Két-három havonta reppen fel egy-egy hír valami újfajta tudatmódosító szerről, ami könnyen elérhető, és ami különösen a fiatal korosztályt veszélyezteti. Ilyenkor egy darabig rengeteget lehet olvasni, hallani a lehetséges veszélyekről, a prevenció fontosságáról. Aztán csend lesz, egészen a következő szer felbukkanásáig. Közben pedig gyakran észre sem vesszük, hogy mik azok a – sokszor teljesen legális és hétköznapi – dolgok, amelyek használata szokássá, esetleg függőséggé válhat a kamaszok körében.
Máshol tartanak, mint hisszük
Egy osztálynyi tizenévessel beszélgetve a témáról hamar egyértelművé vált, hogy a felnőtt társadalom sokszor jár tévúton: olyasmitől féltjük a gyerekeket, amiről pontosan tudják, hogy jobb, ha óvakodnak tőle, miközben elnézzük, ahogy bizonyos dolgok rabjává válnak.
„Tizenhárom éves korom óta dohányzom – meséli az egyik lány. – Amikor kicsi voltam, én mondtam mindig a szüleimnek, hogy ne csinálják. Aztán hetedik után voltam egy nyári táborban, és ott az egyik fiú, aki nagyon tetszett, dohányzott. Szerettem volna többet a közelében lenni, úgyhogy én is rágyújtottam. Borzasztó rossz volt az elején, de a tábor végére egészen megszoktam. A következő évet már úgy kezdtem, hogy dohányoztam, először titokban, aztán nyíltan. Most csak elektromos cigit szívok, ezt jobban szeretem, jó illata van, és nem is marja úgy a torkom.”
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
A csoportban többen is dohányoznak, de nem mindenki: amit viszont szinte mindenki rendszeresen fogyaszt, az az energiaital. Napi kettő-három az átlagos adagjuk, van olyan márka, ami divatos, más terméket ciki fogyasztani. Követik, ha kijön egy új íz, a csomagolásra is figyelnek. „Én mindig olyat veszek, ami megy az aznapi ruhámhoz – mondja Panka –, nem is az számít, milyen az íze. Reggel szoktam egyet inni, és délután.
Ha csak annyi pénzem van, hogy az energiaitalt veszem meg, vagy valami kaját, a kettő együtt nem megy, akkor inkább nem eszem.
Amit pedig mondaniuk sem kell: miközben beszélgetünk, bár figyelnek, mindenki a telefonját pörgeti közben, ki folyamatosan, ki csak időként pillantva rá. „Ha nem tudok aludni – mondja Csenge – éjjel is a TikTokot szoktam nézni, meg az Instát. Én is posztolok, de sokkal inkább mások oldalait nézegetem, vagy csak hagyom, hogy dobjon fel bármit.”
A függőség sokféle lehet
De függőségnek lehet ezt nevezni? Ha valami meghatározza az ember életét, és a napi teendők rovására megy a használata, akkor jó eséllyel jelenthető ki, hogy ez bizony probléma lehet. Végh Róbert addiktológiai konzultáns a Megálló Csoport Alapítvány munkatársaként szerhasználó és egyéb függőségekkel küzdő fiatalokkal foglalkozik. Ő is azt tapasztalja, hogy nemcsak az illegális szerek okoznak problémát, de a szakma és a közvélemény sem tekint mindent egyértelműen károsnak: a kutatók és a szakemberek sokszor csak loholnak az események után.
„Az energiaital például azért érdekes, mert hol ezt állapítanak meg róla, hol azt – mondja. – Sokszor elhangzik, hogy nem is annyira káros, mert ugyanannyi, mintha meginna valaki egy kávét. De lássuk be, kávéból sem iszunk meg egy délután alatt üdítő helyett több adagot, és nem kínálgatunk vele gyerekeket. Ezeknek a termékeknek ráadásul kedves kis dobozuk van, jó az ízük, könnyű megkedvelni őket.”
Képünk illusztráció (Fotó: VOISIN/Phanie via AFP)
A telefonnal kicsit más a helyzet: a szakember szerint sokszor a szülők szoktatják rá a gyereküket anélkül, hogy tudatában lennének a hosszabb távú következményeknek. „A cigihez vagy akár az energiaitalhoz többnyire kell egyfajta kortárscsoport, ahol ezeket használják. A telefonhoz ma már jóval korábban hozzájutnak a gyerekek. Ha a pici gyerek pörög, és a szülei közben beszélgetnének, vagy dolguk volna, sokszor csak odaadják neki a telefont egy előre beállított mesével vagy játékkal, hogy foglalja el magát. Az okostelefon ráadásul hasznos eszköz, sok mindenben megkönnyíti az ember életét, ezért sokszor praktikusnak tűnik, ha egy gyerek megtanulja használni. De könnyű itt is átbillenni, túlzásba esni.
Nem olyan rég hallottam egy családtól, hogy a gyerek most megy második osztályba, és kap egy iPhone-t. Az az igazság, hogy egy nyolcéves gyereknek nincs szüksége egy ilyen értékes és sok mindenre alkalmas készülékre, nem tudja kihasználni, hiszen sok felnőtt sem tudja. Miért várjuk el akkor egy gyerektől, hogy képes legyen boldogulni a telefonon keresztül rázúduló rengeteg információval?
A közösségi oldalak hatásait még csak most kezdik el vizsgálni, miközben sok gyerek már teljesen a rabja: lájkokban és követőkben mérik a saját értéküket, és a figyelmüket 20-30 másodperces videókhoz igazítják, az elmélyülés igényét gátolva. Erre érdemes lenne jobban figyelni, nagyobb energiát fektetni abba, hogy megtanítsuk a gyerekeket, hogyan használják ezeket az egyébként praktikus eszközöket.”
Befogad és kitaszít
Talán a használati kultúra lenne a kulcsszó: legyünk tudatában, mi az, ami elérhető a számunkra, és illesszük be úgy az életünkbe, hogy kiegészítse, ne eluralja? Végh Róbert szerint nem ennyire tisztán körülhatárolható a kérdés. Bizonyos szereknek megvan a maga kultúrája, tartoznak hozzá közismert rítusok, mégsem támogatandó feltétlenül a használatuk. Ráadásul a jogi szabályzás sokszor következetlen.
„Ha valakit elkapnak egy jointtal, komoly hatósági ügy lesz belőle, függetlenül attól, mikor, miért, milyen körülmények között jutott hozzá; közben pedig legálisan lehet pálinkát főzni otthon, és senki nem ellenőrzi, milyen alapanyagból, milyen körülmények között. Az erőszakos bűncselekmények jelentős része alkoholos befolyásoltság alatt történik, és az ehhez használt alkoholt bárki nyugodtan elkészítheti otthon magának.”
Ha valaki függővé válik, akkor bárminek a használatával képes túlzásokba esni, legyen az akár egy egyszerű fejfájáscsillapító, vagy egy számítógépes játék. A szakember tapasztalatai is ezt erősítik. „A játékok megadják a kontroll illúzióját: egy ijesztő, kihívásokkal teli világban jó elmerülni egy olyan valóságban, ahol az események könnyen, néhány gombnyomással irányíthatók. Lenyomtam egy harcost, tovább tudok menni a következő szintre, megküzdhetek egy még fontosabb ellenséggel; és közben eltelhet akár 8-10 óra is.
Találkozom olyan huszonévesekkel, akiknek évek teltek el az életükből, és azonkívül, hogy tudják kezelni a számítógépet, nem történt velük semmi.
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
Minden függőség közös jellemzője, hogy elmagányosít. Egy közösség sok esetben kontrollként is működhet: visszajelzéseket adhat, és különféle rítusokkal korlátok között tarthatja a „szer” használatát. Ez a kontroll általában fokozatosan, szinte észrevétlenül tűnik el – és vele együtt a társak is. Végh Róbert azt mondja, hogy gyakran csak olyankor kérnek a fiatalok segítséget, amikor hirtelen ráébrednek, hogy egyedül maradtak.
„A társas élmények csak eleinte meghatározók, egy idő után, ha valaki függő, már egyedül is magához veszi, amire úgy érzi, hogy szüksége van. Aztán egyre inkább csak egyedül, míg végül rájön, hogy már nincs is kapcsolata másokkal. A szociális kapcsolatok elvesztése egy nagyon erős élmény lehet. Vagy az, ha bekövetkezik valamiféle egészségkárosodás; de az is előfordul, hogy a büntetőjogi következmények vezetnek el a felismeréshez, hogy változtatni kell. Ezekben az a közös, hogy egyfajta mélypontélményt adnak. Nem ritka, hogy valaki csak a sokadik ilyen után jut el odáig, hogy már nem elég a kulturált használatra való törekvés, gyökeresen fel kell forgatnia az életét, nagy döntéseket kell hoznia.”
Mi lenne, ha néha szóba elegyednénk egymással?
A kérdésre, hogy részt vettek-e valaha függőségekkel kapcsolatos prevenciós foglalkozáson, a gyerekek fintorogni kezdenek. „A védőnő bejött hetedikben, elmondta, hogy a dohányzásba és a drogokba bele lehet halni. Aztán megkérdezte, hogy van-e köztünk, aki már rágyújtott. Akkor már egy csomóan dohányoztak az osztályból, de persze senki nem szólt egy szót sem.”
Pedig szükség lenne arra, hogy értő módon foglalkozzanak a szakemberek a problémával, mert minden kutatás azt mutatja, hogy a gyerekek egyre fiatalabb korban keverednek függőségbe valamivel. Általában olyan ártatlannak tűnő dolgokról van szó, mint a már emlegetett telefon vagy számítógép, de nem ritka az élelmiszerekkel, például édességekkel kapcsolatban kialakuló függő viszony sem. Ha ezt nem ismerik fel időben, vagy rosszul diagnosztizálják, abból további problémák származhatnak. A szakember tapasztalata is ezt támasztja alá.
„Ha valaki 14 évesen egész nap energiaitalokat iszik, bekerülhet mindenféle tünetekkel az ellátórendszerbe, mert szorong és nem tud aludni – mondja Végh Róbert.
De őszintén: hogy a bánatba tudna valaki aludni, ha megiszik napközben öt energiaitalt?
Sajnos szorongásra, szívdobogásra nagyon gyakran írnak fel már egészen fiataloknak is gyógyszert, születhet téves diagnózis abból, hogy az orvos nem veszi számításba, milyen stimulánsokat használ a gyerek a mindennapokban. A gyógyszerre pedig szintén rá lehet szokni, ami újabb problémákat hozhat magával.”
A jó helyzetfelismerés tehát elengedhetetlen lenne, és ez a felnőttek felelőssége. Mint ahogy a prevenció is; csak nem mindegy, milyen. „Én azt gondolom, hogy a jól alkalmazott prevenció jól működik – vallja Végh Róbert. – De fontos lenne, hogy ne az elrettentés legyen a cél, hanem a nyílt kommunikáció, ami nem démonizálja, ha valaki szenvedéllyel él. Bárkivel megeshet, hogy belecsúszik valamibe, de ez nem a személyisége, hanem egy helyzet, ahol éppen tart, és joga van segítséget kérni, hogy ki tudjon lépni belőle, ha úgy dönt.
Kulcsfontosságú, hogy mindenki csak saját magáról tudja elmondani, hogy függő, nincs jogunk egymásra sütni ezt a bélyeget.
Ha a felismerés megtörtént, akkor várható csak eredményes leszokás. De ehhez olyan közegre van szükség, ahol lehet erről beszélni, és ha szükséges, akkor szégyenérzet nélkül tanácsot vagy segítséget kérni. És ez a szülőkre is vonatkozik: a családnak is el kell jutnia addig, hogy ne a kínos érzés legyen az uralkodó. Senki nem állíthatja, hogy »az én gyerekemmel ez nem történhet meg«. Bármelyikünkkel megtörténhet. De nem mindegy, mi jön utána.”
