Amikor anyagot kezdtem gyűjteni a témámhoz, nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi megosztást, privát üzenetet fogok kapni olyan emberektől, akik épp a terápiás folyamat során sérültek, mert a terapeutájuk átlépte a terápiás határát. A skála igen széles: míg egyes esetben nehezen hámozható ki, pontosan mi is történt, a terapeuta viselkedése, elejtett mondatai mégis negatív nyomot hagytak, a terápia végét jelentették, addig olyan történetekről is beszámoltak a megszólalóim, amelyek külső szemmel is egyértelműen bántalmazó jellegűek voltak. Terapeuták, akik leépítik baráti kapcsolatainkat, hogy kizárólag ők jelentsék az életünkben az – egyáltalán nem biztonságos – kötődést. Terapeuták, akik durva mondatokkal akarják kiugrasztani a nyuszit a bokorból, de csak még több kést döfnek belénk. Terapeuták, akik újból és újból visszalöknek a start mezőre.
„Még betegebben jöttem ki az ajtón”
Életünkben a kapcsolatoknak semmihez sem fogható erejük van. A jó kapcsolatok megerősítenek bennünket, és segítenek abban, hogy a legjobb önmagunk legyünk. Az egészségtelen kapcsolatok torz képet alkothatnak önmagunkról és a világról, mély fájdalmat és károkat okozhatnak. Az emberek gyakran épp azért kezdenek terápiába, hogy minimalizálják az egészségtelen kapcsolatok hatását, és megtanuljanak egészségeseket építeni. A terápia önmagában is kapcsolat, segít azonosítani azokat a mintákat, amelyek nem szolgálnak minket, és új stratégiákat kidolgozni, amelyek jobban működnek. De ehhez a terapeutának olyan biztonságos teret kell nyújtania, ahol a hozzá forduló megnyílhat, sebezhető lehet, és ezáltal gyógyulhat.
Nem ez történt Annával, akinek több története is van, az egyik a nővéréé, akinek a pszichológusa terápia közben is evett, alig kérdezett valamit, majd hagyta felcserélődni a szerepeket. „A nővérem kezdte el kérdezgetni az életéről. A konzultációs idő alatt elmesélte, hogy ő igazából csakis azért lett pszichológus, mert jól fizető szakma, és amikor a nővérem pánikrohamot kapott mellette, akkor rászólt, hogy fejezze már be. De van saját tapasztalatom is. Egy pszichiáter nő egyetlen beszélgetés után megállapította rólam, hogy szerinte borderline-os vagyok (a diagnózis felállítása idő, több szempontnak is érvényesülnie kell – a szerző), viszont semmilyen terápiát nem ajánlott, el sem magyarázta, hogy akkor ezzel most mi a közös teendőnk” – meséli Anna, aki úgy látja, a bántalmazó segítés egyik jele,
amikor minimális ismeretség alapján állítanak fel egy mentális diagnózist, majd ezzel a pszichés betegségtudattal elengednek.
– Nem határoznak meg neked lehetőségeket, utakat. Nem tartom előremutatónak, amikor saját elképzelések szerint presszionálnak az általuk helyesnek tartott irányba. Az sem helyes, amikor a terápia megfordul, és a páciens kezdi el hallgatni a pszichológust, vagy amikor a döntésedért bírálnak. A segítők esetében alapvető feltétel, szerintem, hogy kérdésekkel terelhet, viszont a döntéseket nem hozhatja meg helyetted.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
A megosztott tapasztalatok alapján gyakori jelenségnek mondható, amikor az inkompetens terapeuták azt sugallják, a bántalmazó viselkedés szükséges ahhoz, hogy közösen „megdolgozzanak” egy problémát, vagy ami még rosszabb, a klienst hibáztatják a terapeuta saját bántalmazó cselekedeteiért. „Az egyik legjobb barátnőm a számára bevált pszichológusnőt ajánlotta, mint tuti tippet. Olyan embert, akihez nem kell évekig járnia terápiára, hanem gyors és hatékony. A barátnőm előre szólt, hogy a nőnek durva beszólásai lesznek, ez mind értem lesz, és számára óriási áttörés volt – kezdi Olga. – Hát, én nem így éltem meg. Nagyjából ugyanazt a nyomorult kört futottuk vele minden egyes párbeszédünk során. Ő rákérdezett egy problémámra, én igyekeztem a legpőrébb őszinteséggel válaszolni, amire az ő ismétlődő reakciója az volt, hogy »hány éve küzdesz ezzel?«. Próbáltam belőni, hány éve, mire azt mondta, hogy »akkor miből gondolod, hogy most majd sikerül megoldani? Ne haragudj, de ne vesztegessük egymás idejét.«”
Olga azt gondolja, ezzel akarta kiprovokálni a terapeuta, hogy a beragadásain, régi, rossz berögződésein hirtelen felül tudjon kerekedni. Épp ezért, és mert egy hozzá közeli ember az egekig magasztalta a terapeutát, továbbra is megbízott benne, és eljárt hozzá. Ám amikor többedik alkalommal hangzott el részéről a „reménytelen” szó, Olga felállt és otthagyta. „Később tudtam meg a barátnőmtől, hogy magát a nőt borderline személyiségzavarral diagnosztizálták, és van, hogy heteken át nem elérhető, minden páciensét lemondja. Továbbá a fülünkbe jutott, hogy egy ismerősünket, szintén páciensét megpróbálta erőteljesen manipulálni egy magánéleti kérdésében, ami szintén abszolút nem a feladata. Mind a mai napig értetlenül állok az egész előtt,
de abban biztos vagyok, hogy ha gyomorideggel érkezel a saját pszichológusodhoz, akkor nem jó nyomon vagytok.
Utólag már olyan hülyének érzem magam – ez is nagyon furcsa érzés, hogy magamat okoltam, miért nem álltam fel előbb.”
A lassan főtt béka esete
Míg sok esetben már az első alkalmakon kiderül, hogy valami nem stimmel, nem feltétlenül ez az általános. Van egy régi mese a békafőzésről, amely tanulságos lehet a bántalmazás korai jeleinek felismerésében. A történet szerint, ha meg akarsz főzni egy békát, ne tedd forrásban lévő vízbe, mert rögtön ki fog ugrani. Ehelyett dobd hideg vízbe, és fokozatosan növeld a hőmérsékletet, így a béka lassan hozzászokik az emelkedő hőmérséklethez, és nem ismeri fel a növekvő veszélyt. Ha először lépsz be egy terapeuta rendelőjébe, és azonnal valami durván oda nem illő dolog történik, akkor nagy valószínűséggel megfordulsz, kisétálsz, és soha többé nem jössz vissza, akárcsak egy béka, aki kipattan a forrásban lévő vízből. De ha idővel kapcsolatot létesítesz a terapeutával, megnyílsz előtte, egyre jobban megbízol benne, és ő olyasmit tesz, ami csak egy kicsit „lóg ki” a normálisból, akkor az eddigi pozitív terápiás kapcsolat tág kontextusában könnyen megbocsáthatóvá, elnézhetővé válik az incidens. Legközelebb talán egy kicsit tovább tolja a terapeuta a határt, aztán egy kicsit még tovább, és mire észbe kapsz, már súlyos sebeket ejtett rajtad. Ez történt Annával is.
„Külföldön, egy LMBT-bevándorlóknak segítő egyesületnél dolgozó férfi pszichológust kerestem fel, és mivel a célcsoportba tartozom, ingyenesen járhattam hozzá. A diagnózisom komplex PTSD. Nagyon sokáig minden jól ment. Több mint egy évet jártam hozzá, eleinte úgy éreztem, nagyon sokat segít, többször megmentette az életem szó szerint. Az egyetlen intő jel az volt, hogy folyamatosan variálta, átrakta, lemondta az időpontokat, és nem tudtam semmit előre tervezni, mert mindig készenlétben voltam, hogy bármikor ráérjek. De erre volt magyarázat, hogy túlvállalja magát. Nagyon sokszor elismételte, hogy ő az egyesülettől fix havi fizetést kap attól függetlenül, hogy hány klienst vállal el, akár hátra is dőlhetne egész nap ugyanennyi pénzért. Ezt sokszor használta arra, hogy bűntudatot keltsen bennem, amikor megpróbáltam kifejezni, hogy jó lenne egy kis stabilitás és kiszámíthatóság.
Az igazi problémák viszont több, mint egy évvel később kezdődtek. Nekem az egyik legfőbb problémám az, hogy nagyon nehezen tudok a városközpontba menni, ahol megvan az esélye, hogy összefutok a múltbéli bántalmazóimmal. Ha muszáj valamiért a városba menni, akkor csakis biciklivel, az arcom eltakarva, hogy ne legyek felismerhető. Ő egyszer csak kitalálta, hogy muszáj a városban sétálnom vele, és mondta, hogy később az arcom eltakarása nélkül is. Ennek a gondolatától is pánikrohamot kaptam minden alkalommal, de ultimátumot adott, hogy máskülönben nem járhatok hozzá többet, én meg igent mondtam, mert abban a traumatizált helyzetben úgy éreztem, hogy nincs más választásom (fizetős pszichológusra nincs pénzem). Viszont ez újratraumatizált (maga a kiszolgáltatottság és a kontroll elvesztése a legfőbb »trigger« számomra, és ezt ő is pontosan tudta), és olyan rosszul lettem, amennyire még soha előtte, de ezt ő nem vette tekintetbe, és folytatta az eredeti terveit, én pedig sajnos
akkorra már egy saját akarat és érzések nélküli báb voltam, szóval megismétlődött az eredeti traumám, amivel elkezdtem hozzá járni.
Ezen kívül mindenért megszégyenített, addigra már annyira rosszul voltam, hogy nem takarítottam otthon, egész éjjel Netflixet néztem a kanapén, és mindig ott aludtam el ruhában. Sokszor mondta nekem, »mindenki, aki rád nézd, azt gondolja, hogy agykárosodott vagy«. Amikor azt feleltem neki, hogy ez az ő véleménye, honnan tudhatná, hogy más mit gondol, az volt a válasz: »nem számít, hogy egyetértesz-e velem, vagy sem, mert ez nem egyetértés kérdése, hanem tény«. És hogy »ez olyan, mintha azzal vitatkoznál, hogy az ég kék és a fű zöld«. Azt is fontos volt neki a tudtomra adni, hogy a két macskám (akik az életem értelmei) »jobbat érdemelnek nálam«. Ez csak pár példa, a végtelenségig tudnám sorolni.”
Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images
Anna még három hónapon át járt terápiába, addigra már megtervezte, hogyan vessen véget az életének. „Miközben ezen gondolkoztam, hirtelen rádöbbentem, hogy miben vagyok benne megint. Addigra már voltak barátaim, terveim a jövőre nézve, ott volt a két macskám, így végül képes voltam az öngyilkosság helyett őt otthagyni. Utána még hónapokig nem tudtam takarítani, az ágyban aludni a nappali helyett, mert amikor nekiálltam, a szavai csengtek a fülemben, és akkora ellenállás volt bennem, hogy úgy éreztem, hogy ha bármiben is azt csinálom, amit ő mondott, akkor azzal elismerem, hogy igaza volt mindennel kapcsolatban. És inkább azon dolgoztam, hogy először képes legyek elfogadni magam úgy, ahogy vagyok, abban az állapotomban, rendetlenül, fáradtan, kócos hajjal, mert szégyenből és negatív érzésekből nem tudok pozitív változást előidézni. És ez szépen lassan be is vált” – mondja Anna, akit a történtek annyira megviseltek, hogy azóta sem tudott bizalmat szavazni egy pszichológusnak sem.
Ahogy rengeteg idő volt Klaudia számára is, hogy újra terápiába merjen menni. Fiatal lányként sodródott bele egy kiszolgáltatott helyzetbe. „Akkora volt az apahiány az életemben, mint egy panelház, ezért nagyon ki voltam éleződve arra, hogy egy nálam jóval idősebb férfi figyel rám. Jártam hozzá néhányszor, aztán az egyik alkalommal mellém ült, és megkérdezte, én mit szeretnék, majd megcsókolt. A terápia itt véget ért, és nagyon eltemettem magamban az élményt. Aztán később mérges lettem, mert megértettem, mekkora határt lépett át, és mekkora ziccert hagyott ki, hiszen rengeteget tudott volna segíteni rajtam, ha beleáll abba, hogy ő egy apafigura az életemben, és támogat, betölti a hiányt. Ehelyett húsz éven át nem eresztettem bele magam egyéni terápiás helyzetbe. Egyébként beismerte később, hogy hibázott, bocsánatot is kért, mégis ez a húsz év kiesett, mielőtt újra bizalmat tudtam szavazni az egyéni terápiának.”
A harag önmagában még nem tanácsadó
Meg lehet húzni a határt, mi számít bántalmazásnak a terápiában és mi nem? – kérdezem Fejér Noémi tanácsadó szakpszichológust. A fenti történetekre reagálva a pszichológus azt mondja, elképzelhető, hogy terapeuta és kliens egyszerűen „nem passzolnak”, de szerinte inkább az a fontos, hogy mi páciensként mit élünk meg bántalmazásnak. „Ahogy megélhetünk egy szülést is traumatikusnak úgy, hogy az külső szemmel nem volt az, a terápiás kapcsolatban is a kliens élménye a fontos – mondja a szakember.
Természetesen vannak egészen egyértelmű jelei a bántalmazásnak, amint az a fent felsorolt esetekben is látható volt, de Fejér Noémi szerint nem kell óriási dolgokra gondolni, már az is határsértés lehet, ha például a pszichológus rágyújt a terápián, miközben a kliensével beszélget, vagy nem tartja az időhatárokat, például megcsúszik az előző páciensével, ezért lecsíp a következő terápia idejéből, miközben ő maga megköveteli a pontosságot. „Ezek mind azt sugallják, hogy nem tiszteli azt az időt, amit a másikkal tölt. De intő jel lehet az is, ha különféle testi tüneteket produkálunk. Például
feszültséggel megyünk el a terápiáról úgy, hogy nem a terápiás munka, az ott felszínre kerülő emlékek miatt érezzük magunkat kellemetlenül, hanem a terapeutával való kapcsolat miatt.
Ha összeszorul a gyomrunk, kiszárad a szánk, elkezdünk izzadni, úgy érezzük, mintha le lennénk fagyva, leforráztak volna minket, akkor ezek mind olyan jelek, amelyekre érdemes figyelemmel lennünk.”
Ez történt a PTSD-vel küzdő Annával is, igaz, neki a gyomorgörcsnél erősebben jelezte a teste, hogy valami nem stimmel. „Az utolsó három hónapban a találkozók előtt és után hánytam, gyomorgörcsöm volt. A végén már konkrétan minden éjjel rémálmom volt, amiben a terapeutám átváltozott a múltbéli bántalmazómmá. Az egyik visszatérő az volt, hogy megyek az utcán, és egy kék kígyó a combomba harap. Minden éjjel sikítva ébredtem a fájdalomtól, annyira realisztikus volt. Akkor még nem tudtam, hogy róla szól, ezért elmeséltem neki ezt az álmot, és emlékszem, nagyon dühös lett, és nagyon összeveszett velem miatta. Utólag már azt hiszem, ő egyből tudta, amit én akkor még nem, hogy ő volt a kígyó az álmomban. Ami miatt ennyire sokáig nem hagytam ott az egyrészt a bizalmi kapcsolat, másrészt megszoktam, hogy a traumáim miatt a testem tévesen riaszt olyankor is, amikor valójában nem vagyok veszélyben (hiszen erről szól a PTSD), és ezért a traumáimra fogtam minden ilyen vészjósló érzést, testérzetet, rémálmot.”
Bár Anna esetében egyértelmű bántalmazásról van szó, vannak helyzetek, amikor a terapeuta iránt érzett harag nem feltétlenül jelez határsértést. „Azt mondhatjuk, hogy az, ami történik a terápián, lemodellezi azt a problémát, elakadást, állapotot, amiben az egyén van, ami a kinti világban is nehéz a számára. Ilyenkor fontos megkérdezni magunktól, hogy vajon az, amit átélek a terapeuta által, az egy indulatáttétel-e, magyarán a terapeutáról szól-e, vagy inkább az anyámról, az apámról, a férjemről. A terapeuta is egy felület, egy tükör, ezt a konfliktust viszont a terapeutának éreznie kell és szóbahoznia. Ezután a páciens eldöntheti, hogy tényleg azért haragszik-e a terapeutájára, mert okot szolgáltatott rá, vagy azért, mert eszébe jutott róla egy gyerekkori emlék. Megkérdezheti magától ilyenkor, honnan ismerős ez a helyzet? Mikor voltam ilyen helyzetben utoljára?” – tanácsolja a pszichológus.
Fejér Noémi szerint a terápiának tulajdonképpen egy egyenrangú, empatikus, kongruens viszonynak kell lennie. „A páciensnek azt kell éreznie, hogy a terapeutával kapcsolatos negatív érzéseit is behozhatja a következő alkalomra. Persze előfordulhat, hogy a kliensnek éppen az a problémája, hogy nehezen fejezi ki az érzéseit, de saját élményeim alapján
az együttérző, empatikus segítő ismérve az, ha azt élem meg, hogy biztonságban vagyok mellette, el vagyok fogadva úgy, ahogy vagyok, meg vagyok tartva, sírhatok, elengedhetem magam, meg tudnak vigasztalni. A belső állapotomra szenzitíven tudnak reagálni.
