Szeretem a gyerekeimet, mégsem lehetek a barátjuk. Vagyis nehéz megtalálni azt a határt, amikor még a jó fej szülő vagyok, akivel lehet őszintén beszélni és akitől nem kell félni, vagy már a ló túloldalára kerülök, amikor haverkodom a gyerekemmel, ezzel pedig őt hozom nehéz helyzetbe, mert elvesztem a kontrollt, amire szüksége van.
Sok szülő a barátságot választaná
Úgy tűnik, hogy egy ideje már átalakulóban van a szülő-gyerek kapcsolat, és egyre több szülő dönt amellett, hogy a gyerek legjobb barátja akar lenni. Egy felmérésben olyan szülőket kérdeztek meg, akik 12 és 30 év közötti gyermekekkel élnek, a válaszokból pedig kiderült, hogy:
- A szülők 43 százaléka a gyermeke legjobb barátja szeretne lenni.
- 40 százalék mindent megvásárolna a gyermekének, amit csak akar, ha tehetné.
- 37 százalék mindig otthon tartaná legszívesebben a gyerekeit, mert meg akarja védeni őket.
- A szülők vásárlásának 71 százaléka a gyermek kérése nélkül történik. A szülők inkább kitalálják, hogy mit szeretne a tinédzser vagy fiatal felnőtt gyerekük, ahelyett, hogy olyat adnának neki, amit ő kért.
- A tizenévesek 47 százaléka addig akar otthon lakni, ameddig csak tud.
- A 20-24 évesek 41 százaléka él otthon.
- A tizenévesek 65 százaléka úgy véli, hogy szülei nagyon igyekeznek barátkozni.
- A tinik 40 százaléka jelezte, hogy a saját gyerekeit másképp nevelné, mint a szülei.
Pierpont szerint a szándék jó, hogy jóban akarunk lenni a gyerekeinkkel, mégsem ajánlja a túlzott barátkozást, ugyanis ebben a szerepben a szülő nem állít fel szabályokat és nem mondja meg, hogy mit csináljon a gyerek. Kiderült az is, hogy a tanulmányhoz megkérdezett, magukat barátként jellemző szülők úgy érezték, hogy a saját szüleik nem értették meg őket, ezért szerették volna azt, hogy a gyerekeik olyan társnak lássák őket, akivel jó együtt lenni, aki meghallgatja és nem ítélkezik felettük. Érdemes elgondolkodni a saját indíttatásunkon, mert lehet, hogy mi is azért akarunk a gyerekeink közeli barátjává válni, mert a saját szüleinkkel megoldatlan problémáink voltak, és ezért konfliktuskerülő magatartást vettünk fel a gyerekeinkkel szemben.
Fotó: Getty Images
„Egyenrangúnak kezelem a gyerekeimet”
Egy gyors körkérdés elég volt egy közösségi oldalon ahhoz, hogy parázs vita alakuljon ki a barátkozós és nem barátkozós szülők között, védve a saját igazukat. Mindkét oldalról elmondta egy anya, hogy miért döntött a saját útja mellett. Adél az, aki azt szeretné, hogy a gyerekei barátként tekintsenek rá: „Én vállalom, hogy azért szeretnék inkább a barátjuk, mint szülőfigura lenni, mert az én apám egy bántalmazó volt, aki ridegen nevelt minket, nulla szeretetet kaptunk tőle, és csak a félelemre emlékszem vele kapcsolatban. Már kiskamaszként megfogadtam magamban, hogy ha lesz gyerekem, akkor teljesen más kapcsolatot fogok majd kialakítani vele, az elsődleges szempontom azóta is az, hogy jól érezze magát velem mindegyik gyerekem, ne tekintélyt lássanak bennem, hanem azt az embert, aki egész életükben mellettük fog állni.”
Adél nevelése a gyakorlatban úgy néz ki, hogy nem igazán neveli a hagyományos értelemben a gyerekeit, például nincs este fektetési idő az ovisnak és nem kell a felső tagozatos gyereknek sem betartani otthon szabályokat, nem kell segíteni a házimunkában, vagy abbahagyni a számítógépes játékot meghatározott időben.
Nálunk bevált, hogy egyenrangúnak kezelem a gyerekeimet, akiket arra nevelek ezzel, hogy ne féljenek döntéseket hozni a saját érdekükben.
Szerintem csak önállóbbak lesznek ettől a felfogástól, hogy inkább a barátjuknak tartom magam, és nem mondom meg nekik minden pillanatban, hogy mit csináljanak, nem erőltetem rájuk a saját nézeteimet.”
„Imádom a gyerekeimet, de nem vagyok a barátjuk”
Vera nem ért egyet Adéllal, szerinte a gyerekeknek keretekre van szüksége, és míg barátokból sok lehet, szülő csak egy van, akinek konkrét feladata van. „Imádom a gyerekeimet, de nem vagyok a barátjuk. A mi családunkban ez tudatos döntés, amit együtt hoztunk meg a férjemmel. Ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkozunk a gyerekeinkkel, sőt, sokat játszunk együtt, közösen programokra járunk, mindent megteszünk értük, de közben pontosan és tisztán meghúztuk a határokat. A mi dolgunk az, hogy átadjuk az alapvető családi értékeinket, arra neveljük őket, hogy megálljanak majd a saját lábukon, amikor felnőnek, ebbe nem fér bele az, hogy a gyerekek irányítsanak otthon.”
A fenti példánál maradva, Vera azt mondja, hogy a napi rutin náluk csak nagyon minimálisan rugalmas, arról pedig szó sem lehet, hogy a gyerek határozza meg a saját fektetési vagy képernyőidejét. A gyerekeknek már most, alsó tagozatos korukban is be kell segíteni a házimunkákba, és bizonyos fokú önellátást is elvárnak tőlük a szülők.
„A gyerekeink bíznak bennünk és nem félelemben élnek attól még, hogy szabályokat hozunk és kereteket adunk az életüknek. A napi rutin kiszámíthatóságot ad a gyerekeknek, ami szerintem növeli a biztonságérzetüket, még akkor is, ha néha lázadnak az este nyolcas fektetés ellen. Az gyerekek érdekében kell határokat szabni, mert ha havernak tekintenek, akkor nem tudom őket megvédeni.
Arra van szükségük, hogy anya- és apafigura legyen előttük, akik képesek a felnőttségük miatt vigyázni rájuk. Ez a fajta bizalom, biztonság akkor születik meg, ha nem barátkozunk, hanem szülőszerepben nálunk van a családban az irányítás.
Egy szülő a gyerek életében a gondozó, edző, menedzser, szakács, ápoló és még sok minden más. Mi gondoskodunk a gyerekeink minden fizikai, szellemi és lelki szükségletéről – ez a legfőbb feladatunk. Emellett még lehet értő figyelemmel, szeretettel, barátsággal a gyerekek felé fordulni, szó sincs bántalmazásról, elhanyagolásról, bármi szörnyűségről, ami velünk történt esetleg gyerekkorunkban.”
Tinikkel nehezebb a távolság
A nagyobb gyerekek szülei egyetértettek abban, hogy számukra a barátkozás késztetése a legerősebben a gyerekek tinikorában jött elő. A legtöbben a 13 éves kort jelölték meg, amikor úgy érezték, hogy sokkal inkább baráti alapokra kellene helyezni a gyerekkel a kapcsolatukat, pusztán azért, hogy ne legyen annyi konfliktus és ne titkolózzon előttük a gyerek. A tini teljesen természetes módon lázad, a határokat feszegeti, kicsit magába fordul, vagyis inkább elfordul a szülőktől, és elkezd a barátok szavára jobban hallgatni. Már nem anya vagy apa, hanem a kortársak a mérvadók, ez pedig fájdalmas átalakulás egy szülő számára.
Ilyenkor könnyen a barátságunkat ajánljuk a tininek abban a reményben, hogy legalább ebben a formában mellette maradhatunk. Ám ez elég rosszul sülhet el, ha emiatt nem tudjuk fegyelmezni a tinit és a barátság a szülői következetesség kárára megy.
Dr. David J. Bredehoft pszichológus, a Concordia Egyetem professzor emeritusa és a társadalom- és viselkedéstudományi tanszék korábbi vezetője alaposan körbejárta a szülő vs. barátság témáját, és első körben arra biztat, hogy tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: Mit jelent a barátság? Mit jelent szülőnek lenni? Lehet egy szülő úgy a gyerekének a barátja, hogy közben nem veszíti szem elől a szülői felelősségét? Miben különbözik az egyenrangú, felnőtt barátság és a szülő-gyerek barátság? Milyen hatással van az a gyerekre, ha a szülő a legjobb barátja?
Két külön szerep
A professzor szerint a barátság és a szülői szerep két külön dolog, főleg azért, mert a barátságban egyenrangúak vagyunk, míg a szülői szerepben több hatalom kell a kezünkben legyen, hogy ne zavarjuk össze a gyereket. A barátságot tartogatni kell arra az időre, amikor már felnőtt lesz a gyerek és nem kell a szülőre támaszkodnia. A szakember azzal indokolja ezt a felfogást, hogy amikor a gyerek még kicsi, akkor a szülőknek egyértelmű feladataik vannak: döntéseket kell hozniuk a gyerek fejlődése érdekében. Példaképként állnak a gyerek előtt, és az a fő céljuk, hogy a gyerek biztonságban kibontakoztassa a képességeit. Mindezt nem kell vasszigorral tenni, lehet barátságos szülőnek lenni, de az nem egyenlő a barátsággal, ugyanis a szülő-gyerek kapcsolat egyszerűen nem lehet egyenrangú. A szülő és gyerek nem beszélgethet ugyanazokról a témákról például, mint egy felnőtt-felnőtt barátságban a két fél.
Koerner, Wallace, Lehman és munkatársai a válás utáni anya-kamasz lánya kapcsolatokat és az érzékeny információk megosztásának hatását kutatták. Azt találták, hogy a pénzügyi gondokkal, a volt férjjel szembeni negatív hozzáállással, a munkahelyi problémákkal és a személyes aggodalmakkal kapcsolatos anya-gyerek beszélgetések egyértelműen összefüggésbe hozhatók a gyerek nagyobb pszichológiai distresszével, és nem fokozzák az anya-lánya közelséget. Ez azt jelenti, hogy tévesen hisszük azt, hogy attól javul a gyerekkel a viszony, ha egyenrangú barátként kezeljük, sőt, inkább csak olyan terhet rakunk rá ezzel, amire nincs még felkészülve pszichésen.
Fotó: Getty Images
Teszteld magad!
A szakember a következő négy kérdést teszi fel, amik segítenek eldönteni azt a kérdést, hogy mennyire kényeztetjük el a gyereket, ha a barátságot választjuk a szülőszerep helyett. Ha több is jellemző a saját szülői magatartásunkra az alábbiak közül, akkor érdemes elgondolkodni és változtatni a szerepeinken a családon belül.
1. Ha a gyerekem legjobb barátja vagyok, az akadályozza vagy lassítja azt, amit a gyereknek ebben az életkorban meg kell tanulnia?
Igen. A Bredehoft kutatásaiban szereplő gyerekek arról számoltak be, hogy a felnőttként való működéshez szükséges számos életvezetési készség nélkül nőttek fel, mert a barát-szülő helyettük intézett el nagyjából mindent.
2. Ha a gyerekem legjobb barátja vagyok, az azt jelenti, hogy a család erőforrásainak aránytalanul nagy részét a gyerekemre fordítom?
Igen. Ebben a felállásban a gyerek szeretetét, barátságát anyagi javakkal is igyekszik biztosítani magának a szülő.
3. Ha a gyerekem legjobb barátja vagyok, az nekem jobb, mint a gyereknek?
Igen. A szakember szerint ez azokra igaz, akik azért nevelik inkább barátként a gyereküket, mert úgy érzik, hogy a saját szüleik nem értik meg őket. Az elfogadásért harcolva feladják a szülői szerepüket.
4. Ha a gyerekem legjobb barátja vagyok, azzal árthatok másoknak?
Lehetséges. Bredehoft indoklása az, hogy a barát-szülők által nevelt gyerekek nem fogják betartani a tágabb környezetükben sem a szabályokat, mert a szüleik nem szabtak irányelveket vagy határokat.
A pszichológus összegzése alapján, ha a legjobb barátai akarunk lenni a gyereknek ahelyett, hogy szülőként nevelnénk, akkor nemes egyszerűséggel elkényeztetjük, mert minden kívánságának eleget teszünk, nem szabunk határokat és nem érvényesítjük a társadalmi szabályokat sem a családon belül. A kutatások pedig azt mutatják, hogy a túlzott kényeztetés nem használ, hanem árt a gyereknek, úgyhogy a szakember azt javasolja, hogy legyünk barátságosak, de ne akarjunk a gyerek legjobb barátja lenni. Inkább tartsuk magunkat következetesen a szabályokhoz, mert ezzel adunk biztonságos kereteket a gyereknek is.
