Jamie Davis Smith négygyermekes édesanya, aki őszintén vallott a Scarymommy cikkében arról, hogyan keresi a kamasz gyerekeinek a társaságát, akiknek nulla affinitásuk van arra, hogy az anyjukkal szervezzenek közös programokat. Ez persze természetes egy kamasz gyerek esetében, de azért az is normális igény egy anya részéről, hogy néha beszéljen két mondatot a saját gyerekével, még akkor is, ha épp tizenéves.
„A szobájukban ülnek”
„Amikor a gyerekeim babák voltak, állandóan a karomban akartak lenni, az ölelés még kisgyerekkorukban is megmaradt, minden nap egy szép, hosszú öleléssel kezdődött – kezdi a történetét az anya. – De ahogy a nagyobb gyerekeim tizenévesekké váltak, észrevehetően és fájdalmasan eltávolodtak tőlem. A sziporkázó személyiségem már nem elég ahhoz, hogy időt akarjanak tölteni velem. Most már inkább a barátaikkal vannak személyesen vagy virtuálisan. Elfoglaltak a sporttal és az iskola utáni tevékenységekkel. Még ha otthon is vannak, gyakran inkább a szobájukban ülnek egyedül, egy másik emeleten, mint én.
Sokszor csak akkor látom a nagyobbik, most 13 és 17 éves gyermekeimet, amikor a hálószobájuk felé menet elszáguldanak mellettem, vagy amikor hangosan lefelé ugrálnak a lépcsőn, és megkérdezik, mi a vacsora. Hétvégén ingadoznak aközött, hogy tele van a napirendjük, vagy hogy egyáltalán nem akarnak semmit csinálni.”
Az anya visszaemlékszik, hogy a gyerekek kiskorában még az is ünnep volt, ha el kellett menni ügyet intézni a gyerekek nélkül, mert legalább akkor úgy érezte, hogy volt egy kis énideje. Ezzel szerte a világon tudnak az anyák azonosulni: akinek volt már kisgyereke, az tudja, milyen sok energiába kerül az állandó figyelem és jelenlét a gyerek körül, és szinte friss levegőként hat egy-egy gyerekmentes óra. Bezzeg ez elmúlik, amikor a gyerekek belépnek a tinikorba, amit Smith nehezen visel, és most már nem a szünetet keresi a gyerekeitől, hanem egyenesen megvesztegeti őket, hogy töltsenek vele egy kis időt: „Konkrétan megzsarolom a kamasz gyerekeimet, hogy velem lógjanak” – írja Smith.
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
„Én hoztam a szabályokat”
„A kamaszok otthon például általában öt perc után elmenekülnek a vacsoraasztal mellől, de rájöttem, hogy egy rendes étteremben rávehetem őket, hogy elidőzzenek a kedvenc pizzájuk felett – írja az anya. – Meg tudom szerezni a (majdnem) osztatlan figyelmüket egy fagylaltozós sétán. A tinédzserek velem jönnek moziba, ha popcornt, csokoládét és üdítőt ígérek nekik, ráadásul odafelé és visszafelé is beszélgetünk, telefonok nélkül.
Ez működik. Ezek az ellopott időért járó kenőpénzek a legjobb pillanatokká váltak, amiket a kamaszokkal töltöttem.
A finomság ígéretével vicceket mesélünk és nevetünk. Nagyszerű beszélgetéseket folytatunk spontán kirándulásokon, hogy valami olyasmit találjunk ki, amit szeretnének és élvezni fognak. Ezeket a programokat nem kényszerítem rájuk, és mindig valami szórakoztató dologgal járnak. Alacsony a tét, és tökéletes módja annak, hogy a gyerekeim szívesen és többnyire neheztelés nélkül töltsenek velem időt.”
A kamaszok persze nem adják ennyire könnyen az idejüket, először még nem értették, mit akar tőlük az anyjuk, amikor megpróbálta megzsarolni őket, ellenálltak, nem akartak menni és rá akarták venni az anyát, hogy hozzon nekik finomságot a boltból úgy, hogy ők nem mennek vele. De az anya kitartott amellett, hogy aki nem kíséri el, annak nincs édesség, nem visz nekik forrócsokit, nem lesz szemfesték és póló, amit szeretnének, csak ha együtt mennek el kiválasztani, megvenni, megnézni. „Nem, nem hozok elvitelre frappuccinót, de veszek neked egyet, ha megígéred, hogy velem ülsz a kávézóban, amíg megiszod – példálózik az anya. – Nem tetszett nekik, de én hoztam a szabályokat, és vagy játszottak, vagy nem.”
Most már Smith gyerekei tisztában vannak vele, hogy mire számíthatnak. Ha nem tartanak az anyjukkal, akkor nem teljesülnek a különleges kívánságok. És az anya emiatt nem érez bűntudatot, mert imádja az élményeket, amelyeket ezek a megvesztegetések teremtenek. Olykor már önként is jelentkeznek a gyerekek a programokra akkor is, ha nem származik hasznuk az adott kirándulásból. „Nemsokára teljesen kirepülnek a gyerekeim a fészekből, hiányozni fognak a legrövidebb interakciók is, amiket velük töltöttem. Ha meg kell vesztegetnem őket, hogy időt töltsenek velem, amíg itthon vannak, lelkifurdalás nélkül megteszem, amit kell.”
