„Amikor a lányom körülbelül egyéves volt, a férjemmel egy napsütéses napon elvittük a játszótérre – kezdi el történetét egy anya, aki kifakadt egy anyák közötti káros szokásra. – Ez 2021 nyarán volt, így a COVID még mindig nagyon is része volt mindenki életnek, és ez volt az egyetlen élet, amit a lányommal ismertem.
Épphogy kezdtem újra önmagamra találni, és kicsit hozzászokni a járvány utáni anyaság nehézségeihez. De még mindig egy kimerült, szorongó káosz voltam. Aznap a játszótéren ez az érzés tetőzött, aztán néhány perccel később két másik érzelem öntött el: a vörösen izzó harag, amelyet gyorsan követett a szégyen.”
Az anya egyébként nem egy ideges fajta, de feldühítette, amikor loholt az egyéves lánya után, és egy idősebb gyerek anyukája beszólt neki, hogy „Ez még egy könnyű korszak!” Az anya teljesen lefagyott a gondolatra, hogy ezek szerint ez a belépő szint? Az egyes fokozat? Amikor már ennyitől is halálos fáradt és kikészül estére?
„Az ilyen kéretlen megjegyzések, mint a »Csak várj, amíg kamasz lesz!« és a »Hiányozni fog ez neked, ha idősebbek lesznek!«, azt éreztetik velünk, hogy teljesen alkalmatlanok vagyunk az anyaságra – reagálta erre a történetre Sarah McCaslin pszichológus. – Ezekben a pillanatokban láthatatlannak érezzük magunkat. Arra van szükségünk, hogy mások lássanak és elismerjék az érzéseinket. A legjobb, amit egymásért tehetünk, hogy egyszerűen elfogadjuk egymást.”
Nem lehet az anyai tapasztalatokat egyenlővé tenni, nincs olyan, hogy általános igazság egy-egy korszakkal kapcsolatban, hiszen ami az egyiknek könnyű, az a másiknak nehéz lehet. Az az egy biztos, hogy a gyereknevelésben minden korszaknak megvannak a maga nehézségei és szépségei, pont úgy nem lehet összehasonlítani ezért a korszakokat, mint a narancsot és az almát. Nincs olyan része a gyereknevelésnek, ahol ne kellene megoldani problémákat, és minden kornak a maga baja a legnagyobb.
De miért érezzük szükségét, hogy más anyukákkal versenyezzünk, hogy kinek megy rosszabbul, kinek nehezebb? McCaslin szerint azért, mert ez egy módszer arra, hogy kívülre helyezzük a szégyent, amit azért érzünk, mert nem felelünk meg a saját anyasággal kapcsolatos elvárásainknak:
Amikor azon kapjuk magunkat, hogy más anyákra próbálunk rátenni egy lapáttal azzal kapcsolatban, hogy milyen nehéz dolgunk van, azzal védjük magunkat attól az elviselhetetlen – de végső soron hamis – gondolattól, hogy hibáztunk, elégtelenek vagy képtelenek vagyunk a saját gyermekeink nevelésére.
Pedig jobb lenne, ha nem az egymásra liciteléssel próbálnánk elcsititítani ezt a hangot magunkban, hanem inkább azzal, hogy támogatást keresünk egymás között – ez egyébként hatékonyabb eszköz a belső kételyek elhallgattatására a szakember szerint. Azt ajánlja McCaslin, hogy keressük olyan emberek, anyák társaságát, akikkel kapcsolatban nem érezzük azt, hogy mindenképp ki kell takarítani a házat, mielőtt átjönnének hozzánk. Ők azok a barátok, akiktől megkapjuk a megerősítést az anyaságunkban és nem azt fogják az orrunk alá dörgölni, hogy bezzeg nekik mennyivel nehezebb a gyereknevelés.
Ha egy ilyen érzéketlen, bár valószínűleg jó szándékú „csak várj…” megjegyzés címzettjeként találjuk magunkat, különösen egy idegentől, McCaslin szerint jó eséllyel ez a megjegyzés nem rólunk szól: „Ennek sok köze van ahhoz, hogy az adott pillanatban hogyan érezzük magunkat. A másik személy nem tud eleget ahhoz, hogy megjegyzést tegyen a nevelésedre” – mondja a pszichológus. Például lehet, hogy az illető sokat küzd a saját gyerekével, vagy vágyakozva tekint vissza a gyerek kisebb korára, és azon tűnődik, hogy vajon eléggé élvezte-e minden pillanatát a gyerekével. A lényeg McCaslin szerint, hogy anyaként empátiával forduljunk egymás felé, mert a szülői munka nagyjából a világ legnehezebb munkája, függetlenül attól, hogy hány évesek a gyerekeink. Ne nehezítsük meg egymás dolgát.