„Reggel felkeltem, először az tűnt fel, hogy nincs internet, nem lehet hívást indítani, süket a telefon. Aztán meghallottuk a rakétákat. Megijedtünk, nem mertünk kimenni, nem tudtuk, mi történik” – meséli Andrej.
A férfi nyelvtanárként dolgozott egy középiskolában, feleségével három gyereket nevelnek, két kisiskolás fiút és egy értelmi fogyatékkal élő kislányt. Amikor elkezdődtek a bombázások, teljesen el lettek vágva a külvilágtól. A Harkiv melletti kis faluban, a kibertámadás után leállt a teljes hírközlési rendszer. Ültek a házban és hallgatták a fejük fölött zúgó rakétákat. Csak a harmadik nap merészkedtek ki és mentek át a szomszédhoz, hogy összerakják, mi történhetett.
„A falu mellett van egy domb, onnan látni Harkivot. Felmentünk oda és láttuk a bombázást. A rakéták nagyon hangosak, ahogy húznak el a fejed fölött” – emlékszik vissza a férfi.
Szétlőtt lakóház Harkivban, 2022. májusában (Képünk illusztráció – Fotó: Sofia Bobok/Anadolu Agency via Getty Images)
Teltek a napok, a család ennivalója fogytán volt, Andrej elindult a faluba, hogy élelmiszert szerezzen. A boltot addigra már részben kiürítették a leleményesebbek, félig üresen kongott, új szállítmány nem érkezett. Mindent megvett, amit talált, a következő egy hónapban abból élt az ötfős család.
„Az első héten megérkeztek az orosz katonák, felállították a bázisukat a falu szélén. Végigmentek a házakon, elkérték a papírokat. Megkérdezték, hogy katona vagy civil vagyok. A férfiaknak le kellett vetkőzniük, megvizsgálták, vannak-e rajtunk tetoválások, ultra, sas, náci szimbólumokat kerestek”.
Volt egy srác, akit elvittek a faluból, visszajött megtörten, nem tudjuk, mit csináltak vele, nem beszélt róla
Egy idő után vészesen fogyott az élelmiszer. Nem volt már villany, fűtés, gáz sem. Andrejék a kertben, a márciusi fagyban közösen főztek a szomszéddal egy grillsütőn, összerakták a maradékokat, kinek mije volt. Ha nem rakéták húztak volna el a fejük fölött naponta többször, olyan lett volna, mint egy téli kerti parti.
Aztán eljött a nap, amikor már nem volt mit adni a gyerekeknek, minden élelmiszer elfogyott. Kimentek a katonai bázisra és megkérdezték az oroszokat, mit tegyenek. Ekkor már 35 napja a házukba voltak zárva. A katonák engedélyt adtak a családnak, hogy elhagyhassák a falut Oroszország felé. Moszkván, Litvánián és Lengyelországon keresztül menekültek Magyarországra, 35 napig voltak úton.
Ukrán tankok Harkivban, 2022. februárban (Fotó: Wolfgang Schwan/Anadolu Agency via Getty Images)
Egy kétszintes kertes házat hagytak hátra. Utolsó információjuk, hogy valaki látta, a ház bejárati ajtaja tárva-nyitva, kifosztották. Andrej és felesége sokáig tanakodott, mi legyen, tovább menjenek-e és hova. Nemrég végleges döntést hoztak: maradnak Magyarországon. A gyerekek még az ukrán iskolarendszert követik online, de már tanulnak magyarul az SOS Gyermekfalvak programja keretében, egyre jobban boldogulnak az alapszavakkal. Andrej online angolórákat tart, felesége a négyéves sérült kislány miatt egyelőre nem tud dolgozni. A család házat keres magának, szeretnének lassan kiköltözni, saját lábra állni. Andrej és az SOS helyi munkatársai együtt bújják a hirdetéseket, nézik a házakat, mi lehet megfelelő árban és méretben a családnak. Úgy érzik, megkaptak minden segítséget, innen már boldogulnak egyedül is.
Most nyáron volt a 12. házassági évfordulójuk, közösen ünnepelte a család. Elutaztak Budapestre megnézni a fővárost, a nevezetességeket, a Budai Várat, a Citadellát, a Parlamentet, elvitték a gyerekeket cirkuszba, állatkertbe.
„Szerencsénk van, kirándulunk, várost nézünk, egészen jól élünk, ha nem gondolok bele, hogy a háború elől menekülünk” – mondja Andrej.
Nyitókép: Illusztráció – civilek a metróban, az orosz bombázás alatt, Harkivban (Fotó: Salwan Georges/The Washington Post via Getty Images)
