Ahány vidékre költöző családot bírunk szóra, annyi érdekes történetet hallhatunk: mindannyian máshonnan indultak és az ország egészen különböző pontjain állapodtak meg. Barbaráék baranyai nagyvárosból, Stelláék a pesti agglomerációból, Szilviék pedig Angliából vették célba a vidéki életet.
38 év panel után költöztek tanyára
Kusz Barbara és férje 13 éve, Pécsett kezdték a közös életüket, majd amikor a fiuk mellé 7 éve megszülettek az ikreik, Komlóra költöztek, ahogy ő mondja, leginkább anyagi megfontolásból. 6 évig éltek itt, de az utolsó 2 évben a járvány és a megszorítások miatt már elkezdett érlelődni bennük a gondolat, hogy élhetőbb mindennapokra vágynak. „A férjem vendéglátós, a munkahelye csökkentette a béreket, de máshol sem volt fényesebb a helyzet a szakmáján belül. Én grafikusként lézergravírozott egyedi ajándékokat, dekorációt készítek, vagyis nem voltam helyhez kötve, épp a lezárások előtt indítottam el a vállalkozásomat. Persze ahogy akkor minden, ez is rögtön haldokolni kezdett, így mindenképpen szükségessé vált, hogy lépjünk valamit. Hogy pontosan mit keresünk, nem tudtuk, csak azt szerettük volna, hogy legyen a közelben iskola, elérhető bolt és ami a legfontosabb, hogy megvalósítható legyen az önellátás” – emlékszik vissza a kezdetekre Barbara.
Csodák csodájára az első ház, amit megnéztek, mindennek megfelelt: 6600 négyzetméternyi gazdálkodásra alkalmas terület, 100 négyzetméteres otthon, ahol mindenkinek kialakítható egy kis hálószoba, és még közösségi tér is marad. Hab volt a tortán, hogy városhoz tartozott, igaz, külterületen az utolsó ház, így a vágyott tanya jellege is megvolt. „Volt azért töprengés, hiszen a gyerekek megszokták, hogy rendszeresen járunk játszótérre és sok gyerek veszi őket körül, és hogy sem az oviba, sem az iskolába nem kellett buszozni. A pénztárcánkon egyre sürgetőbben éreztük, hogy a panelban nem fogunk tudni megélni, és várható volt – be is jött -, hogy az élelmiszerárak is az egekbe szöknek majd. Úgy is mondhatnám, hogy a járvány csak a kezdete volt valaminek, amitől igyekeztünk menekülni” – összegzi az anyuka.
Barbaráék egy 12 éves és két 6 éves gyerekkel kerekedtek fel Komlóról vidékre (Fotó: Kusz Barbara, magánarchívum)
A világ végén minden más
Persze Barbaráék ismerősei szinte kivétel nélkül megrökönyödtek a döntésük hallatán: szerintük hatalmas felelőtlenség nulla tudással, 38 év panel után „a világ végére” költözni és ekkora területen gazdálkodásba kezdeni. „Az adásvételi szerződést 2021. márciusában írtuk alá, amivel 6 hónapos papírozas vette kezdetét. Mivel szántóföld is kapcsolódik a házhoz, ki kellett függeszteni, izgulhattunk, hogy tényleg a miénk lesz-e. A dolgok szerencsére jól alakultak, így megkezdődhetett a felújítás, ami közben folyamatosan nőtt az építőanyagok ára.
Minden pénzünk a belső felújításra ment el, és szeptember helyett december közepén lett lakható a ház. A csúszás miatt egy hónapig 2 szobában laktunk, lavórban fürödtünk és egy klímával fűtöttünk.
Még jó, hogy a gyerekek könnyen alkalmazkodnak, mi kiborultunk a folyamatos portól, hidegtől, de túléltük és megérte minden perce!” – lelkesedik még most is Barbara.
Az ikrek szeptemberben már a sásdi iskolában, egy kislétszámú osztályban kezdték az elsőt, ahol nagyon odafigyelnek a gyerekekre. Ennek köszönhetően dícsérettel végezték az évet, a most hetedikes nagyfiuk év végére a 3,5-ös átlagát 4-esre javította. Időközben Barbara férje felmondott a munkahelyén, mert a lezárásokra hivatkozva ismét csökkenteni akarták a fizetését, így a munka terén is egyesítették az erejüket: „Elkezdtem marketinget tanulni online és igyekszünk felfuttatni a vállalkozásom, ebben segített a párom. Velem dolgozott, mellette pedig együtt ültettünk, kapáltunk, locsoltunk és igyekeztünk rendbe tenni a 10 évig parlagon hagyott területet.”
Téved, aki azt gondolja, hogy vidéken unalmas az élet! (Fotó: Kusz Barbara, magánarchívum)
Napfényízű paradicsom
A család minden tagja rengeteget tanult az elmúlt 1 év alatt, de ahogy Barbara mondja, még sok van előttük.
Megtanultuk értékelni a zöldséget, amit magunk termelünk (valóban sokkal finomabb mint a bolti!), kenyeret sütni, fát metszeni, lekvárt eltenni, fáról gyümölcsöt enni, megtapasztaltuk, hogy milyen a paradicsom, amiben az összes napfény íze benne van.
Itt nem lehetnek »most nincs kedvem« típusú gondolataink. Tavasszal érkeznek a csirkék, a szántón szeretnénk kukoricát termelni takarmánynak, és még sok tervünk van” – sorolja az új életet kezdő Barbara, akinek családja háziállatokkal is bővült.
A semmiből érkezett hozzájuk és maradt náluk egy kiscica, valamint magukhoz vettek egy mentett németjuhász keverék kutyát. Ez utóbbi a nagyfiú régi álma volt, ám a panelben szóba sem jöhetett volna. A négylábúakat a gyerekek ápolják és etetik, a szülők nagy örömére sokat foglalkoznak és játszanak velük. „Néha eszembe jut, mennyivel könnyebb volt a panelban, de nem adnám semmiért, hogy van négy hálószobánk, hogy reggel az udvaron ihatom a kávém, hogy a gyerekek egyedül is kimehetnek játszani, és hogy egészséges ételt tehetek az asztalra. Az pedig, hogy előbb-utóbb megélünk a magunk erejéből és nem a boltban vesszük a méregdrága ételt, semmihez sem fogható. Óriási kincs a közös tér, ahol együtt ehet vagy játszhat a család (a panelban sosem fértünk el öten a konyhában!) illetve az, hogy sokat vagyunk együtt és nyugodtabb az élet.”
Téved, aki azt gondolja, hogy vidéken unalmasak a mindennapok: apa és fiai együtt járnak kézilabda edzésre, a leányzó ritmikus gimnasztikázik, furulyázik, szolfézsra jár, a kisebbik fiam pedig pingpongozik heti háromszor.
A maguk termelte gyümölcs és zöldséggel köszönőviszonyban sincs az, amit a boltban lehet kapni (Fotó: Kusz Barbara, magánarchívum)
Költözés első látásra
„Előző életében”, vagyis a vidékre költözés előtt Tajola Stella egy világhírű kávézóláncnál dolgozott üzletvezetőként, a férje pedig egy generálkivitelező cégnél tette a dolgát. Régóta vágytak egy saját otthonra, ezért hónapokon át nézegették a közelükben lévő eladó ingatlanokat, szomorúan konstatálták azonban, hogy ha azok közül választanak, nagyon eladósodnak legalább 25 évre, ráadásul olyan magas törlesztőrészlettel, ami mellett csak túlélnének, élmények nélkül, komoly lemondásokkal. Emiatt egyre csak halasztgatták a költözést, amíg rá nem találtak a mostani „szerelemotthonukra”. A pesti agglomerációból, Aszódról érkezték a 700 fős mátrai faluba, Mátraballára, amit Stella anyósáéknak köszönhetően ismertek meg. „Ezen a településen vettek nyaralót 2 éve, akkor lopta be magát a szívünkbe, amikor őket látogattuk meg itt. Az utca túloldalán megpillantottunk egy házat, ami mindkettőnket magával ragadott és kiderült róla, hogy hamarosan eladó lesz. Sikerült hozzá telefonszámot szereznünk, így elindulhattunk a Mátraballára vezető úton” – porolja le emlékeit Stella.
Sokakhoz hasonlóan az egyetlen félelmük a munka hiánya volt, de mire eljött a költözés ideje, saját vállalkozásuk bevétele is konstanssá vált, így biztos jövedelemmel vághattak neki az új kalandnak. „Az első látogatás során kiderült, hogy van óvoda, iskola is helyben, így egyetlen sarkalatos kérdés sem maradt számunkra. A család is a munkalehetőségek hiányától féltett nagyon, de a vállalkozásunk számukra is bizonyított. Izgalmas kérdés volt még emellett az, hogy a fiaink számára elérhetőek lesznek-e a fejlesztések, a szakkörök és az edzések, de ezek is csodásan megoldódtak.”
A vásárolt házhoz tartozott egy épület, ami korábban is műhelyként funkcionált, így a meseszép fajátékokat készítő házaspár számára sem volt kérdés, mi legyen a sorsa. Stella nem rejti véka alá, hogy még most is folyamatosan csiszolódnak össze, ahogy mondja, igyekszik elrejteni a kontrollmániáját, a férje pedig üzleti oldalon tesz sokat azért, hogy fejlődjön, és a gyártás mellett az ügyvitelben is segítsen.
Stelláéknak kapóra jött a házhoz tartozó műhely, itt születnek a mesébe illő fajátékok (Fotó: Tajola Stella / Wooden tale manufactory)
700 fős családba csöppentek
Amikor Stellát arról faggatom, milyen pluszt kaptak cserébe azért, hogy fejest ugrottak a vidéki életbe, szinte azt sem tudja, melyikkel kezdje. „Alapból azért költöztünk be egy félig kész házba, amit korszerűsítünk, hogy a fiaink az itteni intézményekben kezdhessék az új tanévet. Nem is sejthettük, hogy ezt milyen jól tettük. Csodálatos pedagógusokat ismerhettünk meg, fantasztikus iskolaközösséggel, az iskola már most olyan élményeket adott a fiamnak, amit az előző iskolájában nem is remélhettünk. Olyan szeretetet, törődést, odafigyelést kapnak a nevelőktől, mintha évek óta családi barátként ismernénk egymást.
A falu minden tagja érdeklődéssel fogadott minket, támogatásukról biztosítottak. A család kiadásai is csökkentek, a közeli nagyobb városba járok vásárolni, a korábbinál sokkal átgondoltabban, célirányosan vásárolok heti kétszer.
Áron, Vencel és Marcell anyukája azt mondja, óriási megkönnyebbülést jelent számukra, hogy bár szükségük volt hitelt felvenni, a törlesztőrészlet abszolút vállalható. „Ez nem ró akkora terhet a családi kasszára, hogy mellette ne tudjunk igazán élni. A közösség, az emberségesség, a megfelelő értékrend, az emberi kapcsolatok, az egymás vagyona iránti tisztelet, a megbecsültség olyan sokat ad a mindennapjainkhoz, ami semmi máshoz nem mérhető.”
Ami eltér a régi lakóhelyüktől, hogy orvos hetente háromszor van, a rendeléssel egy időben pedig a patika is nyitva van. Minden épület korszerűsítve van, gyönyörű a játszótér, az iskola és óvoda is felújított, jól karbantartott. Helyben két bolt várja a vásárlókat, ami Stella elmondása szerint borzasztó drága, időnként 1 kg kenyér vagy 1 liter tej innen menti meg a reggelit, tojásuk pedig a szomszéd nénitől van.
Fantasztikus tanítókra leltek a gyerekek Mátraballán (Fotó: Tajola Stella, magánarchívum)
Mozgalmas múlt után horgonyoztak le
F. Góczán Szilvi Budapesten született és a húszas évei végéig ott is élt, azután pár évre külföldre fújta a szél. Amikor felmerült a hazatérés gondolata, a férje kérte, hogy költözzenek a családja közelébe, a szülővárosába, így kötöttek ki Milton Keynes után Szentgotthárdon egy ízig-vérig vidéki házban. „Olyan szerencsés vagyok, hogy mindig épp ott voltam, ahol lennem kellett. Felnőni jó volt a külvárosi/kertes házas részén Budapestnek, majd kellett a távolság, főiskolásként szerettem Dunaújvárost is a maga vaskohós, olcsókocsmás valójában, aztán fiatalon szuper volt beköltözni az »élet sűrűjébe«, minden kulturális és szórakozási lehetőség karnyújtásnyira volt. Utána következett az Egyesült Királyság, először Dél-, majd Közép-Anglia. Mindenkinek kötelezővé tennék legalább pár hónap külföldi létet; rengeteget tanul az ember önmagáról. Egy percét sem bántam meg!” – gondol vissza mozgalmas múltjára Szilvi, aki azt reméli, soha nem kell elmennie a határ mellőli kisvárosból, ahol otthonra leltek.
Bár náluk a férje volt az, aki indítványozta a költözést, neki nehezebb volt visszaszokni: „Itt mindenki ismer, köszön, beszélget, és néha ezt a hátad mögött teszik. Mivel nekem nem volt ezzel korábbi tapasztalatom, nem igazán zavart, őt annál inkább. Budapesten az emberek a földet nézik, napokig-hetekig ellehetsz úgy, hogy nem futsz össze ismerőssel.” Kihívást jelentett emellett a munkakeresés, amitől elsőre valamelyest tartottak, hiszen itt nincs annyi lehetőség, de úgy voltak vele, hogy ha nem adódik semmi kedvükre való, legrosszabb esetben visszatérnek Budapestre. „Akkor még nem volt gyerekünk, tehát sokkal könnyebben mocorogtunk, ez tény. Családdal nehezebb lehet, de úgy gondolom, a gyerekek nagyon könnyen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, tehát csak ez nem szabad, hogy visszatartson bárkit is” – teszi hozzá bátorítón azoknak, akik kacérkodnak a költözés gondolatával.
Szilvi a férjével és a két kisfia egyikével (Fotó: Boróczki-Juhász Emese)
Az élet, amit mindenki megérdemelne
Az egyik nyomós érv, ami miatt úgy döntöttek, hogy Szentgotthárdot választják, a határ közelsége volt, így az esetleges külföldi munkavállalás lehetősége is adott volt. „Európai fizetés után, valljuk be, nehéz visszaszokni a magyar bérekhez: így a férjem kint dolgozik Ausztriában technikusként. Én vállalkozó vagyok, az eredeti szakmámban dolgozom, mint fotográfus” – osztja meg Szilvi, aki a többiekhez hasonlóan hosszan tudja sorolni a vidékre költözéssel járó pozitívumokat:
Minden költözésem szuper volt, mindenhol jól éreztem magam, de itt már tényleg otthon vagyok. Elképzelhetetlenül kevesebb a stressz: nincs dugó, metrózás, óriásplakát, fényreklám, sok órás sorbanállás a hivatalban. Rengeteg időt és idegeskedést spórolunk meg. Az emberek konszolidáltabbak, nem igazán van attrocitás, a városunkat biztonságosnak érzem. Ezerszer nyugodtabbak vagyunk itt.
Imádják, hogy olyan helyen élhetnek, ami Budapesten elképzelhetetlen lett volna: alattuk patak, mellettük erdő, 3000 négyzetméter csoda. Két perc alatt a természetben lehetnek, a táj gyönyörű (a Vend-vidék és az Őrség öleli körül a házukat). A kertben konyhanövények teremnek, nyáron nem nagyon vesznek zöldséget, és télre is el tudnak tenni ezt-azt. De ami a legfontosabb: olyan életet adhatnak itt a gyerekeiknek, amit mindenki megérdemelne. „A természet mellett nőhetnek fel, látnak kacsát, tehenet, tudják, milyen a kertben dolgozni. Tudják, hogy a macska elkapja az egeret, és ez néha szomorú, de természetes. Nem bombázzák reklámok őket mindenhonnan, biztos, hogy több lehetőségük van kiegyensúlyozottabbnak lenni. A nagyfiam óvodás korában sarazik és csigaházat gyűjt robotika tanfolyam helyett.”
Szilvi megengedte, hogy belessünk az otthonukba (Fotó: F. Góczán Szilvi, magánarchívum)
Vidékre költözés pro és kontra
- A kisváros/falu Szilvi szerint egészségesebb és jobb, de észben kell tartani, hogy vannak nehézségek is: itt nem válaszhat 20 iskola közül a gyereked, kórház és magánorvosi ellátás legtöbbször csak megyeszékhelyen van, így oda utazni kell.
- Ha magasabb minőségű kulturális eseményekre vágysz (színház, kiállítás), szintén utazol. Nincs minden sarkon streetfood, a világkonyha kimerül a pizzázókban.
- A legfontosabb üzenete mégis az, hogy menj! Próbáld meg, nem veszíthetsz: legrosszabb esetben visszaköltözöl vagy továbbállsz. Mi, magyarok nehezen mozdulunk, pedig csak elsőre nehéz. A legtöbb dolog megoldható.
- Szilvi sokaktól megkapta, hogy neki könnyű, ilyen szép helyen él és boldog: csak azt nem tudják, emögött mennyi munka és kitartás van. Mert az bizony mindenhol kell.
