„A könyv volt az egyetlen társam” – Ott Anna kulturális menedzserrel beszélgettünk

Hogy lett belőled kulturális menedzser?

Nem is tudom, egyszerűen így alakult. Nagyon természetesen, organikusan történt minden, nem volt benne semmi tudatosság. Már gyerekként nagyon szerettem olvasni, aztán a középiskola után a Pázmányra jártam kommunikáció szakra, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok kezdeni a diplomámmal. Egy ideig újságírónak gondoltam magam, az egyetem alatt könyvajánlókat írtam az Origo Kötve-fűzve rovatába és a Heti Válaszba, aztán, miután befejeztem az iskolát, szinte azonnal a Hadikba jöttem programszervezőnek. Egy jóbarátom szólt, hogy lenne ez a lehetőség. Napokig nem tudtam aludni, annyira izgatott voltam amiatt, hogy ha összejön, egy olyan kávéházban szervezhetek kulturális programokat, aminek olyan komoly irodalmi múltja és jelentősége van, mint ennek. Tudod, a húszas években ez a hely volt a magyar irodalmi élet központja: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Déry Tibor és még számos más író, költő, művész is rendszeresen megfordult itt.

A Hadikban irodalmi brunchot szervezel, a Sas utcai Sociétében pedig könyvklubot.

Igen. Fél évvel ezelőtt megkeresett Varga Zoltán, a Société alapítója azzal, hogy szeretnének együttműködni velem. Akkor még nem ismertem a helyet – de amikor kiderült, hogy ott is kulturális programszervezéssel foglalkozhatok majd, azonnal tudtam, hogy könyvklubot kell indítanom. A Hadikban havi két irodalmi rendezvény van, az egyik a Hadik Irodalmi Szalon Juhász Annával, a másik a Hadik Brunch velem. Most lesz tízéves a hely, ennek kapcsán szeretnénk még két hasonló sorozatot indítani. A Sociétében pedig havonta egyszer van könyvklub, ilyenkor mindig egy-egy korábban kiválasztott könyvről beszélgetünk. Szerencsére mindkét rendezvény nagyon népszerű: a brunchra alkalmanként száz-százhúsz ember jön el, a könyvklubba pedig nyolcvan-száz.

Fotó: Neményi Márton

A Margó Irodalmi Fesztiválon is dolgozol.

Igen. Egyrészt az én feladatom az online kommunikáció, az Instagram meg a Facebook kezelése, másrészt én csinálom a Margó Extra című beszélgetéssorozatot is, amelynek keretében híres emberekkel, művészekkel, közéleti szereplőkkel beszélgetünk arról, hogy mit jelent számukra az irodalom. A kedvenc könyvélményeikről, arról, hogy hogyan és miért kezdtek el olvasni, és hogy mit adtak nekik a könyvek. Ez nem az írókról, hanem az olvasókról szól, Fluor Tomitól Molnár Áron noÁRon át Vekerdy Tamásig egy sor izgalmas emberrel beszélgethetünk, ami fantasztikus élmény. Ezenkívül Valuska László újságíró barátommal közösen hamarosan egy virtuális könyvklubot is elindítunk, amelyben azoknak a külföldi íróknak a műveivel foglalkozunk majd, akik – mint André Aciman, a Szólíts a neveden szerzője – a fesztivál vendégei lesznek az idén.

A társműfajok képviselőit is be tudjátok vonni az ilyen beszélgetésekbe?

Igen. Gyakran fordulnak meg nálunk filmrendezők, színészek, írók, zenészek. Nemrég Tariska Szabolcs, számtalan magyar sláger szövegírója volt a vendégünk, de járt nálunk Máté Gábor és Udvaros Dorottya is, akikkel a színész szöveggel való viszonyáról, munkájáról, illetve Nemes Jeles László, Reisz Gábor és Jakab Juli is, akikkel a forgatókönyvírásról beszélgettünk. Nagyon szeretném Enyedi Ildikót is levadászni; tudod, ő most Füst Milán-regényből rendez filmet.

1989-es vagy. A mai harmincasokra nem igazán jellemző, hogy esténként könyvvel a kezükben alszanak el. Vagy rosszul látom?

Nem tudom. Újabban sokat hallom, hogy újra divatba jött az olvasás, de én nem feltétlenül gondolom azt, hogy ez tényleg így van. Nekem mázlim volt. Gyerekkoromban Szentendrén laktam, naponta találkoztam ef Zámbó Istvánnal, feLugossy Lászlóval meg a többiekkel, egy csupa kultúra közegben nőhettem fel, olyan baráti társaságban, ahol nem arról folyt a szó, hogy ki melyik drogot próbálta ki, hanem arról, hogy melyik Gabriel García Márquez-könyvet olvassuk éppen. Azt hiszem, elsősorban nekik köszönhetem, hogy gyerekkorom óta nagyon fontos számomra az irodalom – pedig nem olyan családban nőttem fel, ahol roskadoztak volna a polcok a könyvektől. Nekem a kultúra maga az élet – talán ez az oka annak is, hogy olyan sokan követik a kortárs irodalommal foglalkozó Instagram-fiókomat. Pedig igazad van, az én korosztályom számára már nem természetes, hogy olvassanak; egy végletesen eldigitalizálódott társadalomban élünk, lehet, hogy ha sminktippeket vagy divatötleteket osztanék meg a neten, még többen figyelnének rám. De szerencsére így is sokan fordulnak hozzám azzal, hogy milyen könyvet lenne érdemes elolvasniuk.

Fotó: Neményi Márton

Ez az eldigitalizálódott közeg alkalmas arra, hogy az olvasást népszerűsítsd?

Szerintem igen. Azok az emberek, akik engem követnek, nagyon aktívak, rengeteg levelet kapok, amiben azt írják, tök jó, hogy egy-egy szépségápolási vagy mamablog mellett könyvekről is olvashatnak. Az Instastory például nagyon alkalmas egy-egy rövid vers megosztására, népszerűsítésére. Lehet, hogy a költők a tollukba dőlnek, ha ezt mondom, de szerintem a közösségi média nagyban hozzájárulhat a kortárs költészet népszerűsítéséhez.

Mondtad, hogy a szüleid nem olvastak sokat. Ki adta a kezedbe az első könyvet?

A nővérem. Ő a féltestvérem, tizennyolc évvel idősebb nálam, ő volt az, aki kiskamaszkoromban, amikor egyszer az olvasásról beszélgettünk, azt mondta, „Úristen, én a te korodban már az összes Pöttyös könyvet elolvastam, hogy lehet, hogy te még nem olvastál semmit?” Nagyon kiakadtam; annyira, hogy azonnal elkezdtem dafke olvasni, és nagyon hamar rácsúsztam. Nem telt bele sok idő, és az olvasás lett a jutalmazás és a büntetés eszköze is nálam: anyám, ha fegyelmezni akart, azt mondta: „Oké, most rossz voltál, ebben a hónapban csak egy könyvet vehetsz.”

Te is zseblámpával a takaró alatt olvasó gyerek voltál?

Igen. A első könyvet, Janikovszky Éva Aranyesőjét az édesanyám vette meg nekem, utána Sárával, a legjobb barátnőmmel cserélgettünk egymás között: Márait, Márquezt, Szabó Magdát. Volt egy fejlámpám; én szó szerint a takaró alatt olvasó gyerek voltam, alig vártam, hogy anyám végre lekapcsolja a villanyt, már bújtam is be az aktuális kedvencemmel a dunyha alá. Nem volt egyszerű a gyerekkorom, anyám és apám rengeteget veszekedtek egymással, azt hiszem, akkoriban nekem a könyv volt az egyetlen igazi társam a magányban. A szüleim soha nem értették, de nekem az olvasás ugyanolyan kötelesség volt, mint a tanulás vagy a házimunka.

Fotó: Neményi Márton

Mondtad, hogy kommunikáció szakot végeztél, és az egyetem alatt újságíró voltál. Miért nem írsz?

Mert nem megy. Nagyon, de nagyon szerettem volna írni, de az már a gyakornokoskodás alatt kiderült, hogy nekem ez nem igazán fekszik: ha le kellett ülnöm a gép elé, mindig gyomorgörcsöm volt. Beszélgetni, interjúzni nagyon szeretek – de ha írásba kell foglalnom a gondolataimat, mindig borzasztóan érzem magamat, ez egyszerűen nem az én pályám. Naplót írok már gyerekkorom óta – de a naplóírásnak megvan az az előnye, hogy nem olvassa rajtad kívül senki. Ez nagyon intim dolog. Azt hiszem, egyszerűen nincs elég fantáziám az íráshoz.

Pedig az olvasás elvileg épp a fantáziát fejleszti.

Ez így van. Az olvasás nagy utazás, a könyveken keresztül rengeteg különböző világba nyerhetsz betekintést. Az irodalom nyitottabbá, empatikusabbá tesz, lehetőséget biztosít neked arra, hogy olyan kalandokat, élethelyzeteket élhess meg, amikkel egyébként nem találkoznál. Fejleszti a fantáziádat; de nekem mégsem megy az írás. Attól félek, csak a saját életemről tudnék írni, és ezt nagyon veszélyesnek érzem. De egyszer talán majd összerakok egy interjúkötetet – azt nagyon szeretném, tudod, mondtam, hogy szeretek érdekes emberekkel beszélgetni.

Harmincéves leszel, az egész gyerekkorodat és felnőtt életedet olvasással töltötted. Van kedvenc íród?

Igen, van most egy nagy kedvencem: a norvég Karl Ove Knausgård könyveit évek óta nagyon szeretem. Neki nagyon személyes a prózája, tulajdonképpen arról ír, hogy mi van éppen vele, és szerintem nagyszerű dolog ez az önfelvállalás, kitárulkozás – ez nagyon régóta hiányzott már a kortárs irodalomból. A legtöbb könyvben fikciókkal, elemelt világokkal találkozunk, de az övé őszinte irodalom, igazán üdítő, hogy valaki ennyire nyíltan beszéljen azokról a dolgokról, amik foglalkoztatják. De Kemény István költészetét is nagyon szeretem, szerintem kevés csodálatosabb dolog van az életben az ő lírájánál.

Fotó: Neményi Márton

Nádas, Esterházy?

Nádast nagyon szeretem, de bevallom őszintén, még nem tudtam átrágni magam az egész munkásságán. A Világló részletek például két éve jelent meg, meg is vettem, de még nem jutottam el odáig, hogy elolvassam. Benne voltam az Aegon-díj zsűrijében, csak emiatt kilencvennégy kötetet kellett elolvasnom, alig vártam a nyarat, mert ilyenkor végre azt olvashatom, ami tényleg érdekel.

Mit ajánlanál azoknak a fiataloknak, akik most barátkoznak a könyvekkel? Össze lehet rakni egy „irodalmi kezdőcsomagot?”

Hát, nem könnyű. Szabó Magda az egyik nagy kedvencem, őt biztosan ajánlanám, főleg a lányoknak, mert nagyon őszintén, hitelesen ír a női belsőről, lélekről, természetről. Krusovszky Dénes regényét, az Akik már nem leszünk sosem-et is beletenném egy ilyen csomagba: ő nagyon sok mindenkihez szól, nem beszéltem még olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy nem érintette meg. Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot, egy Márquezt, de lehet, hogy nem a Száz év magányt, hanem a Szerelem a kolera idején-t.

Iskola a határon?

Ó, igen. Bár lehet, hogy Ottlik nem a kezdőknek való: az egy kicsit keményebb olvasmány. Tudod, mit ajánlanék még? Nádastól az Egy családregény végét. Tőle sokan tartanak, pedig fantasztikus író, és ez a könyv tökéletesen alkalmas arra, hogy különösebb megrázkódtatások nélkül bevezessen a világába. Meg Nabokovtól a Nevetés a sötétben-t – az is nagy kedvencem volt fiatalabb koromban. Valahogy így.

Fotó: Neményi Márton

Szerinted van olyan, hogy „korosztályos olvasmány”, vagy ez egy szimpla hülyeség?

Azt hiszem, vannak olyan könyvek, amelyek egy bizonyos korban szólnak igazán hozzád. Ott van például Márai Sándor: kamaszkoromban megőrültem érte, úgy éreztem, minden mondatát aláhúznám és bebifláznám, nagyon szerettem. Aztán nemrég újraolvastam az egyik regényét, kínos élmény volt: csupa nagyívű, de felületes vélemény, sarkos gondolat, elvágólagos állásfoglalás – azt éreztem, úristen, hát hogy lehet ilyeneket leírni; hogy lehet, hogy én ennyire rajongtam ennek az embernek a könyveiért? Szóval Márai nekem például tipikus korosztályos irodalom, kamaszként úgy éreztem, jó kapaszkodókat nyújt, de felnőttkoromra kiszerettem belőle.

Igen, Márai időnként kicsit coelhósnak tűnik.

(Nevet.) Figyelj, ezt még senkinek nem mondtam el, de nekem megvan Coelho összes könyve. Tizenhárom-tizennégy évesen faltam őket, tudod, ez az a tipikus gyertyalángba hüppögős, szerelmi bánattal és világfájdalommal teli időszak, akkor úgy éreztem, ez az ember ismeri a lelkem legbelsőjét, és választ tud adni a kérdéseimre. Ciki. Vagy nem. Sokat gondolkodtam ezen, és arra jutottam, tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy mit olvasol, csak olvass, maga az olvasás aktusa a lényeg. Ha a kezedbe veszel egy könyvet, felütöd, és elmerülsz abban a világban, amit az író eléd tár, az nagyon sokat segít neked abban, hogy minőségi időt tölthess saját magaddal. Márpedig ez fontos. Nem kell mindenkinek Esterházyt meg Nádas Pétert olvasnia.

(A Société alapítója, Varga Zoltán az nlc-t kiadó Central Digitális Média Kft. tulajdonos-vezérigazgatója.)