkel és nem tudjuk megoldani, akkor úgy kell ordítani, ahogy a torkunkon kifér, hogy valaki hátha meghallja és segít. Ebben az esetben az sem baj, ha a gyereket megijesztjük a kiabálással, hiszen ezen múlhat a biztonságunk.

3. Erőszak, fenyegetés, megfélemlítés: Reméljük, hogy egyértelmű, hogy ez a fajta kiabálás az, amelyiket hanyagolni kellene és semmiképp sem megfelelő eszköz a gyereknevelésben. Az érzelmi bántalmazás egyik formájává is válhat, úgyhogy mindenképp érdemes lenne elkerülni.

4. Büntetés, viselkedéskorrigálás: Talán a leggyakrabban ez a fajta kiabálás okozza a bűntudatot a szülőknél, amikor a szülő tehetetlennek érzi magát, fegyelmezni próbálja a gyereket a kiabálással, mert úgy érzi, nincs más eszköz a kezében és elveszti az irányítást. De semmi pánik, ha néha ilyen kiabáláson kapjuk magunkat, mert van esélyünk változtatni.

Mit tesz a gyerek lelkével a kiabálás?

Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy tudjuk, az előbbiekben írt hármas és négyes fajta kiabálás nem vezet túl sok jóra a gyerek lelki fejlődésének szempontjából. De ha a józan észen túl is keresünk bizonyítékot, akkor egy 2014-es tanulmány pont ezt a kérdést taglalta, hogy milyen hatással van a gyerekekre, ha kiabálós környezetben nőnek fel, és az eredmény nem túl biztató. A kutatók ugyanis azt találták, hogy azok a gyerekek, akiket kiabálással nevelnek, vagy verbálisan bántalmaznak a hangos szóval rendszeresen, nagyobb eséllyel küzdenek majd mentális gondokkal, mire kamaszok lesznek. Ha a szülők célzottan a kiabálást használják a fegyelmezésként, a gyereknél megnő a kockázat, hogy számos pszichológiai probléma alakul ki: többek között viselkedésproblémák, szorongás, stressz és depresszió. A szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy a kiabálás lehet olyan ártalmas, mint a fizikai bántalmazás, ráadásul általában nem is szünteti meg a problémát, ami miatt kiabálni kezdtek a szülők, tehát legtöbbször értelmetlen is.

Dr. Jeffrey Bernstein gyermekpszichológus szerint a kiabálás nem más, mint a szülők hisztirohama, ami abban különbözik egy dackorszakos hisztijétől, hogy mi már felnőttként meg tudjuk választani a saját reakcióinkat. A pszichológus leírta, hogy a saját gyerek páciensei hogyan nyilatkoztak arról, milyen érzés, amikor a szülők kiabálnak velük:

• „Nem szeretnem, amikor az anyukám kiabál velem, mert sírnom kell tőle.” – Robert, 7 éves
• „Amikor a szüleim kiabálnak, akkor nyomást érzek a gyomromban és sikítani akarok.” – Emily, 9 éves
• „Nem szeretem, ha kiabálnak velem, mert csak mérges leszek miatta.” – Luke, 11 éves
• „A kiabálás csak ront a helyzeten, mert amikor a szülők kiabálnak, attól mindenki stresszes lesz. Ráadásul még kevésbé akarom megcsinálni, amit kérnek.” – Laura, 14 éves

És ha már van itthon egy hétéves gyermekem, rákérdeztem nála is, mit érez egy kiabálós helyzetben, amire nemes egyszerűséggel annyit reagált, hogy

Ennél több érv nem is kell talán a változás mellett, de ha szükség lenne még okokra, akkor a pszichológus is felsorolt pár szakmai szempontot, amiért nem érdemes kiabálni a gyerekkel:

• a kiabálás nem változtatja meg hatékonyan a gyerek viselkedését;
• eltereli a figyelmet a valódi problémamegoldásról;
• a kiabálással a gyerek a nem jó fajta figyelmet kapja meg, ami akár fel is erősítheti a viselkedésproblémákat, hogy még több figyelmet kapjon;
• rossz példát mutatunk vele a gyereknek;
• minél többet kiabálunk a gyerekkel, annál kevésbé fog figyelni arra, amit mondunk;
• a kiabálással azt üzenjük a gyereknek, hogy hatalmunk van felette;
• a kiabálás csökkenti a gyerek biztonságérzetét.

Mit tehetünk a kiabálás ellen?

Dr. Jeffrey Bernstein szerint a megoldás abban rejlik, hogy tudatosabbá válunk és ahelyett, hogy a kiabálásra úgy tekintenénk, mint a gyerek irányításának egyik módjára, annak kellene látnunk, ami valójában: a düh kifejeződésének. Csakhogy felnőttként már nem kell a dühünknek engedelmeskedni vakon, dönthetünk úgy, hogy észrevesszük magunkat és ha frusztráltak vagy mérgesek vagyunk, elmondhatjuk normális hangon a gyereknek az érzéseinket, valahogy így: „Most már nagyon dühös vagyok, majd akkor válaszolok, ha lenyugodtam.” Villányi Gergő szerint is az önvizsgálat az első lépés, ahonnan a változás elindulhat a kiabálás terén: „A szülő, már ha észreveszi magán, hogy a kiabálás a leggyakoribb eszköze, akkor két irányból is átgondolhatja ezt. Egyfelől neki is lehet megoldatlan traumája, élménye, amivel dolgoznia kell. Másfelől a tehetetlenség és a kimerültség az az állapot, ami a leggyakrabban dühöt hoz elő belőlünk családi helyzetekben. Kérjünk segítséget, hogy a feltöltődésre is jusson egy kis időnk, vagy beszéljünk a családunkkal, hogy túl sok teher nyomja a vállunkat.

Mivel az élet nem olyan, hogy mi mind képesek lennénk zen üzemmódban létezni és soha többé nem dühbe gurulni, ezért nem az a megoldás, hogy elnyomjuk magunkban a mérgünket, ha felidegesít a gyerek, és nem is az lesz a probléma nyitja, ha a gyerektől várjuk, hogy megváltozzon, hanem az, ha megtanuljuk kezelni és helyére rakni a dühünket a megfelelő módon. Azaz nem kiabálással és ordítással. Mert végül is olyankor valóban pont úgy reagálunk a negatív érzéseinkre, mint a hároméves, aki a bolt közepén fetreng üvöltve, mert nem kapta meg a hatodik csokiját.

Laura Markham nevelési tanácsadással foglalkozó pszichológus, a Békés szülő, boldog gyermek – A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete című könyv szerzője szerint a szülőkben rejlik a megoldás, azaz a változást magunkban kell elindítani ahhoz, hogy a kiabálásról le tudjunk szokni. Ahogy írja: „Senki sem mindig tökéletesen békés, hacsak nem megvilágosodott. Minden alkalommal, amikor úgy döntünk, hogy nagyobb együttérzéssel fordulunk önmagunk és gyermekünk felé, teszünk egy lépést a belső béke és a boldogabb élet felé. (…)

A szakember legfontosabb tanácsa, amit ki is írhatunk a hűtőnkre, pedig az, hogy mindig előbb higgadjunk le, mielőtt méregből reagálnánk. Ismerjük magunkat annyira, hogy tudjuk, milyen módon lehet megnyugtatni az elménket és nem ráönteni a haragunkat a gyerekre. Érdemes gyors módszert kitalálni (például elszámolni 10-ig, vagy azt a gondolatot előhívni ilyen esetben, hogy még csak gyerek a gyerek), mert nem mindig van sok időnk a reagálás előtt. A rossz hír az, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra, de apránként, lépésről lépésre elérhetünk változást, még ha újra meg újra el is követjük majd útközben ugyanazt a kiabálós hibát. De tudatossággal és a cél szem előtt tartásával menni fog, a gyerek is észreveszi majd előbb-utóbb, hogy máshogy reagálunk, csökken a kiabálások száma, és a viselkedését is ehhez fogja igazítani – legalábbis ezzel biztat minden szülőt a szakirodalom, reméljük, igazuk is van, és tényleg hallgatni fog ránk a gyerek anélkül is, hogy felemelnénk a hangunkat.

A változás öt pontja Markhamtól

1. Nyugtasd meg magad, mielőtt reagálnál! Amikor már érzed, hogy kezd felmenni benned a pumpa, tudatosítsd magadban, hogy mi történik és lélegezz mélyeket. A légzés egyébként is olyan, mintha egy pause gombot nyomnál magadban, érdemes ehhez fordulni rendszeresen.

2. Távolodj el a szituációtól! Ha teheted, akkor fizikailag is lépj ki a helyzetből, adj magadnak öt percet, hogy megnyugodj. Mindezt kommunikálhatod is a gyerek felé, hogy most szükséged van egy kis időre, mert mérges vagy.

3. Mit üzen a düh? A dühöt fel is lehet használni ahhoz, hogy megállapítsuk, mi a baj az életünkben, ami miatt dühösnek érezzük magunkat, és mit kell tennünk, hogy változtassunk a helyzeten?

4. Kerüld el a fizikai reakciót! Azaz ne üsd meg a gyereket mérgedben, még egy fenékre ütés is sok büntetésből. Lehet, hogy minket még így neveltek, de azóta már kiderült, hogy borzalmas hatással van a gyerek lelki fejlődésére.

5. Figyelj a hangodra és a szavaidra! A kutatásokból már tudhatjuk azt is, hogy minél nyugodtabb hangon beszélünk, annál nyugodtabbá válunk, és mások is nyugodtabban fognak reagálni ránk. Ez igaz a gyerekkel való kommunikációra is. Ha csendesen szólunk a hisztériázó gyerekhez, hamarabb fog megnyugodni, mint ha ordítunk vele. Illetve az sem mindegy, milyen szavak jönnek ki a szánkon, ugyanis a káromkodás, csúnya szavak használata a beszélőt és a fogadó felet is felzaklatják még inkább, így hamarabb el tud fajulni a konfliktus.