Állami gondoskodásban élő gyerekek is járnak a Pendula óvodába

Csodás környéken vagyunk, a budai hegyvidéken, hatalmas parkok és milliárdos ingatlanok között. Szemben épp becsöngetnek az elitiskolába, még látjuk az utolsó egyenruhás lányokat eltűnni az épületben. Furcsa kontraszt: ahova mi jöttünk, kevésbé vidámító hely, bár egykor az is impozáns épület volt, és kertje ma is gyönyörű. Gyermekotthon működik benne, két lakójáért jöttünk. Nevelőjük – aki maga is alig lehet több húsznál – már hozza is Danót és Krisztofert. Egyikük egy nejlonszatyrot szorongat, másikuk egy tolltartót próbál futtában becipzárazni. Irány az ovibusz!

Befészkelődnek az üléseikbe, a pedagógus-buszkísérő beköti őket, és indulunk a következő állomásra, egy újabb fővárosi gyermekotthonba. A mintegy negyven perces út alatt megtelik a kisbusz. Kilenc gyereket gyűjtünk össze három intézményből, hogy a Pendula óvodába vigyük őket. Egy olyan befogadó szemléletű, vagyis inkluzív helyre, amit elsősorban azért hoztak létre, hogy legyen egy olyan ovi az országban, ahol kiemelten figyelnek az állami gondoskodásban élő gyerekek speciális szükségleteire, de úgy, hogy a különbség minél kevésbé legyen érzékelhető. Így ide családban élő gyerekek is járnak, akik persze maguk is sokfélék, sokféle helyzetből, közegből jönnek, színes adottságokkal.

Fotó: Neményi Márton

Azelőtt ha egy óvodáskorút kiemeltek a családjából, először is megkapta az aktuális lakhelyét a számára kijelölt gyermekotthonban vagy nevelőszülőnél, majd beíratták a „körzetes” óvodába. Ott – bármennyire jó szakemberek közé került is – óhatatlanul kilógott a sorból, hiszen ő volt az, aki nem anyával-apával jött, hanem a nevelője hozta, akinek lehet, hogy hatkor fel kellett kelnie, ha egy körben vitték őt az iskolásokkal, és akin kicsit talán mindig ott volt a láthatatlan bélyeg: „gyivis”. Vagy épp „árva”, mert a külvilág sokszor még ma is tévesen így gondol rájuk.
A Pendula tulajdonképp megfordította a dolgot; együtt tartja a látóterébe kerülő, gyermekotthonban élő óvodásokat, és ők azok, akikhez a családból jövő gyerekek csatlakozhatnak. Minden reggel buszt küld értük, és minden pillanatukhoz ad szakembert, afféle szülőpótlót.

Mindehhez sok pénz és nagy elszántság kellett, valamint egy civil szervezet, egy házaspár magánalapítványa, a Világszép. Ők tíz éve tartanak táborokat és mentorálnak állami gondoskodásban élő fiatalokat, ám az óvodásoknak csak nemrégiben, négy éve tudtak létrehozni egy saját intézményt. Komoly vállalás ez, hiszen amilyen kicsik ezek a gyerekek, olyan súlyos hátizsákokat cipelnek. Van köztük olyan, akinek nyolc testvére van, de anyja már a negyediknél bevitte gyerekeit a gyámügyi irodára azzal, hogy nem bír velük. Neki természetes, hogy gyermekotthonban él, hiszen sosem tapasztalt mást.De jár ide olyan kisfiú is, aki nem volt biztonságban a nevelőszülőjénél, ezért helyezték el átmeneti intézményben, és olyan kislány, akinek tányért törtek szét a fején – maga mesélte el az óvónőjének.

Félúton járunk, amikor Danó elsírja magát, azt mondja, otthon szeretett volna maradni a többiekkel. Persze lehet, hogy csak nehéz neki az átállás, hamar sikerül megnyugtatni.

– Anyától kaptam – mutat nekem közben Krisztofer egy fából készült kis játékórát, és büszkén mondja, hogy erről fog majd mesélni az ovistársaknak az aznapi beszélgetőkörben. Ettől jó érzésem kerekedik: akkor hát van itt anya, hoz is valamit, és még el sem vették tőle a nagyok. Aztán pár kanyar után, mikor nézegetjük az órát, Krisztofer mintha el is felejtette volna, mit mondott róla korábban. – A nevelői szobában találtam. Senkié nem volt. Feltettem magamra.

Fotó: Neményi Márton

Amikor kiszállunk, egy kislány rögtön megragadja a kezem anélkül, hogy hozzám szólna. Most lát először. Furcsa a hirtelen érintés, de nem lepődöm meg, tudom, hogy közülük sokan küzdenek kötődési zavarral, ami körülbelül annyit jelent, hogy senkihez nem kötődnek igazán, ezért bárkihez tudnak kapcsolódni. Kedves dolognak tűnik, de valójában nem egészséges. – Szinte bármelyik szülővel gondolkodás nélkül hazamennének – erősíti meg az egyik óvodapedagógus. Olykor azokra a gyerekekre jellemző ez, akiket szexuálisan bántalmaztak, náluk előfordul, hogy nem érzik a testhatárokat, hiszen sosem volt intim terük.

Mielőtt elköszönök a minket kísérő pedagógustól, megkérdezem, nőtt-e a szívéhez valaha úgy igazán gyerek, annyira, hogy akár utánakérdezzen, hogyan is áll a státusza, vajon örökbe adható-e. – Mindegyiket nem lehet… – mondja. – El kell döntened: egyet akarsz megmenteni vagy inkább mindegyiknek adni magadból egy kicsit? Ő az utóbbit választotta, és elmeséli, hogy sosem felejti azt a kisfiút, aki százszor is elmondta neki: „te jó ember vagy”. De arra is emlékszik, amikor a konyhában sírt, mert a legjobb akarata ellenére rosszul oldott meg egy feszült helyzetet. – Mindig a fejünkben kell lenni, hogy mi bántalmazott gyerekekkel dolgozunk, akikhez nagyon óvatosan kell viszonyulni.

Sokszínű gyerekek, fehér falak

Megnyugtató közegbe érkezünk: csupa fehér fal, csupa világos fafelület, csillogó tisztaság, puha textilek, nyugalom. A Pendula óvoda egy lelkesedésből, szeretetből alakított hely, ahol minden a gyerekeké. Van itt színpad, és vetítőhely, vannak jelmezek, amiket bármikor fel lehet venni, van sátor elvonulásra. Természetesen van napirend, mint bármelyik óvodában, de nincs frontális foglalkozás, inkább sok szabad játék, a tér pedig nyitott, a bútorokat akár átrendezhetik.

A csoportszobába lépve azt látjuk, hogy egy kislány fekszik a szőnyegen, a többiek pedig körberakják színes kockákkal. Mások álarcokat készítenek. Körben sok-sok könyv és fajáték, műanyagot alig látni. Az is szokatlan, hogy nem jön szembe mindenhol egy méteres Mickey egér, és nincs minden szivárványszínűre mázolva. – A gyerekek elég színesek önmagukban, az agyuknak nem feltétlen jó, ha a környezetük is vibrál – magyarázza Wirtz Ágnes alapítványi vezető a kellemes visszafogottságot.

Az egyik csoportban már reggeliznek, közben egy férfi óvodapedagógus beszélget a gyerekekkel. De nem akárhogyan.

– Miért mérges a mackó ma reggel?

– Mert nem biciklivel jöttünk.

– Hát a tűzoltóautó miért érzi magát álmosnak?

– A tesóm nem hagyott aludni.

– Borika, neked milyen napod van?

– Jó napom!

Fotó: Neményi Márton

Falevél még elmondja, hogy ő épp boldog, mert tegnap végre jött az apukája, és hozott sok ajándékot, Perec pedig később szeretné elmondani, hogy miért nem vidám.

A gyerekek a jelüket egy táblára illesztve fejezhetik ki a többiek felé, hogy aznap milyen kedvvel érkeztek. Szomorú, álmos, vidám és mérges fejek közül lehet választani – az óvodapedagógus ezeket a kódokat igyekezett megfejteni reggeli közben, amivel persze beszélgetést is generált, és módot adott mindenkinek arra, hogy megnyíljon.

Egy ovi – csak nekik

2016 nyarán egy ötéves kislány a paloznaki szálláson szomorkodott. A Világszép nyári tábor utolsó napja volt, és ő nagyon nem akart visszamenni a gyermekotthonba. – Bárcsak a te óvodádba járhatnék! – mondta Bavalics Laurának, aki önkéntesként táboroztatott ott, „civilben” pedig óvodapedagógusként dolgozott egy állami óvodában. Ez a mondat szöget ütött a fejébe. És nemsoká kész volt a terv: kell egy saját ovi a gyerekotthonosoknak! Így kezdődött.

Az alapítvány vezetője megfelelő ingatlant keresett, a budapesti Hűvösvölgyi úton találta meg a kétezer négyzetméternyi potenciális gyerekparadicsomot, aminek minden centiméterét Laura szakmai elképzelései szerint alakíttatták ki. A koncepció szerint egyrészt óvodáztatási lehetőséget teremtettek a velük kapcsolatban álló öt fővárosi otthon kisgyerekeinek, másrészt megnyitották az ovit a környékbeli családoknak – fizetős magánintézményként. Így az egyik tevékenység el tudja tartani a másikat. De a „sima” gyerekeknek is különleges helyet akartak. – Olyat, ahol a gyerekek, a pedagógusok és a szülők is jól érzik magukat – magyarázza Laura, aki egyébként drámapedagógus, fókusztréner, játékmentor is, „és még sok minden“. – Nem egy huszadik budai magánóvodát akartunk. Mi nem síelünk angolul, és nem mászunk hegyet németül. De minden gyerekre egyesével figyelünk függetlenül attól, hogy milyen háttérrel jön.

Bavalics Laura (fotó: Neményi Márton)

Jelenleg három csoport működik, mindegyikben három helyet tartanak fenn állami nevelésben élőknek, de nyitottak sajátos nevelési igényűek fogadására is. Persze mindenki „más” valahogyan. Náluk például nem az szerepel a felvételi kérdőíven, hogy „hogyan telt a várandósság”, hanem hogy „milyen volt a találkozás”, hiszen nem tudhatják, ki az, aki, mondjuk, örökbefogadott. Persze a „másságokat” időnként el is kell magyarázni, hiszen az elején az ovisok sem értik, miért vannak köztük olyanok, akiket nem a szüleik hoznak, hanem busszal jönnek, és miért nem tudnak csak úgy találkozni délután a játszótéren. – A csoportszobában, játék vagy mese közben elmosódnak a határok – mondja Laura. Egyben pedig azonosak, bármi is az előtörténetük: „itt is mindenki anyának rajzol szívet”.

Korábban előfordult, hogy egy állami gondozott kisgyerek annyira kilógott a sorból, hogy azzal az óvoda vagy iskola nem tudott mit kezdeni, nem voltak felkészülve egy ilyen nagy érzékenységet igénylő, összetett feladatra, és akár már egy hét után eltanácsolták őt.  Amióta viszont végeztek az első pendulások, egyre több a pozitív visszajelzés, a tanítók arról beszélnek, milyen ügyesek, szorgalmasak az elsősök, hiszen rengeteget számít, ha már a korai években kipárnázott környezetben nevelkedik valaki.

Fotó: Neményi Márton

Akkor és ott

Délelőttös és délutános pedagógus, gyógypedagógiai asszisztens, fejlesztőcsapat, pszichológus… sok mindenki foglalkozik itt a gyerekekkel. A munkájuknak ez a bizonyos speciális része már akkor elkezdődik, amikor hírt kapnak róla, hogy várható egy óvodáskorú valamelyik gyerekotthonba. Meglátogatják, megismerik az anyagát, egyeztetnek az ottani szakemberekkel, és először az ő lakhelyén játszanak együtt. – Régóta járok rendszeresen gyerekotthonokba, de még mindig van olyan, hogy utána állok a megállóban, és sírok – vallja be Laura. – Az segít kibírni a történeteiket, hogy a hétköznapokban a gyerekek nem engedik, hogy máshol legyél, mint a jelenben. Akkor és ott kell foglalkozni velük, és nagy szükségük van ránk.

Amikor egy kisgyerek megérkezik a busszal, az óvodapedagógus elé megy, amikor pedig hazaindul, kikíséri. A kettő között pedig nagy utat járnak be. Van, aki az elején dührohamokat produkál, csúnyán beszél vagy ellenkezőleg: passzív, visszahúzódó. Többen magukon hordozzák a bántalmazott gyerekek tipikus jegyeit; a figyelemzavart, a szorongást, az „állandó készültségi állapotot”. Olykor nehezen működnek együtt a többiekkel, több a súrlódásuk. De mindenre van gyógyszer, a megértés, a kizárólagos figyelem megtérül. – Megérkeznek vadan, és te jóvá szereted őket – fogalmazza meg munkájuk lényegét Laura. – Egy idő után minden kicsi megérti, hogy itt nem fog tudni olyan szörnyen viselkedni, hogy ne fogadnánk el, ne szeretnénk.

Fotó: Neményi Márton

Mindez az itt dolgozóknak is megterhelő érzelmileg, fontos, hogy meg tudják húzni a határokat. – Érzékenyek vagyunk, de nem fogunk belepusztulni – mondja Laura. – Persze amikor először kísértük ki őket a buszhoz, azt mi is megkönnyeztük. Elváláskor mindig cseppentünk a ruhájukra abból az aromaolajból, amit az óvodában is használunk, hogy kicsit még velük maradjon az itteni hangulat. De már a buszban felveszik a „páncélt”, egyfajta sajátos nyelvezetet, magatartást, ami segít nekik megküzdeni a külvilágban. Persze, hogy sírsz, és persze, hogy dühös vagy a felnőttekre, akik ezt tették velük, de épp ezért számít minden egyes ölelés, amit adni tudsz nekik.