Szabadidő

Egy novella az útra? – Villamosmegállókban találod az írásokat

Borítékokat hagy a megállókban és a villamosokon Herczeg Szonja, benne abszurd, meghökkentő, mégis hétköznapi novelláival. Egy írás - egy megálló. Nem önreklám ez, hanem terápia neki és olvasóinak is - mondja.

Péter nem volt egy kifejezetten magas fiú. Alacsony volt. Fess sem volt, inkább olyan átlagos.
Péter élete maga volt a megtestesült búbánat, mígnem egy napon olyat festett, ami az anyjának is tetszett. Sőt. A minden vasárnap, még téli vasárnapokon is lecsót főző szomszéd Etelka néni is összecsapta tenyerét, lehet még ciccentett is egyet a nyelvével, mikor meglátta.
Etelka néni, aki minden felmosás után szárazra törli a gangot.
Péternek persze ez nem volt elég. Kellett, hogy a nép is szeresse a piktúrát, így hát közszemlére tette. “Micsoda vonalak!”, “Micsoda kompozíció!”, “Micsoda árnyak, színek, vibrálás!”. “Ekkora szart még sosem láttam!” – és ekkor Péter már tudta, nagy szarba tenyerelt. Őstehetség, nem vitás.

Ha érdekel (márpedig nyilván érdekel), hogyan végződik Péter története, mihez kezd a frissen felfedezett tehetséggel és az ebből fakadó nyilvánvaló anyagi és társadalmi haszonnal, nincs más dolgod, mint szétnézni Budapest forgalmas villamosmegállóiban, megkeresni ezt a borítékot, kivenni belőle egy novellát és remélni, hogy ez lesz az. Vagy felszállni a villamosra és véletlenül megtalálni egy hasonló, de csak egy novellát tartalmazó borítékot.

Fotó: Neményi Márton

Esetleg simán kattinthatsz Herczeg Szonja novellás blogjára is, ahol elolvashatod az egészet, de ez cikkünk szempontjából kontraproduktív, úgyhogy maradjunk a villamosmegállós megoldásnál.

Herczeg Szonja fiatal, budapesti író, újságíró, az előbbi saját bevallása szerint hobbitevékenység, ehhez képest kötete is megjelent már a Scolar Kiadónál. A Kis üdítő, kis krumpli rövid kis történetei egyszerre abszurdak, szürreálisak és nagyon is hétköznapiak, azaz ismerős helyzetek és arcok jönnek szembe bennük, főleg annak, aki Budapesten vagy bármely magyar nagyvárosban él. Szakítás, pletykás nénik, munkahelyi horror, szorongás, depresszió, vér és gyros, mondom, tök hétköznapi az egész. A kötetet jól fogadták tavaly előtt, a kortárs magyar irodalom ritmusa szerint (amely Szonját mondjuk pont mérsékelten érdekli, erről mindjárt) most illene második kötettel előállni, hogy kiderüljön, lesz-e belőle új Örkény.

A szerző azonban sokkal maibb publikációs platformot választott: először is ugye ott a blog, amely kiváló arra, hogy kipróbálja magán és a közönségen a szerkesztetlen, nyers szövegeket, most meg ez a megálló-projekt is, amely a maga módján tökéletes marketing. Egy-két négyeshatos-megálló ugyanis pont elég ezekhez a szövegekhez (mármint ahhoz, hogy az ember elolvassa, nem ahhoz, hogy le is ülepedjen), amelyek ráadásul tényleg mindenkihez szólnak, úgy olvasmányosak ugyanis, hogy közben nem felszínesek.

Az akció persze elég szűkkörű, élettárs, barátok, ismerősök, terítik a cuccot a megállókban és a villamosokon, cserébe költségvonzata nincs, leszámítva a nyomtatást, a borítékot és a szigszalagot. Igaz, szűk értelemben véve nem éppen legális ez, gondolkodunk is egy kicsit, hogy tálaljuk a sztorit, aztán arra jutunk, hogy ha a BKK ingyennovella-ragasztgatásért akarja elővenni a szerzőt, állunk elébe és percről percre követjük majd az eljárás alakulását.

Fotó: Neményi Márton

Láttunk már hasonlót, ma már rendszeres az “elhagytunk pár könyvet a városban, találd meg őket és hagy el párat te is”-típusú irodalomnépszerűsítő gerillamarketing, de Szonjának nem innen jött az ötlet. Egyszerűen nógatták, hogy kezdjen valamit a kötet óta született novellákkal, hiszen egyre kiforrottabbak a szövegek, kár lenne, ha lepörögnének egy blogon és kész. „Az a típus vagyok, aki nagyon nehezen kér szívességet, ezért egy vagy két folyóiratnak küldtem belőlük, mások unszolására, de nem házaltam velük – meséli a szerző. – Aztán nyáron volt a Novellákat a megállókba pályázat, amire én is beküldtem írásokat, de nem nyert egyik sem. Ekkorra ezt már egyáltalán nem éltem meg csalódásként, mert nyakig benne voltam egy saját Facebook-kampányban, aminek a lényege, hogy

kinevetem a saját kudarcaimat.

Mások is nevetnek rajta, tudnak azonosulni vele, tulajdonképpen anti-influencerkedés. Egy reggel felkeltem, karácsony előtt, és eszembe jutott, miért is ne tenném ki az írásokat megállókba, hagynám el járműveken, hátha másnak is örömet okozok vele.”

Nem eladni akarja a szövegeket vagy magát – meg sem próbálná, Szonja Venezuelában volt gyerek, spanyolul tanult írni-olvasni, azaz bőven lenne szerkesztenivaló, ezt ő is tudja -, inkább kihívás, ön- és kollektív terápia ez. „Önmarketing nyilván van benne, nem hazudok, de nem ez az elsődleges oka. Hanem az, hogy másoknak is erőt adjak arra, hogy ki merjenek lépni a komfortzónájukból. Ezzel én is azt tettem, letojva, ki mit gondol majd az írásról. Ha nem tetszik neki, kidobja, jobb esetben esetleg visszateszi, ha környezettudatos.” Inkább nem nézi meg később, mennyi fogyott, ott vannak-e még a borítékok. „Nyilván fájna, ha látnám, hogy a kukában landolt. Vagy lehet, hogy nem…? A letojást még gyakorlom, kezdő vagyok benne.”

Az ötlet két hét alatt ki is nőtte a megállókat – igaz, ott a legkönnyebb belefutni a novellákba), Pécsett könyvtárosok segítenek, a borítékok faliújságokon jelennek meg és kezdik felfedezni a vendéglátóhelyek is.

Egy kávézóban a tulajdonos mindig ad egyet az egyedül érkezőknek.

Budapesten hamarosan a hátrányos helyzetűeket foglalkoztató Nem Adom Fel Kávézó ad majd novellát minden kávé mellé. (Nem Szonja házalt, ők kérték fel.)

Ide még kívánkozna egy mondat arról, hogy tessék tehát nyitott szemmel járni és szépirodalomra vadászni Budapest jelenlegi legcukibb gerillakampányának jegyében (keretei közt, égisze alatt), és vége is lenne a cikknek, de a helyzet az, hogy a szövegek tényleg jók, Szonja pedig érdekes arc, úgyhogy nincs vége.

Fotó: Neményi Márton

Szonja sosem titkolta, hogy ugyanúgy terápia a (szép)írás, mint hivatás: ha beleírja a szorongásait, a pánikrohamait és a racionálisan teljesen indokolatlan félelmeit a novelláiba, amiket egyébként az utcáról, udvarról, gangról, munkahelyről, ismerősöktől és ismeretlenektől ellesett jelenetek ihlettek, könnyebb lesz az élet neki és talán olvasóinak is. „Jó, az túlzás, hogy könnyebb, de segít elterelni a figyelmem és ventilálni. Mostanság ez úgy működik, hogy miután végeztem egy hosszú munkanap után, amikor is sokszor kell politikával is foglalkoznom, miután felülök a villamosra, bevillan egy karakter vagy egy ügy és összeáll szépen egy bevezető. Hazaérek, leülök és megírom.”

Ekkor még nem tudom, mi a vége, menet közben alakul.

„Ez körülbelül 10-15 perc, már amíg megírom, és úgy, ahogy van, nyersen, dobom is ki a Facebookra és a blogra. Eltereli a figyelmem, és elenged néhány frusztráló gondolatot, ami kering a szorongó agyamban. Csakis az a cél, hogy engem átkapcsoljon. Ha másnak is jó, annak csak örülök.”

Másnak is jó. „Többen mondták, hogy régóta nem tudtak sírni, de a Kis üdítő olvasásakor tudtak. Ez nagyon meghatott, örülök, hogy kinyílt egy gát. Annak is nagyon örülök, ha valaki érti a mondandómat, érti a novellákat. Volt már két-három iskola, ahol magyar tanárok órán tanítják a kötetet, vagy egy-egy novellát. Ez is hatalmas öröm. Terápia nekik: köszönik, a könyv kapcsán beszélek a saját szorongásomról. Ma is sok helyen ciki és tabu a mentális probléma.”

Fotó: Neményi Márton

A novellák egyrészt attól erősek, mert váratlanul vegyül a tragédia egy viccesnek induló helyzetben vagy fordítva. A kicsinyes, pletykás néni egy vállvonással nyugtázza a szomszéd lány öngyilkosságát, az influenszer látogatása a kispolgári otthonban vérengzésbe torkollik, amikor pedig az embert kirúgják a munkahelyéről… izé, akkor nem történik semmi, csak ki lesz rúgva. Másrészt meg attól, hogy Szonja sokat bíz az olvasó fantáziájára, a párbeszédek mellé nem jár kontextus, a belső monológok csapongóak, furák (mint az igaziak), a hagyományos elbeszélést is bőven kibéleli balladai homállyal. Ezért aztán, ahogy mondani szokták, szabad az értelmezés, ami persze sokakat összezavar, sőt: felzaklat.

„Sosem az esett rosszul, ha valaki azt írta, neki ez nem jött be, szerinte szar, nem is érti, miért jelent meg” – meséli a Kis krumpli kötet kapcsán. „Ezen túltettem magam, hiszen szíve joga, kiadott pénzt egy könyvért, ami neki nem tetszett, elvett az idejéből, háborodjon fel nyugodtan. Az fájt, amikor érzéketlennek neveztek a szövegek nyersesége miatt. Mert nagyon sok hibám van, de pont hogy túlérzékeny vagyok és túlzottan át is élem mások bajait. A szöveg nem véletlenül nyers. Nem akarok ítélkezni és úgy mesélek, ahogy a gondolatok pörögnek az emberek fejében. Márpedig trauma alatt, után elég nyers, egyszerű gondolatok jönnek a tapasztalataim és általam ismert, traumatizált emberekkel történt hosszú beszélgetések alapján.”

Így aztán – hangsúlyozza – nem is “igazi” író, már a szónak abban az értelmében, hogy mozog-e a kortársak közt, lobbizik, haverkodik, és hogy őt magát elismerik-e. Ez utóbbira azért a következő egy-két kötet után majd visszatérünk, addig is irány a villamosmegálló.

Fotó: Neményi Márton

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top