10 éve már Svédországban éltek, hogy kerültetek oda?
Gőbel Nonó: Idén szeptemberben volt 10 éve, hogy kiköltöztünk Bazsi férjemmel. 25 évesek voltunk, két bőröndöt és néhány hátizsákot hoztunk csak magunkkal – őt a malmői egyetem interaction design mesterszakára vették fel, én meg úgy gondoltam, keresek majd valami állást, aztán ha lediplomázott, úgyis hazajövünk, ez csak egy kétéves kaland lesz a történetünkben.
Aztán változott kicsit a képlet. Néhány héttel Bazsi diplomázása előtt megérkezett hozzánk Emma lányunk, az utána lévő hónapokban pedig annyira ámulatba estünk a svéd kisgyerekes családokat övező támogatásoktól – és itt nemcsak az anyagi dimenziókra gondolok, hanem az „apagyes” alapvetőségére, a részmunkaidőhöz való jogokra, a bölcsik/ovik magas minőségére vagy akár arra, mennyire gyerekbaráttá teszik a svédek a múzeumaikat és boltjaikat –, hogy úgy döntöttünk, az összes gyermekünket itt akarjuk világra hozni, és így megélni velük az első éveket.
Mindhárman itt születtek: Emma lányunk a malmői nagykórházban, Bende meg Samu fiaink otthon, a lundi lakásunkban.
Fotó: Maruszky Judit
A kisebbik fiunk születése közben pedig berobbant a COVID, utána meg az ukrán–orosz háború, úgyhogy itt ragadtunk. Vettünk egy régi, vörösre-fehérre mázolt faházat vidéken, pontosan olyan, mint a Pettson és Findusz-mesékben a házikók. A gyerekek iskolába meg oviba járnak, Bazsi most már senior UX dizájnerként dolgozik az IKEA-nak, én pedig szabadúszó copywriter és UX writerként vállalok különböző projekteket. Illetve hangosmeséket írok és mondok fel, meg persze a Bukkancs meseblogomat építgetem. És várjuk, figyeljük, merre mi történik. Akár itthon, Svédországban, akár otthon, Magyarországon, akár a nagyvilágban.
A szüleink, testvéreink és barátaink mindeközben otthon maradtak, ezt minden egyes nap megérezzük. Szerencsére mi is hazanézünk évente egy-két alkalommal, és ők is bármikor jöhetnek ide – a többi napra pedig ott vannak a videóhívások, csomagküldések, képeslapok, meg minden egyéb 21. századi kapcsolattartási innováció.
Mi a fő különbség a svéd és magyar élet között?
A legnagyobb különbség, ami eszembe jut – pláne kisgyerekes szülőként – az a rendszer(ek)ben való bizalom. Múlt hétvégén kimentünk a szomszéd tanyára dísztököket vásárolni: egy takaros, nyílt oldalú házikó mellé voltak kirakva a tökök, mellettük a gazda telefonszáma, amire tudtuk utalni a tökök árát. Semmi kamera vagy felügyelet, mindenki tudja, hogy a tökökért igenis fizetni kell, a gazda pedig megbízik a vevőiben így a távolból is. A másik nagy különbség, amit illusztrál ez a történet, az a készpénzmentesség: gyakorlatilag sosem használunk készpénzt, nincs is klasszikus pénztárcám, csak kártyatartóm, a piszlicsáré költségeket ezzel a Swish nevű, telefonszámmal összekapcsolt utalással is lehet intézni, már igeként is használjuk, akár külföldi magyarok közt is: „átswishelem neked a sütim árát, jó?”.
Svédországban szerintem azért jó élni, mert a életminőséget sokkal szabadabban határozzák meg, mint máshol.
„Élni és élni hagyni” – ugyan angol mondás, de itt is tökéletesen igaz: élj tudatosan, vigyázz a környezetedre, figyelj az egészségedre, tölts időt a családoddal, és a rendszer mindebben meg fog tartani. Ne szólj bele mások életébe, nem a te dolgod – alakítsd úgy a tered, ahogyan neked a legjobb. Dolgozni akarsz? Dolgozzál, vannak fantasztikus ovik és iskolák. Több szabadságra vágysz? Oszd be ügyesen a GYES-napjaidat, és megteheted – a GYES-napokat a gyereked 12 éves koráig tartogathatod, volt olyan főnököm, aki féléves „apaszabira” ment el az ikrei 12 éves szülinapja előtt pont emiatt. Készülj fel a sötét hónapokra és a hidegre, megvannak az eszközeid – menj kirándulni, szedj D-vitamint, járj koncertre vagy színházba, vagy csak olvass otthon, ami jólesik. Dióhéjban ez az általunk eddig tapasztalt svéd mentalitás.
Fotó: Maruszky Judit
Könnyen megtaláltátok a helyeteket munka és lakhatás szempontjából?
A lakhatás egy nagyon érdekes kérdés, határozottan másként működik, mint otthon. A bérlők Szent Grálja a „förstahand” lakás, amikor első kézből, azaz egy épületfenntartó cégtől bérled a lakásodat, mert ott bármeddig maradhatsz, nyílt végű szerződés. Viszont egy másik, rettenetesen svéd szokás miatt, ami a sorban állás – merthogy mindenki egyenlő, nem kivételezünk senkivel, ugyebár –, akár évekbe is telhet, míg egy ilyen lakásra találsz. Addig meg marad az „andrahand”, azaz a másodkézből bérlés, amikor például valaki a saját lakását adja ki másnak.
Mi az első években csupa „andrahand” lakásban laktunk, megtapasztaltuk minden előnyét-hátrányát: az első lakást, amibe érkeztünk, egy magyar főbérlőtől vettük ki, aki aztán csúnya módon átvert minket, de rajta kívül mindenki korrekt módon bánt velünk. Két és fél év kellett ahhoz, hogy elcsípjünk egy „förstahand” lakást a dél-svédországi Lundben, Malmötől nem messze, egy egyetemi kisvárosban, macskaköves utcákkal, hangulatos kávézókkal, ahol aztán öt évig laktunk. Amikor pedig kinőttük azt a lakást, olcsóbb volt venni egy új otthont, mint bérelni egy másikat, így kerültünk a mostani házikónkba.
Ami a munkát illeti: ez az egyik legnehezebb dolog az ittlétben, olyan munkát találni, ami megfelel a képesítéseidnek.
Én gyerekkoromban Angliában éltem, később meg angol bölcsészként végeztem az ELTE-n, úgyhogy elsősorban angol kommunikációs állásokat céloztam meg, négy hónap elteltével pedig már kezdhettem is az IKEA-nál – ezzel pedig, mint kiderült, az átlag expatnál gyorsabban sikerült vennem ezt az akadályt. Másoknak gyakran hosszabb ideig kell mosogatniuk, takarítaniuk vagy egyéb, nyelvtudást kevésbé igénylő munkákat vállalniuk, míg rájuk mosolyog a szerencse. A második munkahelyemen többször is beszélgettem a nagyon kedves, Budapestről költözött takarító nénivel, aki otthon könyvelőként dolgozott, itt viszont a nyelvtanulás miatt máshonnan kellett kezdenie a dolgokat.
Ha már viszont benne vagy a rendszerben, sokkal könnyebb minden. Nekem az első, IKEA-s kommunikációs állásom után mindig megajánlották a következőt, egy éve meg szabadúszásra váltottam, hogy a három gyerek meg a Bukkancs mellett kötetlenebbül dolgozhassak. Bazsi férjem pedig a diploma után azonnal bekerült egy svéd IT-tanácsadói céghez, onnan meg gond nélkül az IKEA-hoz. A külföldiségünk, hogy nem beszélünk anyanyelvi szinten svédül, sosem jelentett hátrányt.
Nonó, Bazsi és a gyerekek (Fotó: Mócz-Horváth Edina)
Nem voltál nagyon egyedül ott, amíg kicsik voltak a gyerekek?
Szerintem sokkal kevésbé voltam magamra hagyva, mint egy magyar kisgyerekes anya. Pusztán amiatt, mert Svédországban – legalábbis a mi munkahelyeinken– sosem okozott gondot részmunkaidőben dolgozni, így nem voltam egyedül reggel nyolctól este hatig, hanem Bazsi leggyakrabban délután négyig dolgozott csak. Az első hónapokban még a családunkból is sorra érkeztek a látogatók, akik segítettek, az is sokat számított, nagyon hálásak voltunk.
Emellett persze határozottan számított az is, hogy én „csak” bő egy évig voltam otthon a gyerekekkel, utána mindig Bazsi váltott engem és „apagyesen” volt három-négy-öt hónapot, majd pedig oviba – vagyis bölcsibe, csak itt egy intézmény az ovi és a bölcsi – kerültek a kicsik. Így nem estem ki az élet körforgásából, és nem maradtam egyedül az anyaság minden áldásával és átkával a kezdeti hónapokban sem; ezt az élményt kívánnám minden friss szülőnek, ha lehetőség volna rá.
Svédországban kicsit máshogy állnak a gyerekekhez és családokhoz ezek szerint, mint itthon.
A gyerekszempontokat mindenhol nagyon figyelembe veszik. Az egészen apróságoktól kezdve, mint hogy pelenkázóasztalt biztosítanak, ahol csak szükség lehet rá, a nagyobb volumenű dolgokig, mint például az a Bosjökloster-kastélykert, ami hiába egy felnőtteknek kikiáltott látványosság, van benne állatsimogató, játszókert, gyerekmenü és labirintus. A kifejezetten gyerekeknek kitalált helyek, mint például a stockholmi Junibacken meseház vagy az Astrid Lindgren mesekaraktereire alapuló Vimmerby-élménypark egészen leírhatatlanul varázslatosak. Ahányszor arra járok, elmondok egy fohászt, hogy otthon is minél több ilyen hely szülessen mielőbb.
A másik dolog, ami eszembe jut, az a svédek ráhagyásos mentalitása, különösen az egészségügyben. Már a terhesgondozás alatt is örömmel tapasztaltam, hogy nem zargatnak állandóan ultrahangokkal és vizsgálatokkal, hiába volt az első szülésem egy több napon át tartó mély vízbe ugrás, nem erőltették rám kényelmi okokból a császározást, csak hogy a legemlékezetesebb példát mondjam. Megvan viszont ennek a kevésbé kellemes oldala is: a szülés-utógondozás szintén ráhagyós, nem készítenek fel arra, mire figyelj és mire nem, később pedig – hacsak nincs nagyon akut problémád – szintén hajlamosak rád hagyni a dolgot. Néhány hete derült ki rólam, hogy tejérzékeny vagyok, de már évekkel ezelőtt jeleztem, hogy valami baj lehet a hasammal, viszont mivel nem voltak súlyos panaszaim, és nem harcoltam eléggé a saját érdekeimért, egész idáig húzódott a diagnózis.
Kisgyerekes szülőként ez azt jelenti, hogy gyakran már nagyon rosszul kell lennie a gyereknek ahhoz, hogy komoly orvosi figyelemben részesüljön.
Nem baj ez feltétlenül, mert persze a túlmedikalizás sem jó megoldás, de friss szülőként ez valamivel több álmatlan éjszakát eredményez, mint a klasszikusabb hozzáállás. De összességében mindenképp úgy érzem, százszor előbb lennék Svédországban kisgyerekes szülő, mint bárhol máshol.
A gyerekek milyen nyelven beszélnek? Magyarul olvasod nekik a meséket?
Amikor ötéves voltam, a családommal Angliába költöztünk, mert édesapám kapott ott egy remek állást. Azért, hogy mielőbb megtanuljunk angolul, a szüleim otthon is angolul beszéltek hozzánk – rendkívül sikeresen, ugyanis sitty-sutty megtanultunk angolul, magyarul viszont úgy elfelejtettünk, hogy amikor hazaköltöztünk, öt szónál többet nem tudtam mondani az első osztálykiránduláson. Emiatt külön fontos volt nekem, hogy nálunk az ifjúság itthon magyarul beszéljen, ezt ezidáig nagyjából tartottuk is, így, hogy iskolás-óvodás a társaság, gyakran átváltanak a „játéknyelvükre”, amit külön vicces hallani, meg hát érdekes tükörfordítások is akadnak – például rendszeresen mondják a „nincs” helyett azt, hogy „nem van”, merthogy így mondja a svéd is, „det är inte” –, de összességében azt kell mondjam, meglepően nívós a szókincsük.
Persze ez elsősorban amiatt van, hogy mennyi magyar nyelvű mesét olvastunk és olvasunk együtt – de mivel Emma már harmadik éve jár iskolába, és Benu is már nagycsoportos ovis, természetesen megjelentek nálunk szép számmal svéd mesék is. Tegnap például a kétéves Samunak a Pagony-féle A zsúfolt házikót olvastuk, Benunak egy svéd dinós mesét, Emma pedig hónapok óta Harry Pottert olvas magyarul az apjával esténként, most tart a negyedik kötet végén, hihetetlen büszke vagyok rá.
Fotó: Maruszky Judit
Honnan jön nálad a mesekönyvimádat?
Én mindig olvastam. Szorongós kislány is voltam, és amikor Angliába költöztünk, a nyelvtanulásom szorosan kapcsolódott a mesekönyvekhez – egy Milne-féle Micimackó-kivonat volt az első igazi „tananyagom” az iskolában. Az angol mesekultúra szintén egészen varázslatos dolog, nekem valahol – sajnos vagy szerencsére – ez az alapom, a fundamentám, Enid Blyton és Roald Dahl könyvei, Paddington, a Worst Witch-mesék, Narnia, Kipling, Lewis Carroll… Később meg aztán a híres angol-amerikai regényeket és ifjúsági könyveket bújtam, Brontëtól az Anne Shirley-sorozatig és Tolkienig, meg persze a megkerülhetetlen Harry Pottert – ami konkrétan beragyogta a gyerekkoromat, mert stílusában és hangulatában is azt az angol diákvilágot idézte meg, amit már nyolcévesen is annyira fájt otthagyni. Magyar szerzők közül leginkább Szabó Magdát olvastam diákként és felnőttként is.
Van egy régi családi barátunk, akinek gyerekként átszöktem a kertjébe, fel a meggyfájára, ott gubbasztottam délutánokon át, meggyet nyammogva és olvasva. Nemrég meg is írta nekem, micsoda időtálló gyümölcsöt termett az a meggyfa. Egyébként édesanyám irodalomtanár, úgyhogy könyvek között nőttem fel, ez valahol predesztinálta a dolgot, de ugyanúgy benne volt a világokba menekülés, a felfedezés vágya, és még egy halom dolog, amit úgyis tud rajtam kívül minden könyvfaló.
Aztán szülőként kevesebbet olvastam, olvasok, pláne igazi, „felnőtt” könyveket, cserébe viszont folyamatosan ámulok azon, micsoda ízléses felhozatal van már kortárs mesékből angolul, magyarul, svédül.
Teljesen visszahozta a gyerekkori fán gubbasztás emlékét, illetve adott hozzá egy extra dimenziót, ugyanis a mai mesekönyveink már csak látványra is annyira gyönyörűek, hogy az hihetetlen. Láttad a Minalima-féle Harry Pottert? Hát van még ilyen szép dolog a világon?!
A Bukkancs hogy keletkezett? Honnan van a név?
Nem tartom magam valami nagy névadónak, meg is kérdeztem egy kedves barátnőmet, hogy indítani akarok egy Instagram-oldalt, ahol a mesekönyveinket mutatom be, szerinted minek nevezzem el? És aztán egyik nap berémlett ez, hogy „Bukkancs”, márminthogy rábukkansz egy bookra, jó magyarosan „buk”-nak mondva, és áthallásos a „pukkancs”-ra is, ami meg mindig tetszett, hogy ilyen kis karistos-játékos szavacska – és aztán így maradt.
Maga az ötlet, hogy Instagramon mutassak be könyveket, onnan jött, hogy írtam egy angol nyelvű mesécskét, és amikor közösségi finanszírozással akartam megjelentetni – ami egyébként nem sikerült, de jó móka volt –, láttam sok olyan külföldi, mesékkel foglalkozó Instagram-profilt, akik ezzel foglalkoznak: kiadóktól kapnak könyveket, olvasgatják őket a családjukkal, aztán beszámolnak róluk. Úgyhogy eredetileg ezért alapítottam meg a Bukkancsot, akkoriban nem is volt még nagyon ilyen magyar Instagram-profil, azóta pedig szerencsére rengetegen lettünk, mert mindenki ráérzett, hogy annyi szuper mese elérhető ma már, mégsem járhatunk minden egyes nap könyvesboltba, úgyhogy nagy segítség, ha egy anyatárs – vagy ahogyan odaát a Bukkancson mondjuk: „mesemami” – árulja el, náluk hogyan vált be egy-egy gyerekkönyv.
Mindez cirka öt éve indult, azóta pedig egyre többen vagyunk az Instagramon, elindítottunk egy Facebook-csoportot is, illetve mostanság már kevésbé a kortárs mesekönyvek bemutatására törekszem, ahelyett inkább a saját, személyes mesevilágomat igyekszem megosztani az ottani szülőtársakkal. Akár hangosmeséken, akár mesekártyákon, akár csak egyszerű posztokon keresztül.
Most is dolgozol új mesén?
Tavaly döntöttem el, hogy advent alkalmából írok egy 24 fejezetes hangosmesét, amiben mindenfajta karácsonyi mesevidékre jutnak el a főszereplő Anni és Dinó – megírtam, felolvastam, felvettem, utána meg feltöltöttem Spotify-ra, hogy bárki meghallgathassa. Egészen megdöbbentem, amikor láttam, mennyien hallgatják, sőt, azóta minden héten kapok visszajelzéseket innen-onnan, hogy még mindig ez szól náluk, és hogy esetleg tervezek-e írni egy másik mesét, mert már kicsit sok a karácsonyi hangulatból így a nyári kánikulából kikecmergeve!
És akkor eszembe jutott, hogy Benu fiam nemrégiben elkezdett emlegetni egy Aprafatinka nevű valakit – ahogyan egyre többet hallottam tőle ezt a nevet, elkezdett bennem is működni, ébredezni egy új mese, ahol Aprafatinkával mindennap történik valami furcsaság, hol a ruhák perdülnek táncra előtte, miközben öltözni próbál, hol a könyvtári mesealbumba rajzolja vissza színes ceruzával a kipottyant hercegnőt, hol meg hőlégballonozó pingvinek mellett kerekezik a Körte-tóhoz… Október végére tervezem a megjelenést, ezúttal megvehető, letölthető hangosmese lesz, hogy bárhol lehessen hallgatni, sőt még egy színezőt is terveztünk hozzá Török Juttával, aki már formába is öntötte Aprafatinkát. Rettenetesen izgi, a nulladik fejezetbe már bele lehet hallgatni, és egyelőre úgy tűnik, tetszik a többségnek.
Fotó: Maruszky Judit
Mit javasolnál három pontban, hogyan válasszunk ajándékba mesekönyvet a gyereknek?
Mindenekelőtt leszögezném, hogy ezek csak személyes meglátások, amik nálunk beváltak, de az első és legfontosabb szabály, hogy nincs általános szabály: ami egy gyereknél beválik, az egy másiknál lehet, hogy meg sem ugorja az ingerküszöböt. Ennek tudatában viszont szerintem a következőket érdemes észben tartani:
1. Milyen érzés kézbe venni a könyvet?
Tudom, hogy a digitália fénykorát éljük, de egy webshopos felület nem adja vissza azt, milyen is egy könyv élőben. Fényes, matt, vastag, vékony, milyenek a betűk, a rajzok… Milyen az összélmény? Tapasztalatból mondom, ha olyan könyvet kapunk, amit valami miatt nem jó kézbe venni, az bizony a polcon fog maradni.
2. El tudjuk képzelni a könyvespolcukon?
És itt most nem csak a saját, szubjektív minőségmércénkre gondolok, hanem a gyerekünk igényeire is – láttuk már ilyet olvasni? Tudjuk (vagy legalább sejtjük), hogy szereti a hasonló könyveket? A legjobb ajándékkönyvek a szülő és a gyerek elvárásainak bűvös aranymetszésében találhatóak, nem baj, ha nem egy az egyben felel meg az aktuális érdeklődési körnek – szerintem a nagyszüleink generációja kevésbé szívesen venne zombis képregényeket karácsonyra, mint mondjuk egy szörnyes legendáriumot, pedig annak is eljön majd az ideje.
3. Hallottunk róla megbízható véleményt?
Nem hazabeszélni gondolok – bár tényleg, rengeteg mesemami van ma már, akik a friss megjelenésű könyveket recenziózzák, de ott van még például a Moly.hu, ahol évek óta véleményeznek meséket is a felnőtt könyvek mellett, illetve legtöbbünk környezetében van legalább egy olyan személy, aki nem csinál titkot abból, mennyire szereti a (gyerek)könyveket! Ha mást nem ismerünk, faggassuk ki a hozzánk legközelebb eső könyvtár vagy könyvesbolt gyerekrészlegének a vezetőjét, rengeteget számít egy autentikus vélemény. Ha meg végképp nem találsz senkit, kérdezz engem nyugodtan, örömmel segítek, amiben csak tudok.
