Kupa Enikő és Kovács Tibor Borgőzös évszázadok című könyvében bukkantam egy olyan történelmi visszatekintésre, ami után muszáj volt megnéznem, hogy milyen dolgokat tiltottak meg a nőknek az évszázadok során.
A nőket tiltották a kocsmázástól
Kupa Enikő és Kovács Tibor: Borgőzös évszázadok (Forrás: Helikon Kiadó)
A könyvben az írópáros beszámol arról a mai szemmel felháborító szabályról, amit a wowserek értek el az 1900-as évek elején, hogy Ausztráliában a nők ne dolgozhassanak pubokban pultosként. „Akkoriban az itt dolgozó hölgyeket egységesen kurvának tartották, ami a beszámolók szerint nem volt alaptalan. A tiltásnak volt azonban egy nagyon is praktikus oka. Egyetlen italozó helyen sem volt női mellékhelyiség. A nők munkaidejük alatt nem tudtak vécére menni, ami komoly problémákhoz vezetett – egy esetben állítólag még halálhoz is. A női toalettek hiányán nem érdemes túlzottan csodálkozni, ugyanis a nők számára tiltott volt a kocsmák látogatása. Ez elég sok mindent megmagyaráz a wowser mozgalmak női jellegéről, habár még így is egyszerűbb lett volna a női vécéért és a nők »kocsmába járási« jogáért küzdeni, mint az ital betiltásáért. Celeste Barber országában a nőknek csak 1974-ben nyíltak meg a szórakozóhelyek.”
Kik azok a wowserek?
„A wowser minden életörömöt elutasít, mert csak istennek tetszőn szeretne élni, és véleménye szerint ebbe nem fér bele semmilyen élvezet. Fő célpontjaik közé tartozott a vasárnapi munkavégzés, az ital démona, a dohányzás, a tánc, a szabadtéri fürdőzés, a prostitúció, a szerencsejáték és még a hamvasztás is” – olvashatjuk a Borgőzös évszázadok című könyvben.
Nem Ausztrália volt persze az egyetlen, ahol nem mehettek kocsmázni a nők, Angliában is egészen 1982-ig legálisan megtagadhatták egy brit kocsmák a kiszolgálást a nőktől – és nem azért, mert a nők sokat ittak volna és aggódtak az egészségükért, hanem egyszerűen azért, mert nőnek születtek. Egyes kocsmák teljesen „csak férfiaknak” voltak fenntartva, de még azok is, melyeket nem kizárólag férfiaknak nyitottak ki, általában nem engedték be a női vendégeket egyedül.
Ehelyett egy külön erre a célra kialakított kocsmában – egy különálló, elfedett ablakokkal ellátott helyiségben – kellett várniuk, hogy kiszolgálják őket, vagy hogy férfi társaik italokat hozzanak nekik.
Az ipari forradalom volt az, ami megváltoztatta a kocsmák dinamikáját, amelyek korábban nem problémáztak annyira a vendégek neme miatt. A gyárakból és bányákból kiáramló munkás férfiak tömegével szükségessé vált, hogy saját ivóhelyük legyen. Ez olyan barátságtalan precedenst teremtett, hogy a bárpultnál álló nők látványa általában azt jelentette, hogy prostituáltak. A mérföldkőnek számító változás csak az 1980-as évek elején következett be, amikor egy Tess Gill nevű ügyvédet és Anna Coote újságírót kitiltottak a londoni Fleet Street-i El Vinóból, csak azért, mert férfi kollégáik mellett álltak, ahelyett, hogy hátul ültek volna. A két nő a Fellebbviteli Bíróság elé vitte az ügyet, és nyertek, véget vetve ennek a szexista gyakorlatnak.
Anna Coote újságíró (balra) és Tess Gill ügyvéd 1982-ben (Forrás: Getty Images)
Ne focizz, asszony!
Az első világháború idején, amikor sok brit férfi Európában harcolt, a brit nők vállalták, hogy helyettesítik férfi társaikat. Ez nemcsak a munkahelyen, hanem a futballpályán is így történt. A háború előrehaladtával a játék női változata – amely a 19. században lassan terjedt el – nagy lendületet vett. A bajnokságokba szervezett női labdarúgás hatalmas tömegeket vonzott, ám a háború után a férfiak arra vágytak, hogy a társadalom visszatérjen a régi kerékvágásba – a nők otthon maradtak, és a sport tekintetében háttérbe szorultak. 1921 decemberében a labdarúgó szövetség betiltotta a női mérkőzéseket a pályáin, és megtiltotta tagjainak, hogy bíróként és vonalbíróként tevékenykedjenek. A női labdarúgást gyakorlatilag betiltották.
Azt állították, hogy a sport nem megfelelő a nők számára, egy (női) orvos szerint „túl nagy megterhelés egy nő fizikai adottságainak”, és károsíthatja a termékenységet. A tiltást csak 1971-ben oldották fel, ami azt jelentette, hogy a női labdarúgás évtizedekig nem is létezhetett, miközben a férfi foci virágzott.
Az angol női nemzetközi labdarúgó-válogatott felállása a skótok elleni mérkőzés előtt 1928-ban (Forrás: Getty Images)
Hagyd a maratont a férfira!
Nemcsak a focival kapcsolatban kellett nemi előítéletekkel szembesülni a nőknek, hanem a konkrétan a Boston maratonon (a világ legrégebbi éves maratonja) is tilos volt nőként részt venni az 1900-as évek elején szintén arra hivatkozva, hogy egy ilyen óriási táv megterhelő a nők törékeny testének. 1967-ben Kathrine Switzer hivatalosan is benevezett a maratonra nő létére, és úgy kerülte ki a tiltást, hogy a nevezési lapján a keresztneve helyett a monogramját használta, hogy nemét illetően kétértelműnek tűnjön. A versenyre 261-es rajtszámmal nevezett, és négy óra 20 perc alatt teljesítette a maratont. Ez sok futó számára tiszteletreméltó időnek számítana – de talán még lenyűgözőbb, ha figyelembe vesszük, hogy a verseny menedzsere, Jock Semple futás közben megpróbálta letépni Switzer versenyszámát a nő ruhájáról. A nőknek további öt évig tilos volt a maratonon futni.
Egy évvel korábban Roberta „Bobbi” Gibb lett az első nő, aki nem hivatalos minőségben teljesítette a teljes bostoni maratont – Will Cloney versenyigazgató legnagyobb bánatára, aki elutasította a kérését, hogy regisztráljon a futásra. Az indoklás szerint a nők fizikailag képtelenek lefutni a 42 kilométert, ami furcsa, tekintve, hogy ekkor már sok nő teljesítette a távot. Gibb úgy döntött, hogy mégis elindul a versenyen, és rajtszám nélkül jelent meg Bostonban, majd három óra 21 perces, időt ért el – megelőzve férfi futótársai kétharmadát. „Nem állt szándékomban feminista nyilatkozatot tenni – mondta később. – A távval – nem a férfiakkal – szemben futottam, és a saját képességeimhez mértem magam.”
Roberta Gibb (balra) és Kathrine Switzer (Forrás: Getty Images / nlc)
Ne dolgozz, ha férjnél vagy!
Még ha a gyermekgondozást és a háztartási feladatokat nem is számítjuk, a történelem során sok nő dolgozott valamilyen minőségben, különösen a munkásosztályok tagjai. A munkahelyeken azonban biztosan nem volt olyan esélyegyenlőség, mint amilyet ma elvárnánk – és még azokban az országokban is, amelyeket társadalmilag liberálisnak tartanánk, a nők bizonyos pozíciók betöltésétől egyenesen elzárkóztak.
Különösen helytelennek tartották, hogy egy nő bizonyos szakmákban dolgozzon tovább, miután férjhez ment. Ezt nevezték házassági tilalomnak, és ez a 19. század végétől egészen az 1970-es évekig számos nyugati országban elterjedt volt. Az Egyesült Királyságban a házassági tilalom azt jelentette, hogy házas nők 1973-ig nem dolgozhattak a külügyi szolgálatnál, 1975-ig pedig a British Geographical Survey-nél. A tanítás és a BBC-nél való munkavégzés szintén olyan szakmák voltak, amelyektől eltiltották a férjezett nőket, bár ezeket a tilalmakat már korábban – 1944-ben – eltörölték. A Spectator 1946-os cikke szerint a házassági tilalom mellett szóló érvek között szerepelt az a gondolat, hogy
a házas nők foglalkoztatása azoktól veszi el a munkát, akiknek nagyobb szükségük van rá. (…) A házas nők kevésbé megbízhatóak és kevésbé mobilisak, mint az egyedülállók.
De nemcsak a férjezettség jelentett hátrányt, hanem az éjszakai munka is illegális volt a nők számára Nagy Britanniában a 20. század elején-közepén. Maurice Edelman parlamenti képviselő szerint ez a törvény „többek között a nők védelmét szolgálta a durva kizsákmányolástól, amelyet oly sokuknak kellett elviselniük az ipari forradalom alatt.”
Az biztos, hogy manapság már dolgozhatunk orrvérzésig, akár éjszaka is nőként, focizhatunk kedvünkre és nem kell visszafogni magunkat a kocsmákban sem, akár egyedül, akár férfi társainkkal szeretnénk szórakozni. Szerencsések vagyunk, hogy nem 200 évvel ezelőtt születtünk nőnek.
