Európa ÖSSZES jelenlegi uralkodója ugyanannak a 18. századi grófnak a leszármazottja

Aki esetleg nem tudná, hogy mi is volt az a Hessen-Darmstadti tartománygrófság, az egy pillanatig se szégyellje magát, elvégre vannak az életben ennél sokkal fontosabb dolgok is; sőt, szinte csak azok vannak! Azonban, ha valakit netán mégis érdekelne a téma, annak azért elárulhatjuk, hogy a Hesse-Darmstadti tartománygrófság a Német-római Császárság egyik nos, tartománya volt, és a 16. század közepétől a Birodalom 1806-os felbomlásáig létezett. Története úgy indult, hogy 1576-ban I. „Nagylelkű” Fülöp hesseni választófejedelem végrendeletében négy fia között osztotta fel a fejedelemséget: György, a legfiatalabb a Hessen-Darmstadt ura lett, a legidősebb testvér, IV. Vilmos a Hessen-Kasseli tartományt kapta, míg a második fiú, IV. Lajos Hessen-Marburgot, a harmadik, II. Fülöp pedig Hessen-Rheinfelset.

Aztán a hessen-reinfelsi vonal Fülöp 1583-ban bekövetkezett halálával kihalt, és amikor 1604-ben a gyermektelen hessen-marburgi IV. Lajos tartománygróf is elhunyt Marburg várában, a birtokaiért folytatott örökösödési vita, valamint a kálvinista Hessen-Kassel és a lutheránus Hessen-Darmstadt közötti felekezeti ellentétek elkeseredett, évtizedekig tartó rivalizáláshoz vezettek. A végeláthatatlannak tűnő örökösödési konfliktus a harmincéves háború idején is folytatódott, amelyben Hessen-Darmstadt a Habsburgok mellett tette le a garast, Hessen-Kassel meg értelemszerűen az ellenoldal mellé. Bár Hessen-Darmstadt és Hessen-Kassel 1627-ben végül megegyezésre jutottak, a viszálykodás pár évtizeden belül ismét fellángolt, ami egyebek mellett Dorsten ostromához vezetett, és 1645-től véres összecsapások sorozatában csúcsosodott ki, amikor Amalie Elisabeth kasseli grófné ostrom alá vette Marburgot. A konfliktus végül az 1648-as westfáliai béke előestéjén, több mint nyolcvan évvel a birtokok felosztása után rendeződött: a vitatott felső-hesseni terület nagy része, köztük Marburg az idősebb kasseli ághoz került, míg Hessen-Darmstadt megtartotta Giessent és Biedenkopfot.

És most ugorjunk előre egy kicsit az időben, egészen a 18. század második feléig: ugyanis ekkor – egészen pontosan 1768-ban – lett a tartomány ura IX. Lajos gróf. Ő már az ötvenes évei környékén járt ekkoriban, és meglehetősen mozgalmas ifjúság állt mögötte. Az udvari életet megvetette (vagy legalábbis némi averzióval viseltetett iránta), ugyanakkor a hadászatért valósággal rajongott.  Katonai kiképzése a hessen–darmstadti hadseregben folyt, ahol egészen címzetes ezredesi rangig vitte tizenegynéhány évesen (igaz, a nagyapja, vagyis Ernő Lajos tartománygróf nevezte ki, szóval fantasztikus katonai előmenetele az abban az időben kötelező nepotizmus számlájára is írható). 1741-ben gránátos testőrségi ezredet alapított, 1742-ben pedig megvásárolta a francia Royal-Allemand ezredet, és ezzel bekapcsolódott az osztrák örökösödési háborúba. Ezután porosz szolgálatba lépett, és részt vett a sziléziai hadjáratokban. A hétéves háború kitörésekor – diplomáciai okokból – otthagyta a poroszokat, majd később az osztrákok mellé szegődött, itt altábornagyból tábori főhadszertárnokká léptették elő, és 1767-es bécsi látogatásának alkalmából egy gyalogosezredet is kapott.    

Lajos 1741-ben vette feleségül Henrietta Karolina pfalz-zweibrückeni hercegnőt, korának egyik legműveltebb és legolvasottabb asszonyát, akit maga Goethe nevezett önéletrajzi regényében, a Költészet és valóságban „nagy tartománygrófnénak” (Die Große Landgräfin), és bár házasságuk hivatalosan 32 évig – a hercegnő haláláig – tartott, a valóságban ennek az időnek körülbelül a felét töltötték csak együtt, hisz a gróf egyrészt Pirmasensben élt, felesége meg Buchsweileben, majd  Darmstadtban, másrészt pedig egyébként is sűrűn elszólította a katonásdi (Soldatenspielerei, ahogy a felesége némi gúnnyal nevezte), ami nem csak azt jelentette, hogy gyakran vett részt különböző háborús konfliktusokban, hanem azt is, hogy katonái gyakorlatozásának szemléjében alighanem sokkal nagyobb élvezetet talált, mint a családi életben.

Csaknem mindent ennek a szenvedélyének rendelt alá. Ahogy a Wikipedia írja, apja 1768-as halála után a felvilágosult abszolutizmus szellemében, reformokkal kezdte meg uralkodását Hessen–Darmstadtban. Lecserélte a vezető hivatalnokokat, betiltotta a termőterületeket és ezáltal a mezőgazdaságot veszélyeztető hajtóvadászatokat és a vadgazdálkodást, értékesítette a vadászkastélyok és a felesleges gazdasági épületek többségét, és a pénzt ehelyett a hadseregre fordította: Darmstadtban például új felvonulási teret építtetett, és a lakosság lakhatásának támogatása helyett a kaszárnyákat bővítette. Pirmasensben fedett csarnokot emeltetett, hogy a katonák rossz időben is gyakorlatozhassanak. Hadi kiadási olyan magasra rúgtak, hogy a tartománygrófné állítólag úgy tudta csak fedezni a gyermekeik oktatását, hogy titokban elzálogosította ékszereit.

Apropó gyerekek (és egyúttal végre elérkeztünk a lényeghez): IX. Lajos azért a nagy katonásdi közepette sem feledkezett meg dinasztikus kötelezettségeiről, és nyolc darab utódot – öt lányt és három fiút – hagyott maga után. Akkor még aligha sejthette, hogy 2022-ben, vagyis jó 230 évvel a halála után, köszönhetően a főnemesi házak sajátos házassági viszonyainak,

az összes – ismételjük: az ÖSSZES – európai uralkodó az ő leszármazottjai közül fog kikerülni.

(erre egyébként azért kellett 2022. szeptember 8-ig várni, mert II. Erzsébet nem az ő vérvonalából született, viszont III. Károly apai ágon már hesseni származék)

A rend kedvéért soroljuk is fel IX. Lajos, a háborúmániás hessen-darmstadti tartománygróf és neje, a boldogtalan Karolina hercegnő jelenleg is regnáló utódait: III. Károly brit király mellett ilyen még Fülöp belga király, II. Margit dán királynő, Vilmos Sándor holland király, V. Harald norvég király, VI. Fülöp spanyol király, XVI. Károly Gusztáv svéd király, II. János Ádám liechtensteini herceg, Henrik luxemburgi nagyherceg, valamint II. Albert monacói herceg (és persze ő számos korábbi uralkodó felmenője is, így többek közt I. Ferenc József osztrák császáré és magyar királyé, de ezeket most inkább ne vegyük végig). Aki meg a részletekre is kíváncsi, az kattintson bátran erre a hasznos kis szemléltető ábrára, és tanulmányozza, amíg csak bele nem szédül.

(egészen eddig egyébként János Vilmos Friso orániai herceg számított az európai monarchák utolsó közös ősének, de ő pár évtizeddel IX. Lajos előtt élt, úgyhogy most ki lett ütve a nyeregből)