„Jöjjenek ide a politikusok, és mutassák meg, mit kell csinálni” – Tanárokat kérdeztünk a státusztörvényről

Kedden délelőtt a parlament kormánypárti szavazatokkal elfogadta A pedagógusok új életpályájáról címet viselő státusztörvényt. A döntést számos tüntetés előzte meg az elmúlt hetekben, hónapokban. 

A most elfogadott státusztörvényben szerepel például:

• Megszűnik a tanárok közalkalmazotti jogviszonya. A törvény hatálybalépése előtt a pedagógusoknak nyilatkozniuk kell, szeretnének-e átlépni a köznevelési foglalkoztatotti jogviszonyba. Akik nem írják alá az új jogállást, nem dolgozhatnak pedagógusként. Ők a ledolgozott éveik alapján kapnak végkielégítést, ez minimum 1, maximum 3 havi összeg.)
• A tanév július 15-éig meghosszabbítható.
• A pedagógusoknak heti 24 órát kell tanítaniuk (eddig 22–26 órában határozták meg a keretet, vagyis lesznek, akiknek ez óraszám-emelkedést jelent).
• A munkáltatónak minden évben kötelessége meghatározott szabályok szerint értékelni a pedagógusok teljesítményét, a havi illetményüket pedig ennek figyelembevételével kell meghatározni a törvényben rögzített bérsávok alapján, bár ennek részletei a végrehajtási rendeletből derülhetnek ki.
• Az intézmények és a nevelőtestületek kevesebb joggal rendelkeznek majd az iskolájukat érintő kérdésekben, és több jogot kapnak a fenntartók. 
• A tanárok átvezényelhetők lesznek más intézményekbe. (Ebből végül annyit engedett a kormány, hogy az új hely és a lakóhely között legfeljebb napi három órát utazhatnak oda-vissza az áthelyezett tanárok.)
• A státusztörvénybe az is bekerült, hogy hátrányos helyzetű gyermekkel, tanulóval foglalkozó pedagógusnak, valamint a nevelést-oktatást közvetlenül segítő dolgozóknak a jövőben 20 százalékkal magasabb illetmény jár.

A törvény utáni órákban pedagógusokat kérdeztünk arról, hogy milyen érzéseik voltak a törvény megszavazása után, és mit terveznek a jövőjüket illetően.

Gyors összeomlás, vagy lassú halál?

„Most jön, hogy tételesen átbogarászom magát a törvényt. Az én tapasztalatom az, hogy nem biztos, hogy az van benne, amiről tudunk, hallottunk, hanem a végén valami más… Ez alapján fogok dönteni, hogy megyek vagy maradok, illetve hogy meddig maradok” – mondja Réka, akiben 2012 óta az a kérdés, hogy mivel tesz jobbat… „Ha hozzájárulok a nevelés-oktatási rendszer lassú halálához, de közben azért néhány gyerek jövőjét egyengetem, vagy a gyors összeomlást kellene támogatnom, mert utána kell, hogy legyen változás. A legnagyobb probléma az, hogy egyelőre a megosztott pedagógustársadalom miatt a gyors összeomlás reménytelennek tűnik. Szóval nekem még biztosan jön egy kis tépelődés…” 

 „Csinálom, amit csinálni akarok” 

Dávid azt mondja, felkészült arra, hogy megszavazzák a státusztörvényt. Kollégáival együtt nem nagyon számítottak másra. „Nem örülök neki nyilván, sőt… De ebben a pillanatban nem feltétlenül érzem magam sokkal rosszabbul, mint egy hete, mert ezt láttuk jönni.” A pedagógus szerint szeptemberben fogják igazán meglátni, hogy mennyiben befolyásolja majd az új törvény a munkájukat. Szerinte borítékolható a sok felmondás. „Azt nem tudom, hogy ez az az ötezer lesz-e, aki az aHangon jelezte, hogy lemond, vagy több. De az egész törvény arra viszi el a dolgot, hogy a felmondók terheit a pályán maradók kapják majd meg…”

Dávid azt is aggályosnak látja, hogy a pedagógusok teljesítményét havonta értékelik majd, a havi illetményüket pedig ennek figyelembevételével kell meghatározni. 

 „Az, hogy a szakszervezeteknél egy reprezentativitási küszöböt vezettek be, ami sehol máshol nincs – a versenyszférában szó sincs ilyen küszöbökről –, az a sztrájktárgyalásokat fogja ellehetetleníteni, amíg nem tudunk annyi szakszervezeti tagot toborozni, hogy meglegyen a 10 százalékunk.” A pedagógus azt is jelezte, hogy nagyon öregek a tanárok, egyre többen mennek nyugdíjba. „Szerintem eléggé hamar el fog érkezni a rendszer oda, hogy már a városokban sem lesz megfelelő számú pedagógus… A helyzet tarthatatlan lesz, de eltökéltnek tűnnek.” 

Dávidban is felmerült, hogy felmond. „De amikor arra gondoltam, hogy a nyugdíjig a következő 20-30 évben csapágyakat árulok, vagy villanykörtéket… Nekem nincs kedvem ilyeneket csinálni. Úgyhogy egyelőre maradok a pályán, részben azért is, mert kell a tantestületekbe az ember, aki ezt viszi tovább, és részben azért is, mert még ilyen módon sem fog tudni ez a rendszer utánam nyúlni egy osztályterembe. Én csinálom, amit csinálni akarok.”    

„Szerelmes vagyok a tanításba, de váltani fogok”

„Dühös vagyok és szomorú” – kezdi Anna, aki a törvény megszavazása után eldöntötte, hogy elkezdi képezni magát, hogy belátható időn belül váltani tudjon. – Közben annyi minden van, amit szeretek a tanításban… Tényleg nem tudom, mi lesz, a kisfiam most kezdi az elsőt, fogalmam sincs, kik fogják tanítani. Hat tanár hiányzik az alsó tagozatról. Azt mondták, reálisan kettő olyat tudnak találni, akit jó szívvel felvennének. A magániskolák meg úgy válogatnak, ahogy akarnak. Háromba jelentkeztünk, sehová nem vették fel a fiamat, mert ADHD-s, és nagyon enyhén rajta van az autizmus spektrumon, amúgy irtó cuki, kedves, okos kisfiú.” 

„Jöjjenek ide, és tanítsanak ők!”

Katalin szerint nagyon bonyolult ügy ez a státusztörvény. „Én most úgy vagyok vele, hogy jöjjenek ide a politikusok, és mutassák meg, hogy mit kell csinálni. Adjanak fegyelmit, bármit, isten áldja őket!” – fakadt ki a pedagógus. – Amikor elsőnek hallottam, hogy mit terveznek, azonnal el akartam jönni az iskolából. Írtam is nekik egy szép üzenetet a felmérésükben… Megpróbálom ezt most elengedni, próbálok fejben kikapcsolni, aztán meglátjuk szeptemberben, hogyan csúcsosodik ki a történet.”

„Nehéz kiállni a gyerekek elé, demokráciáról beszélni”

„12 éve vagyok pedagógus. Ennyi idő alatt négy munkahelyem volt, a jelenlegi egyházi fenntartású. Mindenben támogatnak, pótlékokat kapok, amelyeket év közben is emelnek, SZÉP-kártyát. A vezetőségem a sztrájk alatt is kiállt mellettünk, senkit sem ért retorzió. Mivel technikumhoz sorolták a munkahelyemet, nem vagyok közalkalmazott, csak oktató, 2018 óta a munka törvénykönyve alapján dolgozom. De…” – kezdi Gábor, aki hozzátette, hogy amikor tanítani kezdett, akkor vezették be az életpályamodellt, majd a további NAT-reformokat, melyek ellen 2016-ban és 2020-ban is tiltakozott.

Pótlék ide, vagy oda, Gábornak így is kiegészítő keresetre volt szüksége. „Tavaly két mellékállásom és magántanítványaim is voltak… Elfáradtam, és úgy vagyok vele, mint a híres bonmot-ban, mikor a keretlegény még hátba is vágja a deportálandó zsidót, aki felsóhajt: »Kezd kicsit elegem lenni.« Nem látom a célját, értelmét az egész törvénynek. Nyilván nincs pénz, de a kapott jogról ki akarna lemondani?” – teszi hozzá Gábor, aki történelemtanárként dolgozik. „Nehéz kiállni a gyerekek elé, demokráciáról, hatalmi ágak szétválasztásáról és jogállamról beszélni. Bánt sokuk és még több szülő passzivitása. Nemzet vagyunk mi? Hazugságot, álszentséget közvetítsek…?”

„A rendszer mindent le fog tudni nyomni a torkunkon”

„Az első szó az elkeseredettség, ami eszembe jut. A gyerekem, magam miatt és a tanítványaim miatt. A kormány szerint a pedagógushivatás elismerése a cél, csak pont ezt nem látom benne. Semmibe vették a tanárokat és a diákokat is” – mondja Alíz, aki úgy érzi,  hogy ebben rendszerben, ehhez a rendszerhez nem szeretne tartozni. – Mert itt, ha az ember nem ért egyet, akkor vagy rákényszerítik, vagy mehet, ahova akar. Én pedagógusként nem ezt az elvet vallom. De így csak egy lehetőség marad, ha nem írom alá! Tanítani szeretnék, de nem így! Marad pár hetem, hogy ezt mérlegeljem, és végleg döntsek… Nyomasztó nyaram lesz! Mert ha nem írom alá, olyan érzésem lesz, hogy cserbenhagytam a diákokat, de ha aláírom, akkor is! Mert akkor a rendszer mindent le fog tudni nyomni a torkunkon…”

„Olyan, mint az áldozathibáztatás”

„Fel vagyok háborodva. 57 éves vagyok, 35 éve tanítok. Mindig tanár akartam lenni, az egész családomban rengeteg pedagógus van, pedagóguscsaládból származom. A gyerekeimben is van érzék hozzá, de ők már azért nem lettek tanárok, mert egyre rosszabb az oktatás helyzete” – írja Mária. Kollégáival már a KLIK létrejötte óta tudta, hogy az alapítványi majd egyházi iskolában sokkal nyugodtabban dolgozhatnak, mint az államiakban. A pénzük nem több, de kevesebb az értelmetlen, statisztikának való adminisztráció, szabadon választhatnak jobb tankönyvet a rossz államiak helyett, és ahogy fogalmaz: „egy védőburokban élünk”. Pedig már régen nem közalkalmazottak.

„De most eljutott egy ponthoz az az autokrata rendszer, hogy megtiltja egy polgárának, hogy pedagógus legyen, ha nem írja alá. Hogy előírja, hogy napi 8 óránál többet kell dolgozni. Hol vagyunk? Melyik korban? A XIX. század óta azért küzdött mindenki, hogy csak 8 óra legyen kötelező. Senki ne értse félre, eddig is annyit dolgoztam. Sőt többet. Csak önként választottam, hogy a napi x óra tanítás után x órát javítok, x órát készülök. Mert ezzel jár az, hogy pedagógus vagyok. Hogy merik elvenni azokat a jogainkat, amelyekért megküzdöttek az előttünk levők. És ez nem bal- vagy jobboldal kérdése. Efelé tart a rendszer. És mindenki sorra kerül, az is, aki azt hiszi, nem dolgozunk eleget mi, pedagógusok, és csak azoktól veszi el a jogokat, akik megérdemlik. Ez olyan, mint az áldozathibáztatás az erőszakos cselekményeknél.”

Mária úgy látja, a világ megváltozott, és az oktatás-nevelés Magyarországon nem ad korszerű válaszokat és tudást, eszközt az iskola kezébe, hogy reagáljon. Ehelyett hibáztat, mintha az lenne a változás oka, hogy a pedagógusok kimondják a rendszer rosszaságát.

„Végzős osztályom van. Ki kell tartanom legalább fél évig, amíg lezajlik a felvételi eljárás kritikus része, amíg sínre kerülnek, és nem rajtam múlik a továbbtanulásuk, mert lelkileg megnehezítené számukra a felkészülést. Szeretem őket, és érzem, hogy ők is engem. Mindannyiunkat megnyomorítana, ha most feladnám. Ezért bűnös a rendszer, mert nem érdekli a gyerekek és felnőttek sorsa, élete. Csak szólamokban.”