A testünk változásai nagyjából születésünktől kezdve kísértenek minket, nőket, sokkal inkább ki vagyunk téve az ítélkezésnek és több társadalmi elvárás vonatkozik a mi külsőnkre, mint a férfiakéra. Ez az egyik oka annak, hogy anyaként, amikor az egyik legnagyobb testi változáson megyünk keresztül, sokan a szorongás széles skáláját élik át, és olykor annyira szégyellik az új alakjukat, hogy inkább nem mennek be a tóba a gyerekkel, nem mókáznak a családdal a strandon, és elkerülnek minden olyan programot, ahol le kéne vetkőzni fürdőruhára. Abszolút megértjük, hogy miért teszik ezt, nem ítéljük el őket ezért, inkább csak bátorítunk mindenkit, hogy magasról tegyen az elvárásokra, vegye fel a fürdőruhát és inkább vesse magát a közös vizes élményekbe a gyerekekkel, mert ezek a pillanatok nem térnek vissza.
„A műnők sem segítenek a helyzeten”
Két anya mesélt arról, hogy ők miért választják azt az utat, hogy inkább nem mennek strandra a gyerekeikkel. Érthető módon inkább név és fotó nélkül vállalták a nyilatkozatokat. „Az én fejemben akkor kezdődtek a problémák a saját testemmel kapcsolatban, amikor terhes lettem – meséli az első anyuka. – Előtte kifejezetten jó csajnak tartottam magam, és sokként ért, hogy megjelentek a striák, zsírpárnák olyan helyeken is, amikre nem gondoltam előtte. Úgyhogy inkább nem viszem ki az anyatestemet a strandra. Diétázom, egészségesen étkezem, tornázom is, de vannak olyan következményei a terhességnek és szülésnek, amin valószínűleg csak a sebész segíthetne, de arra sajnálnék ennyi pénzt kiadni. Inkább marad az, hogy takargatom magam.
Az Instagramot ellepő műnők sem segítenek a helyzeten, nekem komoly önértékelési gondokat okoznak legalábbis a tökéletes alakjukkal és fejükkel, holott nyilván tudom, hogy nem igazi meg szét vannak szerkesztve a képek.
Mégis azt érzem, ha pörgetem át az Instagramot és nézem az influenszereket, hogy milyen távol vagyok én attól, hogy jól nézzek ki. Mindenesetre fürdőruháról, bikiniről szó sem lehet, általában inkább a partról nézem a gyerekeimet, ahogy az apjukkal bohóckodnak a vízben. Tudom, hogy ez nem normális, dolgozom rajta magamban, hogy ne így legyen. Első lépésként például leállíthatnám az influenszerek követését, az biztos jó hatással lenne a mentális egészségemre és testképemre.”
A gyereknek az anyjával közös élményekre van szüksége (Képünk illusztráció – fotó: Getty Images)
„Anyám kritikája visszhangzik a fejemben”
A második anyuka életében már korán kezdődött a testével kapcsolatos negatív hozzáállás, úgy nőtt fel, hogy az anyja szinte folyamatosan kritizálta a gyereke kinézetét egészen pici kora óta. „Az anyám kritikája visszhangzik a fejemben, azért nem megyek strandra – kezdi el a történetét az anya. – Tudom, hogy így 40 év felé már illene leakadni arról, hogy milyen gyerekkori sérülések értek a kissé mérgező anyám miatt, de nagyon nehéz azt a kritikus hangot kiiktatni magamból, ami tőle származik. Egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy mennyire kövér vagyok, milyen nagy a pocakom, vastag a combom… állandóan a külsőmmel volt elfoglalva, ami persze sosem lehetett elég jó neki.
Ötévesen nekem már természetes volt például, hogy nem ehetek kenyeret vacsorára, csak párizsit kaptam paprikával magában, mert anya úgy gondolta, hogy fogyókúráznom kell.
Ennek eredménye az lett, hogy felnőttkoromra valóban borzalmasan elhíztam, 100 kilós voltam huszonévesen, amikor észbe kaptam, hogy ki fogom így nyírni magam, ha tovább hízom. Akkor leadtam 40 kilót, aminek meg az lett az eredménye, hogy kifogytam a bőrömből, pár helyen csúnya maradt, például a karomon és combomon is lóg a bőr. A két gyerekemmel ezek után lettem terhes, a szülések igazán már nem tudtak rontani a testképemen, meg se rezzentem, hogy a hasam is kinyúlt, eddigre már teljesen elfogadhatatlannak éreztem magam. És ez így van a mai napig.
Hiába van normál súlyom már, amit tartok több mint hat éve, az érzés, hogy nem vagyok a többi ember közé való, hogy csúnya vagyok, kövér vagyok, ez mind megmaradt a lelkemben.
A férjem pedig mindig dicsér, szeret, mégsem tudom nem torznak látni a testemet. Egy pszichológusra lenne szükségem valószínűleg, talán azzal ki lehetne űzni anyám kritizálását a fejemből és fel mernék venni fürdőruhát. Most csak a férjem viszi strandra a gyerekeket, én inkább otthon is maradok olyankor, hogy ne fájjon a szívem. Nyaraláskor pedig szó sem lehet arról, hogy olyan vakációt szervezzünk, ami vízparti pihenés, mert az nekem csupa szorongás és stressz lenne csak.”
Milyen példát mutatunk a gyerekeinknek?
A szorongás érthető, az elvárások az anyák, nők felé valóban túl magasan vannak, ám ha másért nem, a gyerekekért mégis túl kell lépnünk azon, hogy utáljuk a testünket. Ugyanis nemcsak saját magunknak ártunk ezzel, hanem a gyereknek is rossz példát mutatunk, és elősegítjük a testképzavar kialakulását, ha azt látja, hogy anya folyton becsmérli a saját testét. Dr. Laura Choate, a Louisiana Állami Egyetem professzora szerint ez a szempont sokkal többet nyom a latban, mint gondolnánk. Akarjuk vagy sem, de a gyerekek rólunk veszik a példát a testképpel kapcsolatos kérdésekben is, lemásolják a hozzáállásunkat, viselkedésünket, és magukévá teszik azt, amit látnak tőlünk. Úgyhogy ha azt látják a gyerekek, hogy anya nem megy a strandra, mert nem hajlandó fürdőruhát venni, annyira szégyelli, utálja a testét, az nemcsak azt közvetíti feléjük, hogy lemaradnak egy csomó közös élményről az anyukájukkal, hanem azt is, hogy negatívan értékeljék később a saját testüket.
A szakember szerint már tanulmányokban is kimutatták, hogy mindegy, mit mondunk a gyerekünknek, mennyire árasztjuk el dicséretekkel a súlyával, alakjával, megjelenésével kapcsolatban, ettől még nem fog változni a saját testéről kialakult negatív véleménye, ha mi, anyák ezt a negatív példát mutatjuk neki saját magunkkal szemben. A jó hír viszont az, hogy nem baj, ha már nagyobb a gyerek, amikor erre ráébredünk és változtatunk az önmagunkkal való viszonyunkon, mert minden korban él a példa hatása a gyerekeinkre, maximum az intenzitása csökken idővel. Dr. Choate a következő stratégiát javasolja a testükkel elégedetlen anyáknak:
1. Fogadd el a súlyod, alakod, megjelenésed
Persze ezt nagyon könnyű mondani, annál nehezebb megvalósítani, vannak, akik egy életen át küzdenek ezzel a ponttal. Azonban ahhoz, hogy jó példát tudjunk mutatni a gyerekeinknek, ez egy elkerülhetetlen lépés: komfortosan érezni magunkat a saját bőrünkben. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink jóban legyenek a testükkel, akkor értékelnünk kell a saját testünket először.
2. Kerüld az egészségtelen diétákat
Ha azt látja tőlünk a gyerek, hogy egyik extrém fogyókúrából a másikba esünk, mert annyira elégedetlenek vagyunk a testünkkel, hogy bármilyen szenvedést vállalunk a megváltoztatásáért, akkor sokkal nagyobb eséllyel fognak a gyerekek evészavarokat összeszedni a fejlődésük során. És persze a negatív testkép is fenyegeti őket. Inkább az egészséges, kiegyensúlyozott étrendet mutasd meg a gyerekeknek a saját példádon keresztül.
3. Ne a súly és fogyás legyen a központi témád
A gyereknek egyáltalán nincs arra szüksége, hogy folyton azt hallgassa az anyjától, hogy maga alatt van a súlya miatt, vagy hogy milyen fogyókúrát tervez a következő hétfőtől. Ugyanígy nincs szüksége arra sem, hogy másokról beszéljünk ebben a kontextusban, mintha egy ember csak abból állna, hogy hány kilót nyom és mennyit hízott/fogyott. A gyerek ebből azt fogja levenni, hogy ez az élet központi eleme, ami körül forogni kell, pedig nem akarhatjuk neki azt a sorsot, hogy fixálódjon a saját és mások külsejére egész életében.
