A húszas-harmincas éveinkben sok olyan dolgot megtettünk, amelyeket akkoriban természetesnek vettünk, de ma, idősebb fejjel már teljesen másképp gondolkozunk róla, és ha újrakezdhetnénk, totál máshogy csinálnák. Ebben sok minden benne lehet, kezdve attól, hogy fiatalon jól bírtuk az éjszakázást, most pedig már kilenckor ágyba bújunk, egészen odáig, hogy nem foglalkoztunk a jövővel, és ezért hibáztunk vagy kimaradt valami az életünkből. Erről kérdezte a BuzzFeed az idősebb felnőtteket: mi az dolog, ami a húszas-harmincas éveikben természetesnek, magától értetődő dolognak vettek.
„A rengeteg energia és a felelősségvállalás hiánya természetes volt. A 23 éves énem – akinek csak a kocsi törlesztőrészlete, diákhitele és telefonszámlája volt – hajnali négyig bulizott a barátaival, és reggel nyolckor már bent voltam a munkahelyén. A 44 éves énemnek eleget kell aludnia ahhoz, hogy vezesse a háztartást két gyerekkel, egy kutyával és sokkal több számlával, amelyek között sajnos még mindig ott van a diákhitel.”
„Azt hittem, hogy az »örökké« eszméje a cél. Például megtalálom álmaim állását, és ott maradok örökké. Megtalálom a tökéletes társat, és örökké együtt leszünk. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi változás és átmenet fog történni velem, irreális és egészségtelen elvárás, hogy bármi örökké tartson.”
Fotó: Pexels
„Azt gondoltam, hogy a közvetlen családom mindig ott lesz nekem. Három éven belül elvesztettem a szeretett nagymamámat és mindkét szülőmet. Mindezt tetézte, hogy a nagyon is élő nővérem megszakította velem a kapcsolatot. Néha úgy érzem magam, mint az utolsó ember a Fölön. Olyan családból származom, ahol anyai ágon sok szerető nagynéni, nagybácsi és másodunokatestvér van.
Most mindannyian elmentek. Sokkoló, amikor rájössz, hogy most már te magad jelented azokat a családtagokat. Nagyon nehéz belehelyezni magadat a matriarcha szerepébe, mert a fejemben még mindig én vagyok a gyerek a családban.
„58 éves vagyok. Magától értetődőnek tartottam, hogy egész éjjel fent tudok maradni, és másnap reggel kevés vagy semennyi alvással is el tudok menni suliba vagy dolgozni, és semmi bajom sincs. Most már este nyolckor pizsamában vagyok. Eszedbe ne jusson azt kérni, hogy ilyenkor kitegyem a lábam a házból!”
„A húszas és harmincas éveimben természetesnek tekintettem a fizikai állapotomat. És igen, hallottam a mostani korombeli (ötvenes) emberektől, hogy vigyázzak magamra, de azt gondoltam, hogy a fájdalmaik és a megereszkedett testrészeik csak azért vannak, mert mindig is így néztek ki. Hát nem, 50 kilóval több vagyok a menopauza miatt, és rájöttem, hogy néhány kalória elhagyásával nem fogok heti két kilót leadni, és sajnálom azokat a napokat/éjszakákat, amikor nem mostam meg az arcomat, és nem kentem be hidratálóval. Ha visszatekerhetném az időt, többet mozognék és nyújtanék, és kialakítanék egy bőrápolási rutint. Tudom, hogy az öregedést nem tudjuk visszafordítani, és kiérdemeltem a ráncokat és a nevetőráncokat, de általánosságban többet törődtem volna magammal, hogy jobban érezzem magam.”
„Magától értetődőnek vettem, hogy milyen könnyű szem elől téveszteni az álmainkat. Túl sokszor megengedtem magamnak, hogy feladjam. Fiatalon sokkal több időnk van arra, hogy elérjünk dolgokat, mint idősebb korban. Csinálj meg mindent! Ne hagyd, hogy elmenjen melletted! Amikor idősebb leszel, az életed az utadban áll.”
„Nyilvánvalónak tartottam, hogy nem volt tervem az életemre. Csak sodródtam az árral, és ha egy barátom azt mondta: »Hé, menjük el Dél-Amerikába két hónapra!«, én azt kérdeztem: »Mikor indulunk?«, és simán leléptem. Most, hogy 35 éves vagyok, ezt nem tudom megtenni. Terveznem kell a jövőmet, dolgoznom kell, befizetnem a nyugdíjszámlámra, perkálom a lakbért – alapvetően csak felnőtt vagyok, de ez szívás.”
„Tudom, hogy egy seggfej mond ilyet, de a külsőm. Elviselhetetlenül és hihetetlenül felszínes voltam egy olyan dolog miatt, amiről azt gondoltam, hogy örökké megmarad, és amit igazából a genetikának köszönhetek, és semmi érdemem nincs benne. Most, hogy jócskán elmúltam 50, és mindaz, amire olyan büszke voltam, eltűnt, és szégyellem bevallani, hogy hiányzik. Soha nem figyeltem az étrendemre, és most küzdök. Nem vigyáztam a bőrömre addig, míg túl késő nem lett (a nap károsító hatása nem vicc). Büszke voltam a sűrű hajamra, de a menopauza után ez a múlté lett. Elfelejtettem fogselymezni? Sebaj, majd holnap megcsinálom (óriási hiba). Őszintén mondom, tanulj meg vigyázni magadra.”
„Fogak! Vigyázz rájuk – ha kinőttek a maradandó fogaid, csak egy »készlet« van belőle.”
„63 éves vagyok. Az ember a fiatalságát azzal tölti, hogy a külsőségek megszállottja, és nem értékeli a fájdalmak nélkül működő testét, amely elvisz oda, ahová csak akarod, és megteszi, amit akarsz. Nem számít, mennyire vigyázol rá, az ízületeid, a bőröd, a szemed és a hallásod idővel leépülnek, és nem működnek már olyan jól. Élvezd a tested, amíg még tudod!”
„Azt gondoltam, hogy fejlődni és érni fogok, és ez egy természetes folyamat. Nem fogtam fel, hogy dolgoznom kell magamon, önreflektívnek és öntudatosnak kell lennem. Persze idővel mindannyian változunk, de tulajdonképpen egy évtizeden keresztül nem dolgoztam azon, hogy önmagam egészséges verziója legyek, ami felé most haladok.”
„Két dologra még a húszas éveim végén rájöttem, és most, jóval később is gondolok rá. Egyrészt a fiatalságom nagy részét arra pazaroltam, hogy azt hittem, hogy jobb és okosabb vagyok azoknál az embereknél, akik körülvesznek engem, és egy napon majd megtalálom a közösségemet. Kevés barátom van a középiskolából, és nincs barátom a főiskoláról, mert anyagi okok miatt állami iskolába mentem a fizetős álomsuli helyett.
Most már rájöttem, hogy egy csomó ember régóta tartó barátságokat ápol, amelyek a középiskolában és a főiskolán kezdődtek. Sokan azok közül, akikről akkoriban azt hittem, jobb vagyok náluk, valójában pokolian menők voltak, én pedig elszalasztottam az esélyt, hogy megismerjem őket.
Fotó: Pexels
„Nagyon sok időt töltöttem a férjemmel az egyetemen. Sokat voltam az ő iskolájában az ő barátaival, miközben soha nem voltam együtt az én barátaimmal. Akkoriban nem láttam ebben semmi rosszat, de neki még mindig megvannak az egyetemi barátai, nekem pedig nem igazán van senkim. Nincsenek régi barátaim, és 40 évesen nagyon nehéz barátokat szerezni. Bárcsak ne töltöttem volna vele minden időmet, és ápoltam volna a saját kapcsolataimat.”
„Bánom, hogy nem erőltettem meg jobban magam az iskolában. Őszintén szólva soha nem készültem a jövőre. Emlékszem, hogy újra és újra megkérdezték, hogyan látom magamat öt évvel később; akkorikban valószínűleg szarkasztikusan azt mondtam volna, hogy a bárban vagy a klubban. Mivel annak éltem, hogy bulizzak, sosem gondoltam arra, hogy mennyire fontos a tanulás, a jó munka és a kényelmes életvitel, hogy ne kelljen állandóan küzdeni. Készüljetek fel most, mert a jövő már a sarkon van. Légy jobb, foglalkozz többet a tanulással és kevesebbet a bulizással. Ez lesz a legnagyobb és legnehezebb kihívás.”
(Fotó: Pexels
„Az anyukám. Folyton idegesített az állandó telefonhívásaival, és azzal, hogy mindig ellenőrzött. Frusztrált voltam, mert úgy éreztem, hogy a drága időmmel kell őt kiengesztelnem, mert minden egyes nap szeretett felhívni, hogy bejelentkezzen.
Amikor 39 éves koromban hirtelen meghalt, fogalmam sem volt róla, hogy ezek a napi bejelentkezések valójában mennyit jelentettek nekem. Volt-e minden nap 20 percem rá? Igen, és bárcsak jobban kihasználtam volna. Most már azért ragaszkodom a régi hangüzenetekhez, hogy hallhassam őt még egyszer, ahogy azt mondja: »Helló, csajszi! Csak érdeklődöm, hogy milyen volt a napod. Szeretlek.«
„Biztos voltam abban, hogy a férjemmel még sokáig boldog házasságban fogunk élni. 21 éves voltam, amikor összeházasodtunk, és minden reményen és álmom az volt, hogy férjem és gyerekeim lesznek, szép otthonban élünk, a közösség hasznos tagjai leszünk és mindig jól érezzük magunkat a családi összejöveteleken. De a sors úgy hozta, hogy 25 évesen megözvegyültem. Később nem sikerült újra férjhez mennem vagy stabil kapcsolatot találni.”
„Bánom, hogy elviseltem a rokonok mérgező viselkedését csak azért, mert ők családtagok. Bárcsak sokkal korábban kijelöltem volna a határokat, és már sokkal korábban végeztem volna ezzel. Senkinek sem lenne szabad eltűrnie a rossz viselkedést.”
„Komolyan alábecsültem, hogy milyen szép és tehetséges vagyok, és hogy jobb társat érdemlek. Sok időt elvesztegettem, és többet tűrtem, mint kellett volna. Örülök, hogy végül rájöttem erre.”
„Bárcsak bátrabb lettem volna fiatalabb koromban. Tartottam a kudarctól, és emiatt sok dolgot nem próbáltam meg. Ha bátrabb lettem volna, akkor sokkal korábban elindítottam volna a saját vállalkozásomat. Mostanra mozgáskorlátozott lettem, nem tudok dolgozni, a szociális juttatásokra támaszkodom, hogy meg tudjak élni. Ha hamarabb beindítom a vállalkozásomat, félre tudtam volna tenni a nyugdíjra.”
Megbántam, hogy hallgattam másokra, hogy szerintük mit kellene tennem. Most rádöbbentem, hogy elvesztettem azt, aki igazából én vagyok, és soha nem hallgattam arra a lélekre, aki voltam.
„A függetlenség és a szabadság, ami az egészséges testtel jár. A fokozatos látásromlás miatt az elmúlt évtizedben sok mindenről le kellett mondanom. Hiányzik a vezetés, a kutyasétáltatás (nem vakvezető kutya), az egyedül elintézett bevásárlás, hogy felismerjem az embereket anélkül, hogy megmondanák kik ők, hogy egyedül menjek el egy új helyre és csak úgy kószáljak. A pokolba, néha még a vállalati vezetői munkám is hiányzik. Néhány dolog, ami az életben történik veled, csak úgy megtörténik, és nulla hatásod lesz rá, úgyhogy csak annyit mondok, élvezd az összes apróságot, mert sosem tudhatod, mit hoz a holnap.”
Fotó: Pexels
„Minden megbánt dologhoz tartozik egy »de akkor«. Bárcsak ne vettem volna fel a diákhitelt. De akkor nem arra főiskolára jártam volna, ahol megismertem a legjobb barátaimat, akik még 25 évvel később is megvannak. Bárcsak ne lett volna az a borzasztó munkám. De akkor nem indítottam volna el a saját cégemet. Vannak dolgok, amiket megtehettem volna, de ha megtettem volna, akkor most nem élnék pont ebben a városban, pontosan ezzel a férjjel és pontosan ezekkel a gyerekekkel. Ne pazarold az idődet megbánásra! Szeresd a barátaidat és a családodat. Találd ki, mi tesz boldoggá. Légy kedves.”
