„Jött a telefon, hogy leállt a szíved”

Egy lány vallomása az édesapja halála körüli pillanatokról, emberségről, embertelenségről és a gyászról, amely még sokáig nem ereszti.

Herczeg Szonja

2023. Március 07.

Tudod, hogy minden reggel jelentkezned kell, ahogy felébredsz, mert ha nem, megijedek, hogy nem vagy. Akkor is, amikor egy kerülettel odébb laktál. Akkor is, amikor a világ túlfelén. Ahogy ébredsz, azonnal hívj! Mert nézem az órán a perceket, mikor keltelek én, ha nem teszed. Nem teljesen normális, ahogy a szüleidhez állsz – gondolhatták sokan. Tudom én is – gondolom én, jártam is pszichológushoz miatta. Most semmire nem megyek vele.

„Ezért lenne jó, ha lenne már gyereketek. Mert akkor ő kerülne az első helyre” – mondtad egyszer. Elhiszem, dorgáló és kioktató „anyáskodásom”, mióta elváltatok anyával, néha terhes lehetett. Nem is vetted komolyan. Engem nem vettél mindig komolyan. Ebben Zsomborral is jó partnerek vagytok egymásnak, két perc alatt tudtatok a vehemenciámból viccet csinálni. Én pedig csak hajtogattam, inkább igyál több vizet, szedjél vitamint (jó, jó – mondtad, majd gyorsan elköszöntél a telefonban inkább. Huh, de untad a csesztetésem. Neked aztán senki ne mondja meg, mit csinálj). Bezzeg, ha én beteg voltam, óránként hívtál. Rád ragasztottam a folytonos aggódást. De hasonlóan reagáltam, jaj, hagyjál, nincs semmi. Apja lánya, mondja mindenki. Túlzottan is – mondom én.

Ülünk egy újsággal, könyvvel, cigi a kezünkben, kávé a másikban. Asztalra vagy térdre csapva, teljes testünk belerázkódásával nevetünk fel. Én zavaróan hangosan. A humorod olyan cinikus, olyan fekete, hogy kevesen tudnak rálicitálni. Az nekem sem megy.

Sokat beszéltél, de közel sem annyit, mint én. Igazságérzeted az enyémnél is erősebb, de az utóbbi években te már nem akartál „rendet rakni”. Engem is inkább arra biztattál: higgadjak le. Csak most látom, keverem a jelen és múlt időt. Nézd el nekem, még csak hat napja, hogy elmentél. Nem kellene most írnom, mondják többen. Szakadjak le az igazságosztásról, törődjek magammal – mondják még többen. Ilyenkor nem vagy beszámítható – mondják többen. Ez csak magával van elfoglalva, azért irkál Facebookon, felfordul a belem – írták sokan, amikor számonkértem egy számonkérhetetlent.

Fotó: magánarchívum

De miért is nem írunk az első napokról? Miért is ez a nem normális időszak? A beszámíthatatlan. Az élet és a reakciók nem lineárisak, nem mindig szabályosak. Ha az élet szabályos lenne, most te itt lennél.

Nem tudom, hogyan kell gyászolni. Nem tudom, hogyan kell olyankor viselkedni, amikor azt sem fogod fel, hogy te magad is egy test vagy. Csak érzed, hogy az vagy, mert mocskosul fáj. Amikor egyik percben érzed, éhes vagy, de mire a konyháig jutsz, az evés gondolatától is hányingered lesz.

Amikor nem jó ülni, nem jó feküdni, nem jó állni. Kint sem jó, bent sem jó. Állni alig tudsz, de azt tervezed, jövő héten veszel egy repülőjegyet és egyedül elmész valahova. Aztán mégsem látod értelmét nemhogy az útnak, de a levegővételnek sem.

„Bent vagyok még a melóhelyen, most nem tudok mesélni – hangsúlyoztam kétszer is elég flegmán, mikor hívtál. – De öltözz föl melegen a focira, apuka. Ahogy reggel is mondtam, hideg van” – tettem hozzá neked az utolsó telefonhívásunkkor, két órával a halálod előtt.

„Rendben, húztam jégeralsót is, sapka, kesztyű – mondtad te, pedig sosem magyarázkodtál nekem. Nem is értettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

„Oké, de a mellkasodra is vigyázz – mondtam én szó szerint. Nem is értettem, miért mondtam külön a mellkasodat, egy másodpercig tulajdonítottam neki jelentőséget. Dolgoztam még egy kicsit, majd elindultam haza. Nyugodt voltam, ami rám nem volt jellemző az elmúlt fél évben. Meg általában eddigi életemben.

Két óra múlva jött a telefon. Nem lélegzel, leállt a szíved, mentők dolgoznak rajtad. Nyugodjak meg, rendőrök is ott vannak, takarnak a járókelők elől. Akkor értem haza. Megálltam, visszavettem a cipőmet. Menjünk? – kérdem Zsombort. Félek menni. De mennem kell. Visszahívom a focistársad, azt mondja, várjak még, megmondja, hova visznek. Állunk Zsomborral az ajtóban.

Cigizünk, nézünk egymásra. Nézem a telefon kijelzőjét. Nyomkodom, hogy hány óra van. Nem látom, mit ír ki.

Én nem várok. Újra hívom a focistársad. Jó lenne, ha odaindulnék, mondja, nem sikerül egyelőre az újraélesztés. Azonnal indulunk. Taxit hívunk, egyszerre. Nyomnám a gombokat, de megint nem látom a képernyőt, homályos. Megjön az autó. Az útból csak a sárga utcai fényekre emlékszem, semmit nem tudok, csak a bizonyosság lüktet bennem, nem jössz vissza, hiába rohanok. Csöng a telefon, adataidat kérik a mentők, bevisznek a kórházba, bár a szíved továbbra is áll. Mondok mindent fejből, nem is értem, hogyan, amikor a saját születési dátumomat sem tudnám abban a pillanatban elmondani.

Kiszállunk a taxiból, ugyanott, ahol egy fél éve szálltunk ki az első infarktusodnál. Akkor tudtam, visszajössz még. Dumáltál, ahogy a stent-beültetés után kitoltak a műtőből. Minden oké, jól vagyok – mondtad. Mindig azt mondtad. Tudtam, hogy nem minden oké, de azt is, innen ki fogsz jönni. Azt is láttam előre, hogy az intenzívről hamar ki kell könyörögjelek. Nem viselted még azt sem, hogy a karodat letörölgettem. Nem viselted a kacsát. Vigyem onnan a kaját, ha azt akarom, egyél, vigyelek ki onnan. Ha nem viszlek ki onnan, megpusztulsz. Nem ezt a szót használtad, de hasonlót. Kivittelek, jó helyre kerültél felépülni, aztán hamar hazamentél. Igaz, volt, hogy oda kellett rohanjak egy felülvizsgálatodra. Te nem vársz tíz percnél tovább. Apuka, várd ki szépen, légyszi – kértelek, de mire odaértem már a kapuban álltál és rágyújtottál. Lebuktál, mondtam, és együtt visszamentünk, kivártad a vizsgálatot.

De most éreztem, éreztem, hogy mindennek annyi. Álltam a folyosón, láttam, ahogy dolgozik rajtad a gép. Egy pillanatra azt kértem magamban, hagyja abba. Odanéztem, majd beslisszantam egy szobába, mert nem tudtam odanézni. Hagyja abba a gép, de ne hagyja abba! Azt sem szereted, ha idegen egy vállveregetésnél jobban hozzád ér. Most meg nyomkod egy kibaszott gép. Én pedig nem mehetek oda. Bár nem mondta senki, de nem mehetek oda.

A mentős odaadja a tárcádat. Kérem, hogy tegezzen. Mondja, nem lenne jó. Nem értem, hiszen gyerek vagyok. Az apukámról beszél. Megfogom a tárcádat, benne pénz, iratok. Elveszem, az jut eszembe, kimegyek és a pénzt felgyújtom. Kimegyek és mindent felgyújtok. A pénz, ami ehhez az élethez kell, aminek sokszor nincs értelme. A pénz, amiért tűrjük, hogy alázzanak minket, mert be kell fizetni a csekket. A pénz és iratok, amik nekem abban a pillanatban szart sem érnek.

Eltelik még 30-40 perc. De lehet, csak 10 volt. Kijön az orvos. Mindent megtettünk, sajnálom. Ebben a percben elereszt a belem, és egy kicsit becsinálok a nadrágomba. „Szeretném látni – jön azonnal a válaszom, pedig tudod, én is rettegek a holttestektől. – Rendberakjuk, menjenek fel az intenzívre és elbúcsúzhat. Nagyon sajnálom” – mondja ő is, a három mentős is. Nem feledem arcukat, fantasztikus emberek, nem bánom, hogy hozzád értek, te se bánd!

Elindulunk az intenzív felé, ahol feküdtél fél éve. Néma csend és sötétség van már, senki nincs rajtunk kívül, csak betegek és orvosok. Steril a környezet, jut eszembe, keresem a vécét. Szaros nadrággal nem állhatok ott.

Zsombor megfogja a karomat, mutat egy nyitott ajtót, amin keresztül egy vécécsésze látszik. „Megyek, nem kell jönnöd” – mondom neki. Le sem ülök, csak reszkető kézzel letolom a nadrágom, rendet rakok, hátra nézek, rendben hagyom-e. Kezet mosok gyorsan, hátha már vársz rám – hozzád fogok érni. Kijövök, nővér közli, ez a személyzeti vécé, mit gondoltam, menjek le az elsőre. „Bocsánat, nem tudtam, nem láttam” – ennyi jön ki a számon. Mond még valamit, nagyon mérges, „de akkor is, nem érdekel, akkor is”, erre emlékszem. Ekkor erőt veszek és ránézek, csak annyit tudok mondani: „Most halt meg az apám, elbúcsúzni jöttem”. Válasza: akkor is. Ez akkor is a személyzeti vécé.

Zsomborra nézek azonnal, téged is kereslek, aki már három méterre fekszel egy fehér függöny mögött. Tudom, ha meg tudnál mozdulni, kijönnél és balhét csapnál. A gyerekedet senki nem bánthatta. Az én apámat senki nem bánthatja. Zsombor keze is ökölben, de csak annyit mond neki: „Ezt most fejezze be!”

Apa, fekszel a függöny mögött. De apa már nem apa. De mégis apa. Apa homloka nedves. Arca kicsit véres. Mint később megtudom, már nem is fociztál. Elmentél sétálni, előre buktál, úgy maradtál. Ez a kevés öröm is elszáll, hogy egy gól után mentél el. Hogy az imádott foci közben mentél el. Kicsi öröm sem jár ilyenkor, ezt most megtanulom.

Puszilom, puszilom a homlokod, füledbe súgom, szeretlek, minden rendben. Sosem használtuk ezt a szót, hiába beszéltünk annyit, hiába hívtalak még akkor is, ha csak láttam valami vicceset vagy felháborítót az utcán. Hiába beszélünk meg veled is, anyával is mindent. Mindent mondtunk, azt pont nem, szeretlek. De nekünk nem is kellett.

Fotó: magánarchívum

Másnap elmegyek papírozni. Orsi és Zsombor visznek. Legközelebbi hozzátartozó kell, másra nem bízhatom. Én vagyok a legközelebbi, senki más nincs már. Kedves az ügyintéző, kedves mindenki, aki szembejön. Azt mondják, az ember ilyenkor tagad. Nem hiszem el – mondják többen. Én sajnos első perctől, hogy megcsörrent a telefon, elhiszem. Pokoli a tudat. Három napig zokogok. Hívok mindenkit, aki szeretett. Zsombor nézi ki a neveket a telefonodból, ami régen az enyém volt. Nem tudok hozzáérni. Mindenkit biztatok, mindenkinek mást mondok.

Ha meghallom, részvét, felrobbanok. Ha meghallom, sajnálom, felrobbanok. Téged ne sajnáljon senki! Érthető?

Jobban vagyok kicsit, úgy érzem. A következő pillanatban viszont beleverek az ágyba, a falba. Megtépem a hajamat, nem tudom, miért. Úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy itt legyek. Mert voltam veled flegma. Hogy volt, nem volt hozzád (és senkihez sem) türelmem, kedvem. Hogy megdorgáltalak. Hogy volt, hazudtam. Ezért sem eszem. Meg amúgy is, nincs értelme az evésnek, nincs értelme most a fürdésnek, semminek. Zsombort ölelem, fogom a kezét. Anyát ölelem, simogatom feje búbját. Következő pillanatban azt akarom, ne érjen hozzám senki.

Eszembe jut mindenki, aki bántott téged. Elképzelem, ahogy egyenként megsemmisítem őket. Sosem tenném meg, de egy percre értelmet ad az életemnek. Igazságot akarok szolgáltatni, első körben a nővel, aki belerúgott a lányodba és ami neked a legjobban fájt. Beszélnek körülöttem baromságot, hogy ki akarom rúgatni. Én? Felnevetek. Én, aki akkor is bocsánatot kér, amikor nem kell.

Balul sült el, apa. Még többen fenyegetik meg a lányodat. Mert egy embertelenség ellen szót mert emelni, hogy mással ne történhessen meg. Mert mindenre van kifogás ebben az országban. Mert mindenkire tekintettel kell lenni, még akkor is, amikor az életed első legborzalmasabb napján képtelen legalább csendben maradni. De nem baj, a lányod akkor úgy érzi, megérdemli a köpködést. Gyertek, jöjjetek, megérdemlem. Üssetek, verjetek. Szar gyerek vagyok, szar társ, szar ember. Így telik az első három nap. Néha abbahagyom, miattad. Hatodik nap van, és most már nem érdekel. Életemben először nem érdekel, hogy másokon segítsek.

Fotó: magánarchívum

Ma végre nem érzem a testem. Minden erő kiszállt belőle. Olvasok Joan Didiont, két oldalt bírok. Aztán felállok. Barom sorozatot nézek 10 percig. Aztán felállok. Hajnal 4-ig nézem a gyerekkori képeidet. Félek aludni, félek, ott jelensz meg. Felkelni pokol. Nem hívhatlak. „Szoncika!” – üvöltöd a fülembe amúgy is hat napja. Néha befogom, mert nem bírom. Néha jó, hogy beszélsz.

Apa, már eszegetek. Lehet, holnap már dolgozom is. Sokat mosolygok, mert eszembe jut valami, amit mondtál. Csak veled példálózok most, téged idézlek. Mit mondanál. Mert tudom. Mit ennél, mit innál. Merre néznél. Mit csinálnál.

Anyával és Zsomborral is szoktam mindig, unják is az emberek szerintem, de ők megértik, hogy most egy darabig mindenről elsőre te jutsz eszembe. Idővel pedig megint mindhármótokról beszélek majd megállás nélkül. Apa, kérlek, most te szólj mindenkinek, hogy a gyász minden. A gyász a nevetés, hogy elmész két óra múlva fodrászhoz. Vagy beülsz a kocsiba és zenét üvöltetve kirándulni indulsz. Az is gyász, hogy nem engeded el. Az is gyász, hogy azonnal elengeded. Hogy csak a szépet mondod ki. Hogy a rosszat is kimondod. Hogy egy hónapig a lakásban vagy. Hogy másnap már dolgozol. Hogy hogyan élte meg nálad okosabb.

A gyász a tied, a gyász lehet szép és ronda. És nem kell egyedül viselned. A szövegnek nincs lezárása. Mert az én apámnak nem lehet vége. Apa múlt időben. Apa jelenben. Apa jövőben.