Inez tragikus halála megelőzhető lett volna, ha a gyerekekkel buszozó felnőtt, a sofőr hallgat a gyerekekre, vagy egyáltalán meghallja, amit mondanak? A keddi tárgyaláson elhangzott vallomások szerint a gyerekek szóltak a sofőrnek, hogy egy társuk, a négyéves Inez fennmaradt a buszon. A kislány 2022. június 7-én hat órát töltött a tűző napon bezárva az 50 fokos buszban, pár száz méterre az óvodától, ahova meg kellett volna érkeznie. Még élt, amikor rátaláltak, ám olyan súlyos egészségkárosodást szenvedett a forróságtól, hogy az orvosok nem tudták megmenteni, és három nappal később a kórházban elhunyt.
A busz egy állandó falujárat volt, amivel a gyerekeket hozták-vitték a szomszédos településekről az óvodába és iskolába, így fordulhatott elő, hogy az óvónők sem keresték a kislányt, azt hitték, aznap csak otthon maradt valamiért Inez. A felelős kérdése bonyolult ebben az esetben, erről a Blikknek beszélt Inez édesapja: „A párom minden reggel munka előtt kikísérte Inezt a buszhoz. Ahogy felszállt a járműre, a sofőr felelt érte, hogy odaérjen az óvodába. (…) Nagyon furcsának tartom, hogy az önkormányzat felelősségét senki sem vizsgálta, holott azóta már van kísérő a buszokon, ahogy létszámellenőrzés is, és a gyerekeket az óvoda előtt várják. Úgy tűnik, ehhez az én lányom halála kellett.”
A buszsofőr a keddi tárgyaláson ártatlannak vallotta magát, a bíróságon a szakértő ellenben pontosan megállapította, miben hibázott a férfi: köteles lett volna utaslistát beszerezni, a felszállásnál ellenőrizni az utasokat, valamint leszállásnál is, hogy mindenki elhagyta-e a járművet, ez utóbbi, úgy tűnik, nem történt meg. Ráadásul most a buszon utazó gyerekek közül többen is azt állították, hogy szóltak a felnőttnek, hogy hátul maradt a kislány, de a sofőr azt állította a tárgyaláson, hogy nem hallotta, amit a gyerekek mondtak.
Mennyire megbízható egy gyerek tanúvallomása?
1974-ben Elizabeth Loftus és John Palmer pszichológusok arra jutottak a kutatásaik során, hogy a gyermekek különösen érzékenyek lehetnek a hamis és téves emlékekre. Azóta számos tanulmány megállapította, hogy a gyerekek elfogadják, hogy emlékeznek valamire akkor is, ha hamis emléket adnak nekik. Egy új kutatási áttekintésben azonban Henry Otgaar, a hollandiai Maastrichti Egyetem pszichológusa arról számol be a Psychological Science című tudományos újságban, hogy bizonyos körülmények között a felnőtteknél nagyobb lehet a hamis emlékek kockázata, mint a gyerekeknél. A jelentés összehasonlítja a gyerekek és felnőttek emlékezetével és befolyásolhatóságával kapcsolatos kutatásokat. Otgaar szerint a gyerekekről alapból azt feltételezik, hogy rosszabb tanúk; kevésbé megbízhatóak a történtek visszaidézésében, és fogékonyabbak a hamis emlékekre.
Ám ez a tanulmány és az azt követő kísérletek alátámasztották azt az elképzelést, hogy a kisgyerekek nem mindig érzékenyek a szuggesztív hamis emlékekre, és hogy a felnőttek akkor követik a szuggesztiókat, ha azok megfelelnek az asszociációiknak.
„Elég sok kutatás mutatja be, hogyan kell a gyerekeket és a felnőtteket megfelelő módon meginterjúvolni” – mondta Otgaar egy interjúban utalva arra, hogy sok múlik azon, milyen módon kérdezik ki a vallomástétel során a gyerekeket. Elmondása szerint a bírósági ügyekben a gyermekek tanúvallomása gyakran az egyetlen bizonyíték bántalmazás vagy más bűncselekmények esetén. A tanúvallomás megbízhatósága függhet a gyermek életkorától és attól, hogy a kérdéses viselkedés ismétlődött-e, vagyis a gyermeknek volt ideje asszociációkat kialakítani.
Forrás: Getty Images
Hallgassuk meg a gyereket!
Nem tudjuk, mi történt azon a tavaly júniusi napon, és lehet, hogy sosem fog egyértelműen kiderülni. De azt tudjuk, hogy milyen sokszor nem hallgatunk a gyerekekre, pedig attól még, hogy kicsik, egyáltalán nem hülyék, és fontos, amit mondanak. Túl sokszor állnak úgy a felnőttek a gyerekekhez, hogy biztos csak a figyelmet akarják magukra irányítani, azért szólnak bele mindenbe, azért mennek rángatni anya szoknyáját, és azért beszélnek annyit a tanítónőkhöz. Mindennapos, hogy az óvodában, iskolában figyelmen kívül hagyják, amit a gyerekek mondanak, csak a közvetlen környezetünkből tudunk mondani legalább 100 példát.
Amikor nem engedik ki a gyereket pisilni óráról, mert biztos lógni akar, és szegény kis elsős bepisil. Amikor a tanítónő kint felejt az udvaron az osztályból a nagy szünet után négy gyereket, és még a gyerekek kapnak büntetést, mert elmerültek a játékban, és nem a tanítónőt figyelték árgus szemekkel, hogy mikor int sorakozót. Vagy amikor az oviskorú gyereknek nem hisz a saját anyja, hogy a nevelőapja szexuálisan zaklatta.
Mintha az életünkhöz hozzátartozna, hogy amit egy gyerek mond, azt elengedhetjük a fülünk mellett, arra nem kell figyelni, nem kell komolyan venni és lehet ignorálni.
Ha ezen változtatnánk egyéni szinten, elkezdenénk tényleg odafigyelni a gyerekeinkre rendesen mind családi, mind intézményi körben, akkor talán egy idő után megváltozhatna a társadalmi hozzáállás és eljutna arra a szintre a felnőttek kommunikációja, hogy megelőzzünk tragédiákat, amik azon múlnak, hogy meghalljuk-e, amit a gyerek mond nekünk. Ki kell vernünk a fejünkből a felnőtt gőgöt, és azt a gondolatot, hogy a gyerekek szava nem ér semmit, és elkezdjük őket úgy kezelni, ahogy megérdemlik: értelmes kicsi emberként, akiknek fontos a mondanivalója.
