Tominak megváltás volt a gyermekotthon

Tomi a saját kocsiján jön a beszélgetésünkre, ami nagy szó egy állami gondozott fiataltól. Még mindig annak számít, mert bár elmúlt húszéves, utógondozóban lakik, vagyis önálló garzonban, de a gyermekvédelmi rendszeren belül. A kis használt autóért maga dolgozott meg, munkát is vállal amellett, hogy villanyszerelőnek tanul. „Neki van a legnagyobb ölelése a világon” – jellemzi őt Ágnes, a Világszép Alapítvány vezetője – a szervezet család nélkül felnövőket mentorál.

Tomiban valahogy furcsán keveredik a széles jókedv a mindent megkérdőjelező fásultsággal. Bőbeszédűen, fanyar humorral beszél anyjáról, az emberi viselkedésről, jövőről. Jó képességű, okos srác, mégis… mintha valami már az elején félrement volna, és nehezen találna vissza egy jó (vagy legalább valamilyen) vágányra.

Egy időben színész akart lenni, főként, mert – mint mondja, nagyon jó a memóriája –, de aztán látott egy interjút, amiből az derült ki, hogy a színészek sokat melóznak a sikerért, és még akkor se biztos, hogy befutnak. Aztán arra gondolt, hogy szakács lenne, mert szeret enni, bár főzni sosem próbált azelőtt, illetve egyszer rántottát akart sütni tányérban a rezsón. Végül a villanyszerelés lett a befutó, azzal állítólag „zsíros pénzeket lehet keresni”. Aztán mégis elektrotechnikusi szakra került, először azt hitte, azért, mert „nem túl kompetens” anyja eltévesztette a két egymás alatti sort. Valójában szándékosan írta felül a kérését, mert olyan iskolát szánt a fiának, ami érettségit is ad.

Azóta Tomi jóval nagyobb lett, és már kevésbé viseli el az édesanyja kontrollját, „elég zavaros a kapcsolatunk” – mondja. „Takarítóként mindig nagyon sokat dolgozott és keveset keresett, úgyhogy én neveltem fel magam, bár inkább nem nevelt fel senki. Sokat voltam otthon egyedül, vagy az utcán mászkáltam mindenféle haverokkal, akik nem voltak túl jó hatással rám. Loptunk, meg volt olyan, hogy a kukából ettünk.”

Tomi végül a lakhatási zűrök miatt került állami gondoskodásba. Egy ideig ugyanis 34 négyzetméteren éltek négyen nagybátyjáékkal és két háziállattal, aztán az anyja tudott szerezni egy önkormányzati lakást, bár olykor fűtés nélkül voltak, kitört ablakkal. „Mindig egy szemétdomb volt a lakásunk. Nem mondom, hogy lusta, csak problémái voltak. Pszichológushoz nem akart menni, merthogy nem beteg. Aztán amikor volt bakancs-, meg tányérdobálás, akkor utána az volt a bocsánatkérés, hogy odakapcsolt a cartoon networkre, és mintha mi se történt volna. Semmi megbeszélés vagy ilyesmi. Késik, hazudik…” Végül kitették őket tartozások miatt. Addigra Tomit már vizsgálták a családsegítőn keresztül, kiderült, hogy diszlexiás, pszichológus is foglalkozott vele – innen vezetett az út a gyermekotthonba.

Foglalkozás a paloznaki meseközpontban (Képünk illusztráció – Fotó: Világszép Alapítvány)

Ami az apját illeti, róla nem sokat tud, annyit, hogy ő még nem volt hároméves, amikor apját börtönbe zárták „leütéses rablásért”. „A nevét tudom, meg kábé azt, hogy milyen magas, ennyi. Képet sem láttam róla.”
Még nem döntötte el, hogy találkozna-e vele, azt mondja, a legjobb az volna, ha más döntené el helyette. „Ha elsétál mellettem, fel sem ismerem. Különben meg mit kapnék tőle? Semmit. Inkább építem az én kis életemet. Mondjuk, azt szívesen a képébe dörgölném, hogy tessék, hova jutottam nélküled is.”
Azt mondja, időnként észreveszi magán az apakomplexus tüneteit, és sokszor gondol arra, hogy hiányzik az életéből egy apafigura. „Próbáltam máshol keresni, de nem sikerült. Amikor néztem a Dr. House sorozatot, arra gondoltam, hogy ő például lehetne. Ha ő dicsérne meg, az milyen jólesne. Azért jó lett volna egy egészséges család…”

Tomi azóta sok dicséretet kapott, csak nem mindig tudja elfogadni. „Az is számít, hogy ki dicsér, meg az is, hogy miért. Például volt egy lány, aki nagyon tetszett, és azt mondta, hogy okos vagyok. Ez a mai napig itt visszhangzik a fülemben. Vannak, akik sokkal szebbeket mondtak, mégsem emlékszem már rájuk.”
Kérdezem, mi mindenért lehet dicsérni, miben jó. Szerinte elég jó a problémamegoldó képessége, és „impulzív”, szeret gyorsan dolgozni. Jó a logikája, és jelentős a lexikális tudása. Úgy véli, az iskolában is fontos volna problémamegoldást tanítani: „Ha megfigyelünk mondjuk egy kátyús utat, azt látjuk, hogy a vezetők sorban mennek bele a kátyúba akkor is, ha az előttük lévő is így tett, mert ahhoz gondolkodni kéne, hogy kikerüljék. Az emberek többsége beáll a libasorba, robot üzemmódba kapcsol.”

A hirtelenséget állítólag az anyjától örökölte, a viselkedészavart, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor üvölt és csapkod. „Anyám sem igazán tudja hova tenni a dühét meg a fájdalmát, és én se. Rosszul bánik a pénzzel, ahogy én, ADHD-s és diszlexiás, ahogy én is. Érzem, hogy hasonlítok rá, és zavar, mert nem igazán szeretnék.”

Úgy hathetente találkoznak, Tomi azt mondja, ezt csak óvatosan szabad adagolni, mert az anyja „toxikus”. „Volt hat hónap, amikor nem beszéltünk egymással, mert nagyon kibuktam rá.” Legutóbb akkor volt ilyen, mikor elfeledkezett az anyák napjáról, mivel idén egybe esett a munka ünnepével, de őt az ünnepnapok csak annyiban érdeklik, hogy akkor nem tud pénzt keresni. „Este küldte a nehezményező üzenetet, de elgondolkoztam, hogy nem is érdemli meg, hogy annyit mondjak, boldog anyák napját. Haragszom rá. Két otthonban éltem, mindkettőben volt egy-egy »anyám«, nevelők, akik inkább az anyáim, mint az igazi.”

Ritka az ilyesmi, de Tomi nem élte meg törésként azt, hogy gyermekotthonba került, sőt. Azt mondja, olyan volt, mint egy tábor. Egy ultra-mega-király tábor (épp nyáron érkezett). „Igen, bekerültem, hál’ istennek. A hetedikes évzáróra már onnan mentem.  Jók voltak a nevelők, jó fejek voltak a srácok. Honvágyam sem volt, csak néha azt álmodtam, hogy otthon ébredek. Tudod, van az, aki szereti a családját, és van, aki tudat alatt már érzi, hogy valami nagyon nincs rendben. Az én életemben nem volt rendszer, nem volt kire felnézni. Kérdezed, hogy milyen gyerek voltam, de nem is voltam gyerek. Nem igazán volt gyerekkorom.”

Az alapítvány ovis tábora (Képünk illusztráció – Fotó: Világszép Alapítvány)

Azt mondja, nem gyűjtött traumákat, de legalábbis elrakta a rossz élményeket nagyon mélyre. „Tizenhat éves korom körül kezdtek előjönni. Jött a tudat, hogy ember vagyok, hogy létezem, de mi értelme ennek az egésznek? Hát az nagyon nehéz volt, és a mai napig az. Ha jó munkák vannak, akkor vidámabb vagyok, érzem, hogy jövök ki a kiégésből. De amikor fáradt vagyok, akkor elég negatív szemléletem van, két hete is voltak öngyilkossági gondolataim. Nem érzem magam jól a bőrömben, és félek, hogy sosem fogom. Vannak barátaim, támogató felnőttek is, de a napjaim többségét egyedül töltöm, a fejemben. És nem jó hely a fejem.”

Volt néhány párkapcsolata, de azt mondja, neki nem volt kitől ellesnie, „hogyan kéne csajozni”, és nem azok „jöttek össze”, akik neki tetszenének.
Sokáig a lakást okolta a magányérzet miatt, az ötven négyzetméter egy hodály neki – fogalmaz –, hiszen hozzászokott, hogy az intézményekben több emberrel alszik egy szobában. „Akkor zavart, de mostanában hiányzik. Csak annyi, hogy bejön valaki a konyhába, és elkezdi mesélni, mi volt vele aznap. Most csak a falnak mondhatom.”

A munkának sokat köszönhet, nemcsak pénzt, de barátokat is. „Valószínűleg ez volt a legjobb döntés. Ide szerteágazó tudás kell, sok mindenről tudunk beszélgetni.  Biztos lehetne mást is csinálni, de nálam valószínűleg úgysem lesz olyan pont az életemben, hogy elégedett leszek. El tudom képzelni, hogy családom legyen, sőt, ez tartja bennem a reményt. Nagyon szép életet gondoltam el magamnak. Vállalkozó leszek, milliókat fogok keresni. Elég jó, hogy szakmám már lesz hozzá, mert sokan már elkallódtak, akikkel egy otthonban voltam. Néhányuknak nehezebb gyerekkora volt, mint nekem, de ismerek olyanokat is, akik családban nőttek fel, mégsem tudnám irigyelni őket.”

Kalmár Judit dokumentumfilm-rendező nemrég filmet forgatott Tomiról, és a hozzá hasonlóan felnövőkről „Világszépek” címmel. A cím a Világszép Alapítványra utal, ez az a szervezet, amely Tomit is segíti; közel százötven fiatalnak szerveznek nyári táborokat, foglalkozásokat, mentorprogramot azért, hogy az otthontalanság ellenére is meg tudják élni, hogy van helyük a világban. Az első vetítést a filmben szereplő fiatalok előtt tartották. Tomi úgy fogalmaz: „letaglózó volt”. „Egyszerre volt nagyon rossz és jó élmény. De néha nem rossz kimondani a dolgokat. Sokkal előrébb tartanánk.”

A film először itt, az nlc.-n látható.